1. Az ősi keleti kultúrák zenéje

Kína, Japán, India, Indonézia

1.     Bevezető:

A zene megjelenésére sokféle elméletet ismerünk: A legősibb elmélet azt mondja, hogy a zenét az istenek adták az embereknek. Rousseau szerint az ének a beszéd felfokozott állapota (pl. a népi siratók, az utcai árusok kiáltozásai). Darwin szerint a zene az ősembernél - ahogy az állatoknál is – a párosodáshoz társult, a másik csalogatására „használta” a zenét. (Ez utóbbi elméletet azonban nem lehet az evolúción végigvinni.) Amit biztosan tudunk: Az ember egyszerre kezdett énekelni és beszélni; először énekelt, aztán kezdett hangszereket használni; egyszerű, kis ambitusú dallamokat ismert.

Azt mindenképp elmondhatjuk, hogy amikor az ember elkezdett zenélni, az állatok, a természet hangjait próbálta utánozni. Először saját teste volt a „hangszere”, később botok és egyéb hangot adó eszközök.

Ezekről a korai időkről azonban nagyon hiányos adataink vannak (barlangrajzok, egy-két hangszer is előkerült). A régi korok zenélési módjainak rekonstruálása csak a ma élő primitív társadalmak segítségével lehetséges. A zene, az ének mindegyik ilyen társadalomban szorosan a varázsláshoz kötődik. Azokat a természeti jelenségeket, amiket nem tudtak megmagyarázni, vagy azok az olyan állatokat, amiktől féltek, istenként kezdték tisztelni. Ezek voltak a totemek. Mindegyiknek külön dallamai, rituáléi voltak, amiket akkor használtak, ha az adott totemekhez imádkoztak.

A természet erőinek fokozott megfékezése és kihasználása vezetett a törzsi életformától az állami lét, a munkamegosztás, az előbbinél magasabb rendű, osztályokra tagolódó társadalom felé. A közösség rétegződése lehetővé tette, hogy a művészet és tudomány ápolása a termelői munkától mentesült csoportok és egyének feladata legyen. Így létesülhettek udvari zenekarok, működhettek hivatalos énekesek, hangszeres virtuózok – ahogy az egy asszír domborművön is látható.

Az ősi mágia közelsége még érezhető az ókori vallások külsőségeiben és tartalmában; de az új intézményeket immár az ember teremti meg: a barlang utódja a templom. A hangszerek már tudományos mérés alapján készültek. És bár a zene eredetének, hatalmának és kozmikus összefüggéseinek misztikus elméletei még hosszú ideig hatnak, feltűnik mellettük a törvényszerűség és logika, a mérték és a számok alapján álló szemlélet és elemző módszer is.

A legkorábbi összefüggő és részletes adatok, amelyek városépítésről, államszervezésről és írásrendszerről tanúskodnak. Ezek alapján a következő civilizációkat ismerhetjük meg:

§         Mezopotámia (4000 körül) – vele egyidős lehet Egyiptom

§         Dravida kultúra (3000 körül) az Indus folyó mellett. Teljesen elpusztult 1300 körül, de bizonyos elemei bekerültek az indiai kultúrába

§         Kína (2000 körül)

§         Égei-tengeri kultúra – kisebb városok – (2000-1000 körül)

§         Föníciai kultúra (2000-1000 körül)

§         Hellasz (1200 körül)

§         Héber kultúra (1000 körül)

§         Római birodalom (700-as évek)

2.     India:

Kr. e. 3000 körül jött létre a dravida kultúra. Ezt a fejlett civilizációt a később érkező népek kiszorították. Mivel a kultúra és a szertartások ma is ugyanúgy élnek, mint a Kr. előtti időkben, nagyon nehéz megállapítani, hogy mi az ősi elem, és mi az, ami később alakult ki.

Nagyon kevés forrás az, ami támpontot adhat ebben a kérdésben. Ezek tükrében az indiai zene nem változott.

§         Rámájana – a nemzeti eposzuk. Ez Kr. e. a 4. században íródott. Ennek az „isteni” legendának zenés jelenetei is vannak, sőt, a hangszerek neveit is tartalmazza.

