6. Machaut egyházi és világi művei

Az angol zene a 14-15. század fordulóján

A művelődéstörténet átmeneti időszaknak tekinti a 14. századot a középkor és a reneszánsz között – ami azonban nem jelent egyértelmű és egyenletes változást. A két gondolatkor találkozása hűen tükröződik a korabeli irodalomban és a művészetekben. Pl. Dante Isteni színjátéka az ókori kultúrát: Vergiliust és versformáit idézte föl, de már nem latinul, hanem toszkán olasz nyelvjárásban – ugyanakkor a klasszikus ritmusú sorok hármasával alkottak egy versszakot, a hatalmas mű három részből áll, egy-egy rész 33 énekből...– vagyis hű marad a középkori skolasztikus gondolkodás szent számrendjéhez.

A zenét ugyanez a kettősség jellemezte akkoriban; a motetus üstököshöz hasonló pályafutása után szinte visszakanyarodást jelentett a lovagi dalformák felfrissítése.

Guillaume de Machaut (1377†)

A 14. sz. francia zenéjének kiemelkedő egyénisége. Életéről: a király szolgálatában kezdte, de egyházi szolgálatban fejezte be pályafutását, akárcsak elődje, Philippe de Vitry.

Művei: közel 140 szerzeménye maradt ránk, nem csupán francia, hanem olasz és német gyűjteményekben is. Első alkotói korszaka a hagyományok biztos talajáról indult: egyszólamú dalai a sequentia és a lai körében mozognak, azt tágítják, gazdagítják. Korán írja első motetusait, melyekben már két világ találkozik: a gregorián eredetű tenor a 13. sz. öröksége, viszont az izoritmia az ars nova újításai közé tartozik.

Machaut életművének mind eredetiség, mind mennyiség tekintetében legjelentősebb részét a trouvère dalformák két-három-négyszólamú, kibővített változatai alkotják. A dalokban továbbra is refrénes szerkezet érvényesült, de minden esetben más és más árnyalati eltéréssel.

Az Ars nova mindegyik igazán fontos műfaját – ballade, motetus, rondeau– művelte. Az izoritmikus motettáinak felépítése bizonyos ritmusformák szakaszos ismétlődésén alapult. A tenor szólamnak itt kettős szerepe van: megalapozza a hangzást, valamint a formaalkotó szerep.

Világi műveit tekintve legjellemzőbb a három szólamú cantilena szerkezetűek. (Szólamai: cantus–magas hangfekvésű férfihang–, kontratenor–középpont–, és a tenor.)

Machaut nevéhez fűzhető továbbá az első teljes zenei ordinárium, a négyszólamú Notre Dame-mise. Egységét csupán a zene egyedi stílusa biztosítja, nem pedig a tételek közös alapdallama vagy azonos kezdetük (ahogy ez később szokássá vált). 3 zenei stílus ötvözetét láthatjuk ebben a műben: motet stílus, conductus stílus, és a dalstílus. Az egyes tételek stílusát a dallamok hossza határozza meg.

Zenéjének sajátos, mindvégig újszerű varázsa összefügg a művészet és valóság közti határvonal elmosódásával. Róla többet tudunk, mint az összes többi muzsikusról előtte és még sokáig utána is; és ezt neki magának, illetve annak az adottságának köszönhetjük, hogy saját egzisztenciáját és saját élményeit művészi témaként tudta felfogni. Pl. a „Le livre di Voir-Dit” cím alatt Machaut életrajzi adatok és költészete keverékéből álló művet hagyott ránk. Középpontjában a nagyon fiatal Peronne d’Armentières iránt érzett öregkori szerelmének leírása áll.

Machaut pontosan meghatározta zenéjének előadásmódját, nem úgy, mint elődei. Kiváltképpen néhány képi ábrázolás ad felvilágosítást a zenélési szokásokról, bár gyakran allegorikus értelembe burkolva. Hogy nála csaknem mindig kamara- vagy szólóművészetről van szó, az magától értetődik.

Machaut halála (1377) után hamarosan megingott a szabadság és a kötöttség közti egyensúly, és a komponálás mindinkább a mesterkéltté válik. Egy közelebbről nem ismert Guido nevű zenész egy ballade szövegében kigúnyolja saját zenéjének szokatlan stílusát: „Certes se n’est pas bien fayt” (”Biztos, hogy nem jól van csinálva”) – ahogy a refrén mondja. Ezt a fejlődést tehát egyértelműen a Vitry és Machaut által képviselt hagyománnyal való szakításnak tekintették; ennek ellenére azonban a zeneszerzés, a hangjelzésmód szempontjából a régi kereteken belül halad. Új benne a kisebb értékek jelzése, és a színes hangok túlzott használata. A szövegek is teljesen konvencionálisak (pl. a Roman de la Rose allegorikus alakjai).

