A zene eredete

Zene az őstársadalmakban

A zene eredete:

Csaknem valamennyi vallás és mitológia választ ad arra a kérdésre, hogy hogyan született a zene.

Ø      ókori Egyiptom: Thot, a tudás istene alapozta meg a hangok rendszerét; ő fedezte fel a pengetős hangszereket.

Ø      Ótestamentum: Adah fia, Jubál „mindazok atyja, akik lírán és sípon játszanak.”

Ø      görög mitológia: a zene első művelői a félistenek; Apollón, Hermész, Linosz, Orpheusz…

Ø      India: a hárfát a legenda szerint az égi származású törvényhozó, Nárada találta fel.

Másképp közelítették meg a kérdést az újkori bölcselők:

Ø      Rousseau: kezdetben a beszédhez hasonló, indulatokat kifejező közlésmód a zene

Ø      Darwin: az ősember párválasztásának eszköze

Ø      mások a játékösztönre, állathangok utánzására vagy a közös munka ritmusára vezették vissza.

Nyilvánvaló, hogy ezek az elméletek külön-külön nem állhatják meg a helyüket: a zene nem származhat egyetlenegy forrásból; nem egyszerre született, nem „találták fel” valamikor, hanem a hangok és ritmusok lassú rendeződése révén öltött alakot az idők folyamán.

Zene az őstársadalomban:

A néprajztudomány már a század elején arra a következtetésre jutott, hogy a legújabb időkig fennmaradt törzsközösségek megőrizték kőkorszakbéli  szokásaikat. A zenei vonatkozások föltárását földünk különböző pontjain szétszórtan élő ősnépek felkutatása, a körükben végzett gyűjtőmunka és a pontos rögzítéshez szükséges fonográf, magnetofon tette lehetővé. A kőkorszakból származó régészeti leletek (barlang- és sziklarajzok zenés jelenetei) csekély számúak ugyan, de annál nagyobb jelentőséggel bírnak: bizonyító erővel támasztják alá a néprajztudomány következtetéseit.

Az ősnépek hite szerint a hangjelenségek természetfölötti erők jelképei és megnyilatkozásai. (pl. a nagy Manitou, az indiánok istene a vízesések robajával adja tudtul népének, hogy szüntelenül jelen van)

Számos legenda köti össze a világ teremtését a hang és fény jelenségeivel. Pl. a navaho indiánok úgy tudják, hogy az első emberek egy sötét hegyi barlangban éltek, csak két fuvolás játéka tartotta bennük a lelket. Egyszer véletlenül az egyik fuvola a mennyezethez koppant: tompa visszhang hallatszott. Ennek nyomán nyílást vágtak, és kijutottak a szabadba. Ezután ének és fuvolaszó mellett megépítették a napot és a holdat.

A törzs életében a zenélés nem önálló „művészi” tevékenység, hanem elválaszthatatlan a közösség kultuszától, mágikus szertartásaitól. Formáit az alkalom szabja meg. Maga a ceremónia oszthatatlan egység: a mozgás, szó, ének, a ritmus ütögetése nem választható el egymástól.

A legkorábbi eredetű mítosz szerint mindent és mindenkit a totem-istenek: az emberiség ősei teremtettek egykor: földi tartózkodásukkor dallal és tánccal hívtak életre egy-egy élőlényt vagy tárgyat. Az ős-isten teste jelképesen tovább él a totemben; minden földi jelenség (kő, állat…) külön totemet jelent. A törzsön belül megoszlanak a feladatok, hogy legyen őre valamennyi totem, illetve a megfelelő ős-isten kultuszának. Az őrző kötelessége, hogy a rábízott totemet hűen utánozza – pl. a tigris-ember nem a szokásos módon bánik a dobbal, hanem kaparja és harapdálja, mint ahogy azt a tigris tenné. A testmozgás, maszk, tánc, gesztusok, arcmozdulatok… a totem külsejére emlékeztetnek; hitelesebb és meggyőzőbb eszköze a megelevenítésnek a hang: az afrikai és ausztrál bennszülöttek megdöbbentő élethűséggel utánozzák a természet jelenségeit. Az őrzőt a hangja, énekmódja, dallama jellemzi. Éppen ezért a hang nemcsak totem-jelkép, hanem tabu is: vannak törzsek és azokon belül csoportok, amelyek titokban tartják dallamaikat. A totem dalt csak az énekelheti, akihez tartozik. Az ifjakat pubertáskoruk idején (mikor a hangjuk már megváltozott) avatják be a rituális szokásokba és teendőkbe, kijelölve számukra a feladatot.

