A zsidó és bizánci liturgikus zene

Az ókori Hellász, Jeruzsálem és Róma három önálló civilizáció kibontakozásának színhelye.

A zsidó zenére vonatkozó utalásokat már az Ószövetségben is olvashatunk. Az Ótestamentum szerzőségének és életkorának kérdése éppoly homályos és vitatott, mint a homéroszi eposzoké; még a részletek keletkezési körülményeit sem sikerült teljesen tisztázni. Mégis teljes értékű forrásműnek tekinthető, ha a zsidóság zenéi életét akarjuk megismerni, ugyanis az erre vonatkozó utalások gyakran ismétlődnek egybehangzóan. A Talmud közlései már nem ennyire világosak., de esetenként hasznosan egészítik ki a Bibliát. Képzőművészeti emlék nincs, hiszen a zsidóság a kezdetektől fogva tiltotta az ábrázolást.

A zsidó nép a királyság kezdetével, kb. ie. 1000-ben lépett be a történelembe. A honfoglalást megelőző legendák törzsközösségi szokásokról mesélnek, arról, hogy nincs munkamegosztás, nincsenek hivatásos zenészek; az ének és a tánc a törzs együttes megnyilatkozásai közé tartozik. A létfenntartás a természet erőivel folytatott szakadatlan küzdelemben varázshatalmat tulajdonítottak a hangoknak. (Akkor éneklé az Izráel az éneket: Jöjj fel óh kút! énekeljetek néki!”)

Kánaán meghódítása után, a letelepedés, a kultusz megváltozását hozta magával. A megmenekülést, a megnyert csatát ünneplő, az elesett hősöket sirató énekek mellett feltűnnek a pásztori- és munkadalok, hangot kap az ifjúság, a vidámság és a szerelem. Új hazájukban kánaáni, babiloni, egyiptomi istenségeknek emelt szentélyeket találtak: ezt a példát hamarosan ők is követték. Az első hangszerek, melyekről hírt ad a Biblia, ugyancsak idegen eredetűek.

Dávid a pásztorfiú hárfázik, hogy Saul megkönnyebbüljön, és jobban legyen. (Ez még az ősi mágia hagyatéka). Viszont ugyancsak Dávid volt, aki létrehozza az első zenész-testületet: felszólítja a leviták elöljáróit, hogy gondoskodjanak énekesekről és zenészekről.

Mikor Dávid, élete végén elrendelte a Templom felépítését, megszámláltatta a 30 évnél idősebb levita férfiakat, akik különböző egyházi szolgálatot láttak el: 38.000 férfi, akikből 4.000 zenész. Közülük is a legképzettebbek, akik jártasak az énekben és vmilyen hangszerjátékban, mintegy 288 férfi.

A Templomot már Salamon idejében építették és szentelték fel: az avatási ünnepségen valamennyi levita énekes felállt az oltár mellé, vmint Áron nemzetségéből származó, mintegy 120 pap, akik trombitákat harsogtattak. A zene szerepe egyre nagyobb lett. „Trombitákkal és kürtzengéssel vigadozzatok a király, s az úr előtt!” (…) Dávid táncolva vitte a frigyládát Jeruzsálembe, ének és trombitaszó kíséretében. Később Ézsaiás próféta korholó szavaiból az derül ki, hogy már túlzásba vitték a szertartási zenélést. Ámosz próféta is szót emel a templomi zene hangossága ellen.

Az első Templom lerombolása (ie. 586) és a állami lét összeomlása – a babiloni fogság éles határvonalat jelent a zsidóság történetében. A száműzöttek lelkiállapotát híven tükrözi a 137. zsoltár:

„Babilon folyóvizeinél ott ültünk és sírtunk,

Mikor a Sionról megemlékeztünk.

A fűzfákra, közepette, oda függesztettük hárfáinkat,

Mert énekszóra nógattak ott elfogóink,

Kínzóink pedig víg dalra, mondván:

Énekeljetek nékünk a Sion énekei közül!

Hogyan énekelhetnénk az Úrnak énekét idegen földön?”

Akik ezután visszatértek a hazájukba, megváltozott körülmények között kezdtek új életet. Jeruzsálem megcsappant lakossága megépítette a Salamoni Templom szerényebb utódát. A társadalom új szervezeti formájában megnőtt a szerzetesrendek – ezen belül a zene – jelentősége: a reggeli és esti istentisztelet, valamint a vallási ünnepek szerves részévé vált.