Az angol zene a 14-15. században

 A szigetország zenéje – miután az organum és a conductus gyakorlatát átvette a franciáktól, minden további újításuk elől elzárkózott. A lemaradás azonban csak látszólagos volt; a hagyományos formák helyi elemekkel bővültek. Az angolok ízlése a világos vonalvezetést, kellemes harmóniákat, és formulák helyett értelmi tagolást eredményező ritmust kívánt meg.

A mai fül számára a 15. sz. eleji angol zene hangzása behízelgőbb és teltebb, mint az ugyanabban az időben a kontinensen keletkezett zenéé. E hangzás kialakításában 3 technikai elem játszik szerepet:

§         a teljes hármashangzat alkalmazása, amely a tercet is tartalmazza,

§         az akkordikus írásmód, amelyben a szólamok azonos ritmusú mozgását legfeljebb egy-két díszítő fordulat töri át,

§         az egyszerű, egységesen konszonáns harmóniakezelés, vagyis hogy a disszonanciák ebben a zenében nem kerülnek hangsúlyos helyre, csak jelentéktelen átfutó hangokra.

A háromszólamúságon belül a szext hangköz helyzete is megszilárdult. Sajátos gyakorlat alakult ki, amely az angol discantus nevet kapta: a tenor gregorián dallama fölött a másik két szólamot úgy rögtönözték, hogy többnyire a terc és szext hangköz érvényesüljön.

A 14. sz. vége felé a szigetország zenéjében – amely addig a maga útját járta – hirtelen fordulat következett be: az előző száz év szinte minden újítása (a francia motetus, izoritmia, hoketus, az olaszok hajlékony és színes dallamossága...) egyszerre tört be az angol zenei életbe. A helyi hagyományok kezdetben nem keveredtek az idegen elemekkel, ahogyan azok is művenként elkülönülten jelentkeztek. A századvég angol zenéjét tartalmazó hatalmas gyűjtemény, az „Old Hall-kézirat” nem képvisel valamiféle egységes irányzatot, stílust, iskolát: hol a conductus egységes szólammozgása, hol izoritmia, hol pedig a Machaut utáni francia zene bonyolult szinkópái érvényesülnek.

A 14. sz. végén és a 15. sz. elején az angol muzsikusok, a kontinensen élő zeneszerzőkhöz hasonlóan, fokozatosan elfordultak a mise-propriumtól, és helyette inkább az ordinariumot zenésítették meg, amelynek öt része minden esetben megszólal, amikor misét énekeltek.

1. Lionel Power és az Old Hall kézirat

Az Old Hall kézirat nem a korszak egyetlen, angol zenét tartalmazó gyűjteménye. Különféle töredékek és kisebb angol források mellett a kontinensen is van jónéhány terjedelmes kézirat (pl. a nagy tridenti kódexek), amelyekben összesen kb. 200 angol darab található; ezek nagyrészt egymás mellé vannak lemásolva, mintha a másolók külön is akarták volna hangsúlyozni a saját zenéjük és az angol zene közti különbséget.

Bár a tudósok sokáig két egymástól független angol tradícióról beszéltek, ma már nagyjából egyetértünk abban, hogy a fennmaradt kompozíciók stilisztikai szempontból mind ugyanabba a csoportba tartoznak, és így az Old Hall kézirat a 14. sz. végi, 15. sz. eleji angol zene reprezentatív forrásának tekinthető.

Az Old Hall kézirat arról az angliai római katolikus szemináriumról kapta a nevét, ahol egészen a legutóbbi időkig megtalálható volt. 1400 körül állították össze. A gyűjtemény nagy részét a mise-ordinarium egyes tételeinek megzenésítései alkotják; mivel a kézirat eleje elveszett, egy sor Gloriával kezdődik, majd a Credók következnek és így tovább. Ahol arra hely volt, a másolók becsúsztattak néhány motettát és proprium-megzenésítést is.

Az, hogy az Old Hall kézirat egyetlen Kyriét sem tartalmaz, az első pillanatban véletlennek tűnik: valószínűleg elveszett valamennyi, amikor a kézirat első része levált a többiről. Az angol ciklikus misékből azonban gyakran hiányzik a Kyrie, különösen azokból, amelyek a kontinensről származó kéziratban maradtak fenn. Lehet, hogy az angolok jobban szerették, ha a Kyrie gregorián dallamként hangzik el, mint polifon feldolgozásban; de az is lehet, hogy mivel legtöbbször tropizált Kyriéket zenésítettek meg, ezek nem voltak alkalmasak általános használatra.