A törzs sámánja nem csak egy, hanem több totem-istennel, őssel, szellemmel képes kapcsolatba lépni. Ha beteget vizsgál, meg kell állapítania, hogy melyik szellem okozta a bajt, és hogy milyen bűvös énekkel, hangszerrel kell azt megengesztelnie vagy elűznie.

A törzs tagjainak nemcsak kötelességei, de jogai is vannak a közösségben; mindenkit részesíteni kell a zene védelmében. Ezért énekel a kórus a gyász-szertartásokon, ezért vesz részt még a szerelmi dalokban is, sőt, az őrző még a nászéjszakát is végigénekli.

A törzs embere, ha egyedül énekel, közölni akar valamit. A bizonytalan érzést könnyebb zenei hangokkal kifejezni, mint beszéddel. Az is előfordul, hogy a közölnivaló fokról fokra válik világosabbá az ének folyamán. Látszatra értelmetlen szótagoknak, melyekre rövidebb-hosszabb szótagokat énekelnek, mágikus jelentőségük van (afrikai néger törzseknél a nyílvessző kilövését „hí” szokta kísérni, a gyógyítást „hú”) – a hang vagy idézi vagy elijeszti a szellemeket.

A törzs tagjai egy-egy ceremóniához maszkot öltenek, mágikus ábrákkal és színekkel festik be testüket, de a hangjukat is elváltoztatják. Így egyszerű halandókból felsőbbrendű lényekké válnak. A varázslat hatalmának fokozására, a hang elváltoztatására más eszköz is van: fatölcsért, kagylót… tartanak a szájuk elé, máshol feszes bőrdarabkát szorítanak fogaik közé, amikor beszélnek. Ezeket az eszközöket „hang-maszk”-nak nevezi a tudomány.

Minden közösségnek megvan a maga énekstílusa. Bár a kottakép szinte megegyezik, de az előadásmód nagyon is különböző. Az egyik imbolygó és lebegő, a másik világozott és határozott; az egyik orrhangú, a másik torokhangú… Az előadás stílusjegyei nemcsak a törzsi és egyéni elkülönülés, hanem a kölcsönös megértés jelképei is lehetnek. A Salamon-szigetek lakói, ha meghívnak egy szomszéd törzset, a síphangszereik méreteit megküldik, hogy a vendégek a saját hangszereiket aszerint hangolhassák, és így illő módon üdvözölhessék egymást. Vagy ha egy énekes összejövetelen egy fiatalember dallama magasra ível és egy lány folytatja azt, annyit jelent, hogy ők ketten megértik egymást.

Nemcsak az előadásmód, hanem a dallamkészlet jellege is elősegíti egy népcsoport hovatartozásának megállapítását, de következtetni lehet belőle a törzs fejlettségi fokára (életkorára, történelmi fokozatára) is.

A szabad ritmus ill. egyenletes ütésrend egyaránt gyakori az ősi zenében. A ritmika kötetlensége jellemzi a totem-jeleneteket, a sámánok szellem-idézését, melynek során szinte önkívületi állapotba hajtja az énekest és a dobost. Az ütemek szimmetriája a tánczenéknél és a bölcsődalokban érvényesül – ezt a hagyományt a civilizált népek is megőrizték.

A több különböző szólamra épülő zene gazdag lehetőségeit az európai kultúra aknázta ki tudatosan, de a néprajzi kutatások bebizonyítják, hogy valamennyi földrészen sikerült a többszólamú zenélés egyszerűbb formáinak nyomára bukkani az ősi törzsközösségeknél.