§         Bahrata: Nátja-sásztra – Kr. e. 2-1. századi tanulmány, a színházról szól. A színházi zene, a színházi élet tankönyvének tekintették. 6 fejezet szól a színházi zenéről, a hangszerekről, hangszerelésről.

§         Régi szertartáskönyvek

Ezek tükrében csak egy dologban történt változás: eredetileg régen sokkal kevesebb hangszert használtak.

Az indiai zene szorosan a valláshoz kötődik. Az indiai vallás alapja a Véda-kultusz. (Véda=tudás) Eszerint minden isteni eredetű. Az áldozati szertartás igen mozgalmas – igazából szertartás-sorozatról kell itt beszélni, amely néha egy évig is elhúzódik. Ez a változatos tevékenység szakadatlan recitálással és énekléssel jár együtt: a Véda-kultusz legfontosabb, éltető eleme ugyanis a hang, melynek szigorú és részletes előírások szerint kell megszólalnia – a legcsekélyebb változtatás mindent elronthat. Emögött a hindu filozófia ősi tanítása húzódik meg, aminek értelmében a zene hatalma befolyást gyakorolhat az ember, a társadalom, de még a világegyetem sorsára is. A szertartás rendje – ha megfelel az előírásoknak – még az isteneket is kötelezi, hogy ne bolygassák meg a világ egyensúlyát.

Négy alapvető szent könyvet ismer. Ezeket először a hagyomány őrzi, majd az Ószövetséggel egy időben elkezdték lejegyezni. A könyveket csak a papok (a brahmaná-k) olvashatták, recitálták. Szigorú rend szabályozta, hogy a szertartás melyik részében ki miből olvasson.

§         RIG-VÉDA – a keletkezésének idejét nem ismerik. Ősi szent könyv, amit az öreg bölcsek írtak le. 1028 himnuszt tartalmaz, különböző istenségekhez. A szertartások elején recitálták őket.

§         SZÁMA-VÉDA – az áldozati szertartás énekei

§         ATHARVA-VÉDA – varázsigék, varázsló énekek

§         JADZSUR-VÉDA – recitáló énekek, formulák.

Természetesen ezek a könyvek kottát nem tartalmaznak, csak a szövegeket. A leendő papok úgy tanulják meg a dallamokat, hogy még kisfiú korukban elválasztják őket a családjuktól, és egy idősebb pap mellé helyezik őket, így „belenevelődnek a kultúrába”. Mindig ugyanúgy kell énekelni/recitálni, mert ha a szabályt megszegik, az isteneket bántják meg. Bűn az is, ha valaki hamisan énekel, vagy esetleg felcserél két szót. Gyakran nem értelmes szöveget recitálnak.

A hindu hangrendszer 22 részre osztja az oktávot. Ezek nem egyforma nagyságú hangközök. A legkisebb a szruti – kb. egy negyedhangnak felel meg. Az indiai zene sajátossága, hogy hangköznek nagyobb a jelentősége, mint az egyes hangoknak, éppen fordítva, mint Kínában. Soha nem használják mind a 22 hangot. 2 féle 7fokú hangsorokat állítanak elő belőle: sza-gráma és ma-gráma. A 7 hang neve: sza-ri-ga-ma-pha-da-ni. A hangsorok transzponálhatók, az így nyert 14 hangnem számát Bharata különböző kombinációk segítségével 21-re növelte. Nevük „játi”. Mindegyiknek 3 kiemelt hangja van: az első, az utolsó és az, amelyik a leggyakrabban fordul elő a játiban.

Az ókori keleti zenekultúrák többsége előírásos zenei formulák, melodikus és ritmikus minták rendszerbe foglalt választékán alapul. Az együtt zenélő emberek (mindig kevesen voltak, általában háromtagú csoport) dallammodelleket alkalmaznak (Ragá-k), amik különböző lelkiállapotokat, hangulatokat fejeznek ki. Meg van határozva, hogy melyiket mikor, melyik napszakban, milyen időszakban lehet játszani. 9 alaphangulat volt, mint a szeretet, gyöngédség, humor, ijedtség... A Rágák ezeket a hangulatokat idézik fel: este a nyugalomé, vagy ha háború van, a katonáknak hősiességet előidéző rágát kell játszani. A főhangok ezekben szilárdak, de a játszótechnikának megfelelően mindent illik díszíteni. Természetesen a díszítésnek is vannak szabályai. A rágáknak később címeket/neveket adnak.