Az Old Hall kézirat egy része partitúrában van leírva (ez a lejegyzésmód a kontinensen található legtöbb kézirat tanúsága szerint ebben a korban már idejétmúltnak számított), a többi része a szokásosabb „kóruskönyv-formátumot” mutatja: mindegyik szólam külön van leírva, kettő a kinyitott könyv bal-, kettő a jobboldalán, egymás fölött (ha a kompozíció négyszólamú). Ez a notációs különbség a zenei stílus különbségeit takarja. Az Old Hall kéziratban ugyanis többféle stílus is megtalálható, amelyek részben a 14. századi francia és olasz zenéből, részben a korábbi angol művészet elemeiből származnak. Vannak egyszerű discantus-feldolgozások, vannak a kontinens chansonjaihoz hasonló kiemelt felső szólamú kompozíciók, vannak kánon-darabok...

A discantus-kompozíciókban a kiválasztott gregorián dallam többnyire igen egyszerű, hang hang elleni kiharmonizálása figyelhető meg. A gregorián dallam díszítetlen formában rendszerint a középső szólamban található, bár néha egyik vagy másik külső szólamban is megjelenik, sőt az is előfordul, hogy vándorol egyik szólamból a másikba. Ezeken az egyszerű polifon kompozíciókon jól látható, milyen volt a késő-középkor „hétköznapjainak” liturgikus zenéje.

A késő-középkori elmélettudósok szerint a discantusban a tenor mellett egy másik szólam jelenik meg, amely hang hang elleni ellenpontban halad, s legtöbbször ellenmozgást is végez. E második szólamnak egy adott gregorián dallam fölötti, rögtönzésszerű megszólaltatása valószínűleg fontos része volt a korabeli énekesek és zeneszerzők alapképzésének. Előfordul a későbbi kompozíciókban, hogy a műben a gregorián dallam ellenpontja és nem maga a dallam szerepel cantus firmusként. (ezt az „on the faburden” műszó jelöli, ami világosan megkülönböztethető a kontinens fauxbourdonjától)

Az Old Hall kéziratban található kompozíciók második csoportját a chansonszerű művek alkotják. Bár ez a stílus minden valószínűség szerint a francia chansonból származik, a következő évszázadban már távolról sem marad meg e műfaj keretei között. Az angolok többféle módon is gazdagították ezt a stílust. Ha a kompozíció négyszólamú, akkor a felső két szólam ugyanabban a gyorsabb mozgásformában íródott. Egy-két esetben a zeneszerzők a chanson-stílus és a discantus-technika párosításával is megpróbálkoztak, hogy így egyenrangúbb szólamokból szőtt kompozícióhoz jussanak.

Discantus- vagy chanson-stílusú, esetleg ezt a két stílust valamiképpen kombináló tételek teszik ki az Old Hall kézirat nagyobbik részét, de találunk benne izoritmikus misetételeket és kánonban haladó felső szólamokkal készült kompozíciókat is. Az izoritmikus tételek a 14. századi eljárással készültek, a különbség legfeljebb annyi, hogy a darabok felső szólamának dallamstílusa általában közelebb áll az Old Hall kézirat többi darabjáéhoz, mint G. Machaut-nak és kortársainak dallamaihoz. Az Old Hall kéziratban a tenor gregorián cantus firmusa minden esetben izoritmikus szerkezetű, és amikor a ritmus a tenorban elölről kezdődik, akkor az gyakran a felső szólamokban is megjelenik.

Eltekintve egy Dunstable-darabtól („Roy Henry”) és egy sereg Power-műtől, az Old Hall kézirat szerzői nem jelentékeny figurák: Cooke, Burell, Forest... Az Old Hall-kézirat huszonegynéhány szerzője közül sokoldalúság tekintetében Lionel Power emelkedik ki: munkássága valamennyi említett változatot felölelte.

Az Old Hall-szerzők nevei hamarosan spanyol, olasz, francia, német gyűjteményekben is feltűntek; Lionel Power szerzeményei is szép számmal szerepelnek közöttük.

Powernek 50 műve ismert: három-, négy-, és ötszólamú latin misetételek és motetusok. Az ő nevéhez fűződik az első 4részes misekompozíció, amelyben azonos gregorián dallam (az Alma redemptoris mater) izoritmikus változata tér vissza valamennyi tétel tenor szólamában. Motetusaiban is vannak új vonások: a szólamok szövege azonos, elmarad a cantus firmus, és gyakori a szólamok közti imitáció.