A Talmud előírja, hogyan készítsék elő a templomi szertartást: a zene is szabályos rendben, keretek között szólalhatott meg. A babiloni fogság utáni zenéről kevés, de egybehangzó adatokkal szolgál a Biblia: A visszatérő családok háztartásában mindkét nembeli énekesek voltak, összesen kb. kétszázan, akik azonban magánjellegű ünnepségeken is szerepeltek. Szó esik munkadalokról is (házépítés, földművelés közben). Ennél többet tudunk a lírai dalokról – legalábbis a szövegükről: az Énekek Éneke a szerelmi költészet legszebb ókori példája (ie. 3. sz.)

Nagy Sándor hódítása nyomán a zsidóság körébe is eljutottak Hellász zenei vívmányi (Heródes görög kórust léptetett fel egy versenyen). A hatás azonban nem bizonyult tartósnak, mert a zsidóság nem fogadta be az idegen hangszereket.

Ezután bekövetkezett a második Templom lerombolása (i.sz. 70), ami egyben a zsidóság szétszóratásának idejét is jelzi. A gyászoló nép nemcsak az új, de a régi hangszereket is kirekeszti a vallási szertartásokból. (Igaz, hogy már előbb is voltak, akik a hangszereket méltatlannak tartják a templomi hangulathoz – az első keresztények is osztják ezt a felfogást.)

Valamennyi ókori kultúra közül a hébereknél maradt fenn a legtöbb, a jelenkorban is hallgatható, rögzíthető, elemezhető dallam. Ennek oka: a babiloni rabság, majd a szétszóratás nyomán zsidó közösségek telepedtek le szétszórtan, különböző országokban és a világtól elzártan; minden külső hatást elhárítva, évezredeken keresztül megtartották szokásaikat. A dallamokat és azok előadásmódját a szájhagyomány őrizte. A mai, egymástól távol élő kultúrák, dallamok és szokások meglepő egyezése nem hagy kétséget eredetük és hitelességük felől. Az Európában letelepedő zsidó közösségekről már nem mondhatjuk el ugyanezt: a környező kultúrák hatása folytán lényegesen átalakultak, vagy teljesen elenyésztek

A héber vallási szertartás egészét átszőtte a zene: a Biblia részleteit nem mondta, hanem énekelte a pap. A prózai szöveg éneklése (kantilláció) közelebb áll a dallamszerűséghez, mint az egyhangú recitáláshoz. Az ének jellege esetenként különbözött, a szöveg hangulatköre szerint.

A dallamok alapja – a görög hangrendszerhez hasonlóan – a tetrachord, mégpedig annak háromféle beosztása: c-d-e-f; d-e-f-g; e-f-g-a. Ez a három változat is általában a szöveghez kapcsolódott, annak jellege, hangulata szerint választották meg a hangnemet. A dallamok motívum-minták összekapcsolásából szövődtek. A zsidó szertartási ének húszegynéhány, két vagy több hangból álló modellre épült, melyek rugalmasan, szótagszám szerint módosultak.  A modelleket különböző jelzőkkel illették: „elöljáró”, „megtorpanó”, „nehézkes”…

Ez a formálómód korántsem korlátozódik a zsidó zenére: ha nem is tudatosan, de érvény jutott a gregorián énekben, a német mesterdalnokoknál, a népdalokban…

A Talmud a párbeszédes énekforma négy változatát sorolja fel:

Ø      az előénekes dallamának részleteit megismétli a kórus;

Ø      a szólista és a kar megosztozik a dallamon;

Ø      az iskolákban a gyerekek megismétlik a tanító kantillációját

Ø      a dal strófáit a nép refrénnel zárja le.

Meg kell említenünk, hogy Bibliában még egyfajta előadásmódról is esik említés: a Babilonból való visszatérés, és a Templom felépítése után, a felszenteléskor a kórusok váltakozva énekeltek. Ez a gyakorlat a bizánci és velencei kettős kórusok gyakorlatát vetítik előre.