A dallammodellek mellett ritmusmodellek is vannak, ezek a Tálá-k. Ezeknek is szigorú rendje van. Megfelelnek az európai ritmusoknak, de máshogy hangsúlyoznak: az aszimetriára törekednek.

Hangszerek: (eredetileg viszonylag kevés hangszer van. Ezek közül vannak olyanok, amit már nem használnak, de más népeknél tovább élnek.)

§         Vína: már a Rámájanában is említik. Nagy változásokon ment keresztül: egy tömör rúdra 4 húr van felfeszítve, és mindkét végén van egy-egy rezonáns test (eredetileg tökből). Később a rezonáns testek átalakulnak, az alsó nagyobb lesz, de a felső is megmarad. Több húrt feszítenek fel rá, de csak négyen játszanak – a többi „együttzengő húr”.

Az egyszerűbb emberek is próbálnak olyan extázisba jutni, mint a papok. Ehhez ők is a zenét használják fel. Egy-egy nagyon rövid szöveget-dallamot ismételgetnek. Az előénekes énekel egy-egy figurát, amit a többiek ismételtek vagy refrént énekelnek hozzá.

Bár India zenéje zárt, szilárd, és nem változott az idők folyamán, a környezetére mégis hatással van: hat Koreára, Nepálra és az indonéz szigetvilágra is.

3.     Indonézia:

Szumátra Jáva és Balí szigete fejlett kultúrával rendelkezik. Kr. e. 7. századtól indult fejlődésnek. Az óindiai mitológia keveredik a helyi lakosok mitológiájával.

Zenéjére a koreai és kambodzsai elemek keveredése jellemző: ez terjedt el. Gamelán zenének nevezzük. Olyan hangszer-együttesek jellemzőek, mint Kambodzsában, de nagyobb és más a hangzásvilága. Magas fekvésű gongokat használnak, amihez fémből készült hangszerek (metalofonok) társulnak. Alapvetően mindenki ugyanazt játssza, de más-más hangolásban. A nagyobb gongnak figyelemfelhívó, tagoló hatása, szerepe van. A kb. 25 fős csoporthoz dob, sőt fuvola-szerű hangszer is csatlakozhat, ezeket azonban nem lehet hallani. Egy hegedű-szerű hangszer, a rebab is társulhat hozzájuk. 2-3 húrja van, és elsősorban pengetik. Bár ez sem lehet hallani, mégis ő irányítja az egész folyamatot, mint egy „hallhatatlan karmester”.

Jáva és Balí szigetének a zenéje eltérő: a kétféle hangolás eredményeképp.

A 2 féle hangolás:

§         szlendro – az oktávot 5 egyforma hangra osztják – a lépések nagyobbak a N2-nál, de kisebben a K3-nél.

§         pelog – hétfokú hangsor, amiből 5 hangot kiválasztanak.

A gamelán zene eredetileg udvari/egyházi zene. Zenészei csak az uralkodóknak voltak; a zenekar létszáma mutatta az úr gazdagságát. Elsősorban Jáván maradtak fenn ábrázolások, dokumentumok a hangszer-együttesekről.

Említést érdemel a jávai árnyjáték. Ezt a (gamelán) zene dallamára énekli el valaki, miközben sematikus figurák - a szereplők – segítségével eljátsszák a történetet, ami általában nem konkrét, hanem elvont. A történet elvontságát az is alátámasztja, hogy az alakoknak csak az árnyékát lehet látni, valamint rajtuk kívül a mozgó emberek is láthatóak.

4.     Kína:

A kínai hagyomány volt az egyetlen, amely a hangok világának rendezését nem isteneknek és más emberfölötti hatalmaknak, hanem sok-sok generáció erőfeszítésének tulajdonította.