Életéről csak annyit tudunk, hogy 1445-ben halt meg Canterbury-ben, és hogy az utolsó éveiben az ottani Christ Church-csel volt valamilyen kapcsolata. Kb. 50 kompozíciója mind egyházi alkotás: misetétel vagy motetta. Életműve nemcsak a mennyiség és a zenei minőség szempontjából fontos, hanem azért is, mert jellegét tekintve igen sokszínű: Power-t nem lehet semmilyen történelmi skatulyába bezárni. Zenéjében a disszonanciakezelés néha olyan szabad, mint a 14. századi zenében, más megoldásai viszont a 15. sz. végének fejleményei felé mutatnak előre. Majdnem minden művében megtalálhatók az angol zene ismertetőjegyei, különösen a kellemes hangzás és a dallamformálás arányossága, amely annyira vonzotta a kontinens korabeli zeneszerzőit.

Power motettái három, egymástól nem túl élesen elkülöníthető csoportra oszlanak:

§         gregorián dallamok egyszerű (többnyire discantus-stílusú) harmonizációi

§         kiemelt felső szólammal megszerkesztett motetták (3 szólamban– bár van köztük néhány 4szólamú is)

§         jónéhány, feltételezhetően kései mű, amelyekben a szólamok többé-kevésbé egyenrangúak, a harmonizálás jellegzetesen konszonáns, a textúrát ritmikus és melodikus imitációk szövik át, és a szövegkezelés a kor normáihoz mérten szokatlanul gondos.

A mise-ordinarium szövegének megzenésítésében Power többféle kompozíciós eljárást alkalmazott, többek között az izoritmikus technikát is. A legfontosabb talán az, hogy két különböző misetétel összekapcsolására, végeredményben pedig a mise-ordinárium mind a négy vagy öt tételének a közös cantus firmus révén való egységesítésre törekedett. A misetétel-párok közötti kapcsolatnak sokféle formája képzelhető el. Néha minden tétel tenorjában ugyanaz a gregorián cantus firmus jelenik meg, más esetben a két tenor-szólam kapcsolata inkább liturgikus, mint zenei természetű. Vannak olyan tételpárok, amelyek egy „fejmotívum” révén kapcsolódnak össze – vagyis mindkét tétel ugyanazzal a dallamfordulattal kezdődik. Előfordul azonban az is, hogy a misetétel-párnak szemmel láthatóan sem zenei, sem liturgikus kapcsolata nincs egymással, de a leírás módján mégis az látszik, hogy a másoló valamilyen – ma már ismeretlen okból – összetartozónak érezte őket.

A legkorábbi egyetlen cantus firmusra épülő ciklikus miséket Power, valamivel fiatalabb kortársa, Dunstable, és kettejük kortársai komponálták. Power műve, a Missa Alma redemptoris mater például lényegében nem más, mint izoritmikus motetták sorozata, amelyben a tenor tételről tételre ugyanabban a ritmikai formában jelenik meg.

Más misékben valamilyen polifon műből vett kölcsön-anyagnak jut szerep, ezek azok még nem tekinthetők a 16. században olyan fontossá vált paródiamise műfajához tartozó daraboknak. Bárhogyan is használták, a vezérdallam lehetővé tette a zeneszerzőnek, hogy sokkal hosszabb és impozánsabb zenei struktúrát építsen fel, mint amilyen azelőtt elképzelhető volt. Ennek a szerkesztésmódnak a fontosságát aligha lehet túlbecsülni.

A századforduló angol szerzőinek hosszú névsorából még John Pyamour és John Benet válik ki, de a korszak (és egyben az angol zene) történetének egyik legragyogóbb alakja John Dunstable.

2. John Dunstable (1453†)

Dunstable volt nemzedékének legjobb zeneszerzője, és neki voltak a legkiterjedtebb kapcsolatai a kontinensen élő muzsikusokkal, és ezért ő lehetett a leginkább hatással rájuk. Személyesen ismerhette Dufay-t és Binchoist.

Nemcsak zenével, de csillagászattal és matematikával is foglalkozott. 1422 után az angolok helytartója, Bedford herceg körül tevékenykedő párizsi művészcsoport köréhez tartozott. Hírneve Európa-szerte elterjedt; legtöbb szerzeménye olaszországi gyűjteményekben maradt fenn, emiatt feltételezik, hogy ott is járt.