Az első hangszerek, amelyeket a Biblia említ, kánaáni, mezopotámiai, föníciai eredetűek voltak. Ilyen volt a nebel (10 húros hárfa), a tof (kézzel ütött keretes dob), a kinnor (lírához hasonló pengetős hangszer, amivel Dávid kísérte az énekét). Valószínűleg létezett a citera, a pszaltérium, és a cimbalom is. A fúvósok között a trombita töltötte be a legnagyobb szerepet. Magánházaknál szólhatott a chalil (duplasíp – halottsiratáskor), vmint az ugáv (fuvolaszerű hangszer) → ezeket nem lehetett bevinni a templomba. A zsidó szertartások állandó szereplője a sófár (kecske vagy kos szarvából készült jelzőkürt).A templomi réztányér-párt cilcalimnak hívják, a pámónim nevű csengettyűk a főpap köntösén csüngtek és csilingeltek. A magefra már késői hangszer: az alexandriai-római víziorgona utánzata volt.

Bizánc:

Miután Nagy Konstantin, az első keresztény császár, 324-ben Byzantiumot jelölte ki a római birodalom keleti székhelyévé, még két évszázadnak kellett eltelnie, hogy az új vallás meghonosodhasson.. A bizánci egyház története tulajdonképp csak az erőskezű Justinianus császárrá koronázásával, 527-ben kezdődik.

Bizánc kultúrája nem a heelén műveltség elkorcsosult utóda, hanem az antik hagyomány és a friss keleti áramlatok találkozásának és egyeztetésének eredménye.

Az egyházi dalformák közül a troparion volt az első: kezdetben a zsoltár versei közé iktatott rövid dallamokat hívták így, majd az 5. században önálló, többszakaszos himnusszá bővült. Ebből az időből megmaradt a költők neve, a versek szövege, viszont a dallamuk nem.

A kontakion (tekercs) ugyancsak vallásos himnusz volt: karácsonyi, húsvéti, pünkösdi szertartások alkalmára. Zenei formája a szíriai minták után igazodott; 18-24 versszakra terjedt, a strófák végén visszatérő refrénnel. Az első és legnevesebb költője: Romanosz volt.

Jóval rövidebb terjedelmű a szticheron: egy strófás himnusz, amely a zsoltárok után következett; dallama hol egyszerű és szillabikus, hol díszes és melizmatikus.

A bizánci hangjegyírás kezdetben ekfonetikus ábrákból állt. Előkerült egy 303-ban készült táblázat, amelyből kiderül a jelzések értelme, de nincs mire alkalmazni őket, mert dallam nem maradt fenn azokból az időkből.

Az egyetlen keleti keresztény központ, amely védte a függetlenségét, Bizánc volt. A szertartási pompa nem csökkenő méreteiről Heraclius császár 612-ben kibocsátott rendelete tanúskodik: a Hagia Sophia (Szent Bölcsesség) székesegyház állandó személyzetének létszámát 80 lelkészben, 190 diakónusban és 70 aldiakónusban, 160 lektorban és 25 kántorban határozta meg.

Az ikon-kultusz üldözésének kora (8-9.sz.) az egyházi himnusz virágzásával esett egybe. Ekkor egy sereg illusztrált szertartáskönyv esett áldozatul a pusztításnak – talán ezért nem maradt fenn írásos dallam ebből az időből; a bizánci zenei emlékeket csak a korabeli szertartáskönyvek és a 11. századbeli neumák egyeztetése útján sikerült azonosítani és megfejteni.

A troparion műfaja érdekes vonásokkal gazdagodott. A karácsonyi himnuszok drámai, párbeszédes formát öltöttek, amelyben narrátor, több bibliai szereplő, valamint kórus váltakozott.

A kontakion első mintaképeinek, Romanosz népszerű himnuszainak egyetlen vetélytársa akadt, az Akathisztosz, hálaadó ének Bizáncnak a perzsák ostroma alól történt felszabadulása alkalmából.

A 7. sz. végére a kontakion helyébe a kanón: kilenc szakaszos himnusz lépett. Összesen 9, különféle ritmusú kanón-típus volt; verszakonként pontosan ismétlődött a fő dallam: a heirmosz, amely szillabikus módon kapcsolódott a szöveghez. Az első kanón-szerző Krétai András volt.

Damaszkuszi Jánosnak tulajdonítják az oktoekhosz (nyolc dallam) bevezetését Bizánc szertartásrendjébe. Eszerint a himnuszokat nyolc csoportra osztották, egy-egy csoport dallamait egy hétig énekelték a szertartásokon, a sorozatot nyolc hetenként ismételték.

A bizánci zene későbbi alakulását történelmi tényezők irányították: így a nyugati és keleti egyház kettészakadása, majd Konstantinápoly eleste (a keresztes hadjáratok során), végül a török invázió és a keleti császárság megszűnése (1453).