A legendák szerint Fu-hszi volt az első az Öt Törvényhozó közül, aki ie. 2965-ben megfogalmazta a zene alapelveit, és meghonosította Kínában a pengetős hangszereket. A seng (szájorgona) Nü-va királynő találmánya volt. A hangolás normáiról Huang-ti császár gondoskodott, mégpedig úgy, hogy megbízta Ling-lun nevű miniszterét, hogy keresse meg a sárga harang nevű alaphangot. Ling-lun a hegyek között egy megfelelő bambuszból sípokat faragott: a leghosszabb síp adta az alaphangot. Ezután megfigyelte a főnixmadarak hangját: a hím és nőstény énekéből két hangsort vezetett le: így jött létre a lü (törvény), a kínai zene hangrendszere.

A legkorábbi kínai krónika (Su-jing) arról tudósít, hogy Sun császár elrendelte a hangolás és a hangrendszer egységes alkalmazását minden zenei műfajhoz. Személyesen utazott le minden tartományba, hogy ennek betartását ellenőrizze. Dalokat is szerzett, vmint ő fedezte fel a pánsípot és a selyemhúrú citerát, „hogy a Déli Szél ódáját kísérje vele.”

Az ókori Kína a természet, a számok és a hangok összefüggéseire alapította a világrendről való elképzeléseit. Az évszakokat hangköztávolságok választják el egymástól (ahogy Mezopotámiában is hitték). A hangszereket anyaguk szerint osztályozták; a 12 hang rokonságba került az év hónapjaival és a megfelelő allegorikus állattal (tigris, nyúl, sárkány…)

Mivel a világegyetem egyensúlyát biztosító tényezők közül a zene az egyetlen, amelyet az ember irányít, roppant felelősség hárult Kínában a hangok rendjére: úgy hitték, hogy a birodalom sorsa függ ettől. A trónra lépő császárok első dolga a hangolás ellenőrzése volt. Han Vu-ti császár, uralkodása alatt Zenei Hivatalt hozott létre, hogy a különböző zenéket (szertartási, udvari, népi...) ellenőrizze.

Kínában nemcsak egyféleképpen zenéltek, erre lehet következtetni a filozófusok, költők utalásaiból. Ven (Vei hercege) véleménye: „Amikor ünnepi palástban, koronával a fejemen ősi zenét hallok, mindig vigyáznom kell, hogy el ne aludjak. De ha Cseng és Vei vidékéről való dalok hangzanak, sohasem fáradok el.” Kb. ennyi, amit a népszerű műfajokról tudni lehet, az ősi zenéről viszont vannak adataink.

A szertartási/ősi zene (legnagyobb becsben állt) elgondolkodtató, lassú tempójú volt. Az egyes hangok érzékeny megszólaltatására törekedtek. A zene sajátos szemlélet és ízlés szülötte volt: minden egyes hang önálló életre hivatott, nem az a feladata, hogy vmilyen dallam láncszeme legyen. Fontos volt hogyan pendül meg a húr, hogyan csúszik el rajta az ujj, hogyan változik el a hang színe, hogyan hal el a hang…

Feltevődött a kérdés: szükség van-e a zenére? Különböző bölcselők különböző nézeteket vallottak. Egyesek szerint szükség van rá, mert hozzátartozik a műveltséghez, nevelő hatása is van...– főleg azok mondták, akik maguk is zenéltek. Sokan azért tartották fontosnak a zenét, mert nyugalmat áraszt, távol áll tőle minden szélsőség, ezért mértékletességre nevel. Voltak olyanok is, akik elutasítják a zenét, sőt azt mondják róla, hogy káros:

§         Li-dji: csak a műveltek érti a zenét, az egyszerűbb emberek nem.

§         Lü-bu-vej: Csak azzal az emberrel érdemes a zenéről beszélni, aki felfogta a világ értelmét.

§         Konfuciusz: „A nemes zenélés lágy és szelíd; a hangulata mértékes és egyenletes, fölemel és megindít. A fájdalom és a gyász érzését nem táplálja a szívben, távol áll tőle a hevesség és az erőszakosság. Más a közönséges zenélés: hol hangos és gyors, hol pedig halk és bágyadt, a halálhangulat képmása. Nem a kiegyensúlyozottság harmóniája lakozik benne, idegen tőle a szelíd és kellemes mozgás.”

§         Mao-ce: az élvezetekről való teljes lemondást hirdetve, egészen károsnak ítélte a zenét.