Ø      Párhuzamos hangközökben haladó éneklés – Bengáliában, Patagóniában egyaránt ismerik a kvint, kvart és oktáv távolságban mozgó kétszólamú éneklést

Ø      Imitáció – Szamoa szigetén, valamint a Nílus és Kongó között élő népeknél szabályszerű kánon-éneklésnek lehettek tanúi a kutatók. De a legmeglepőbb élménnyel Flores maláj sziget lakói szolgáltak: két nő kánonban szólaltatott meg egy mozgalmas dallamot, mialatt két férfi hosszan tartott dudabasszust énekelt hozzá.

Az őstörténet korai időszakában még nem voltak hangszerek. Maga az emberi test volt különböző ritmikus zörejek forrása. Ezeket a funkciókat vették át az első hangeszközök. A kéz helyett két fadarabot vagy dárdát ütögettek össze, a láb helyett fatörzzsel döngették a talajt… a lábszárakra zsinóron függő kagylókat, magvakat és állatfogakat kötöttek, hogy minden dobbantáskor megzördüljenek. Ennek példájára következtek a csörgők és kereplők. Az első sípok madarak és emlősök csontjaiból készültek; de nem zenei célokra, hanem varázseszköznek a gyógyításhoz vagy szerelmi bűvöléshez, a termékenység és megújulás ceremóniájához. Franciaországban Aurignac és Charente vidékén, de más kontinenseken is találtak csontsípokat, melyek életkorát 25-50 ezer évre becsülik. 1-3 hang szólal meg rajtuk, a hangok magassága véletlenszerű. Trois Frères nevű barlangjának falán érdekes jelenet látható: agy maszkot viselő varázsló íjat ütve bűvöl, csalogat magához állatokat. Az a barlangrajz kb. 8000 éves. Ennél későbbi keletű az a nyugat-afrikai sziklarajz, mely négy táncoló nőt ábrázol íjjal a kezükben. Itt az íj már nem harci eszköz, hanem a mágia jelképes eszköze – és felettébb hasonlít a későbbi halk hangú, egyhúros pengetős hangszerhez, mely a mexikói indiánok szerint a Föld-isten szimbóluma.

Később a vadászat háttérbe szorult, viszont földművelés és állattenyésztés (mellette a gyümölcsgyűjtés és halászat) előtérbe került. Ez maga után vonta a letelepedés kényszerét: helyhez kötött életmód váltotta fel az előző vándorló életet. Ennek nyomán az emberi lét jellege, tartalma is megváltozott. Megszületett a falukultúra.

Az életmód változását a rítusokban is, a zenében is új témák, új műfajok tükrözték: vetéssel, aratással, terméssel és esőzéssel kapcsolatos táncok és dalok jelentek meg.

Az állatceremóniák különös átalakuláson estek át: kifejezésre jutott bennük a bűntudat és az életösztön is. Észak-ázsiai törzsek medve-ceremóniáin még mindig énekléssel köszöntik a medvét, egyben bocsánatot is kérve tőle.

A zene már nem mindig kapcsolódik a közösség szertartásaihoz: megjelennek a munkadalok, siratók, ringatók, szerelmi és gúnydalok; de csak elenyésző töredékét alkotják az alkalom szülte zenei megnyilatkozásoknak. Az afrikai faluközösség tagjai énekelnek, ha üdvözölnek valakit, csúfolódni, játszani akarnak. Még a bíró előtt is lehet énekelni: a perlekedők énekszóval, zenei hangokkal is érvelnek.

A szertartási ének belső rendje is meglazult: a szöveg nincs mindig kapcsolatban az alkalommal: pl. a malakkai szakai-törzs az ifjak avatásakor folyók és hegyek nevét sorolja fel énekelve.

A dallamok alsó és felső határa kibővült. A zene mögött a hangszer érezhető: a dallamok záróhangja egyben nyugvópont is. Ekkortájt szilárdul meg valamennyi világrész földművelő és pásztornépei körében az ötfokú hangrendszer, a pentatónia.

Új anyagokból készülnek a hangszerek: agyagból fuvolát és dobot, kagylóhéjból trombitát, falécekből xilofont, melyet gödör fölé helyezve ütögetnek. A hangszerek is függetlenné válnak a szertartásoktól; ennek ismert példája a különböző hangú dobok együttese, amelyet Afrikában és Óceániában egyaránt üzenetközvetítésre használnak mind a mai napig.

(Darvas Gábor: A totemzenétől a hegedűversenyig)