A filozófusok vitája azzal ért véget, hogy Si Huang-ti császár ie. 246-ban elrendelte az írásgyűjtemények és hangszerek megsemmisítését. Az indok: elvonják a figyelmet az államügyektől és a termelőmunkától. A Han dinasztiának ezért előlről kellett kezdenie a hagyományok felidézését: a „sárga harang” és a „lü” rögzítését, a hangszerek előállítását és a dallamok gyűjtését.

A Ling-lun által megteremtett hangolás a gyakorlatban többször is  módosult – főként amikor új dinasztia került hatalomra.

Az a 12 hang, amelyet Ling-lun a legenda szerint a főnixmadaraktól lesett el, felfelé irányuló kvint és lefelé irányuló kvárt hangközök sorozatával azonos:

   c    d    e    fisz        gisz        aisz

f    g    a    h        cisz        disz

A hím-madár énekéből származik a felső sor, a nőstényéből pedig az alsó. A kínai zeneelmélet megtartotta a ennek a két sornak elkülönítését.

Az első 5 hangból ie. 2. évezredben kialakult a pentatónia. Az is lehet, hogy már azelőtt is énekeltek ilyen dallamokat, és csak azután jött az elmélet. Ötféle hangnemet különböztettek meg, amit mind a 12 hangra  (nem kromatikus hangsor, hanem azoknak a hangoknak az összessége, melyek a kínai zenében előfordulhatnak) lehetett alkalmazni, de ezt szigorúan szabályozták, a 12 hónap és az órák szerint.

Fontos, hogy az egyenletes temperálást már 1500 körül kitalálták (ez Európában csak Bach életében történt meg).

A kínai hangszereket anyaguk szerint csoportosították. A seng (szájorgona) 12-17 különböző hosszúságú bambuszsípból áll, melyeket egy kivájt tökből készült légtartályban rögzítettek. Bambuszból készült a pánsíp, fából a csu és a jeu (ütőhangszerek); Selyemből készültek a citerák húrjai (kin-7húr, sé-52húr); Agyagból az ősi gömbölyű fuvolát, fémből készültek a harangok, vmint létezik bőrdob is (po-fu). Az ókori Kína legjellegzetesebb hangszere a csing (kőjáték)

A zenekar a legkorábbi időktől kezdve a hatalom jelképe volt Kínában. Rang szerint szabályozták a zenekarok számát is. A csoportos zenélésben nem érvényesült a tervszerű többszólamúság: minden játékos ugyanazt a dallamot énekelte, pengette, fújta… de a hagyomány úgy kívánta meg, hogy árnyalatnyi késéssel kövessék egymást, ami a „heterofónia” sajátos módját, a szólamok torlódását idézte elő.

A műveket tekintve, ezek elsősorban szertartási szövegek voltak, főleg himnuszok. A hagyományban maradtak fenn.

Meg kell említeni a kínai zenés drámát, aminek a virágkora 1300 és1600 közé tehető. A drámáról részletes beszámolót ad a „Zene kézikönyve” c. mű, amely 1700 körül íródott.

I.sz. a 4. században az addig zárt kínai kultúra kezdi nyitni a kapuit, és hat a többi kultúrára.  

5.     Japán:

A japán állami zene i. sz. 700 körül jön létre. Japán szoros kapcsolatban állt Kínával, de más civilizáció is hatott rá. A Sin-to vallás hatása is érvényesül.

Japán vallásában is fontos szerepet tölt be a zene, a tánc és az ének. Fennmaradt egy szertartás leírása: a Nap istennőjének kiengesztelése.  Ezt minden tavasszal előadják.

A hangszereket tekintve mind kínai mintára készült. Még a nevük is hasonló: kínai PI-PA = japán BI-BA. Ez a hangszer egyre divatosabb lett, egyre több húrt kap, és a citerához kezd hasonlítani. A szájorgona is jelen van a japán zenében is.

Nemcsak férfiak, itt már a nők is zenélhetnek. Minden gyereknek tudni kell zenélni. Általában a KO-TO a hangszerük: 13 húrja van, már a pienhangokat is játszák rajta.

Japánban is ismeretes a zenés játék – NO-játék. A pantomimhoz áll közel; finom mozgás hangszerkísérettel.