Dunstable azok közé a nagy zeneszerzők közé tartozik, akik szívesen vallják magukat egy adott stílus-tradíció örökösének, amelyet aztán a végsőkig csiszolnak, és addig nem ismert magasságokba emelnek.

Zenéjének fő jellemzői:

§         a szólamok találkozása csaknem mindig hármashangzatot és szextakkordot eredményez, az átmeneti vagy késleltető jellegű disszonanciák csupán színezik a jóhangzás egyenletes láncolatát.

§         a ritmus a szöveghez alkalmazkodik, szinte kötetlenül, énekbeszédhez hasonlóan.

§         a zenei forma világosan elhatárolt egységekre tagolódik lélegzetvételek, pihenők, harmóniai zárlatok segítségével.

Azt azonban elmondhatjuk, hogy stíluselemzés segítségével nagyon nehéz a művek származását megfejteni. Ez azt mutatja, hogy Dunstable-nek és kortársainak zenéje között nem annyira jellegbeli, mint minőségi különbségek vannak. Dunstable nem másféle zeneszerző, mint kortársai, hanem egyszerűen jobb, és zenéjében nyoma sincs olyan stílusbeli változásoknak, amilyet Power-nél láttunk.

Közel hatvan szerzeménye ismert, közöttük motetusok, különálló vagy kettesével összekapcsolt misetételek és világi dalok.

Életművének legkevésbé jelentős részét képezi két világi műve – annak ellenére, hogy mindkettő gyönyörű: az O rosa bella című szerelmi dal, és a Puisque m’amour. Mindkettő egyaránt fennmaradt szóló billentyűs hangszerre készült átiratban is, amelyek azért érdekesek, mert jól illusztrálják, milyen szabadságot engedhettek meg maguknak a 15. századi előadók a díszítések és a módosítójelek területén.

A motetták között találhatók Dunstable legmutatósabb és legkönnyebben megközelíthető művei. Három nagy csoportra oszthatók:

§         a felső szólamban gregorián dallamot tartalmazó művek,

§         komplex, aprólékos kidolgozású izoritmikus motetták,

§         gregorián dallam nélküli kompozíciók.

A Crux fidelis az egyetlen motetta, amely egyik csoportba sem sorolható, ennek cantus prius factus-a mindenütt a középső szólamban jelenik meg.

Az izoritmikus motetták jellegzetes textúráját szerkesztésmódjuk határozza meg. Úgy tűnik, Dunstable jobban törekszik a 3 szólam egységének megteremtésére, mint Power: a felső szólam nála sosem emelkedik ki annyira a textúrából, mint egyik-másik Power-motettában. Bizonyos részek, sőt néha egész művek is, a kevés díszítéstől eltekintve egyszerű akkordsorból állnak: ez a textúra legtöbbször olyan tiszta és precíz szövegdeklamációval párosul, amely abban a korban még teljesen szokatlannak számított. Az izoritmikus motetták nagy része vmelyik szentnek, vagy Szűz Máriának tiszteletére íródott. Majdnem mindegyik ugyanazt a szerkezeti alapképletet követi: az összes szólam izoritmikus, vagy majdnem izoritmikus felépítésű.

Dunstable kiemelt felső szólamos motettáinak nagyformája, akár van bennük gregorián dallam, akár nincs, texturális és metrikai kontrasztok révén bontakozik ki. Változó szólamkombinációjú, hosszú duettek váltakoznak teljes szólamszámú szakaszokkal, és a legtöbb motetta még egymástól eltérő metrumú szakaszokra is tagolódik. Ilyen pl. az Ave Regina caelorum.

Dunstable egyedül álló és párokba rendezett misetételei ugyanazokat a stílusjegyeket tartalmazzák, mint motettái. Ezek a tételek mind teljes hármashangzatokkal harmonizált, szinte végtelennek tűnő, áradó dallamokból állnak össze, függetlenül attól, hogy izoritmikus vagy kiemelt felső szólamos szerkesztésűek-e, ill. hogy van-e bennük gregorián anyag, vagy nincs.

Egyes misetétel-párok egyértelműen elárulják a zeneszerzőnek azt a szándékát, hogy a két tételt zenei eszközök segítségével hozza egymással kapcsolatba.: akár úgy, hogy mindkettőt ugyanarra a gregorián dallamra építi, akár pedig ugyanazt a nagyformát és felrakást alkalmazza mind a kettőben.

Dunstable összesen 3 ciklikus misét írhatott. Ezek: a Missa Rex seculorum, a Missa Da gaudiorum premia, és a Missa sine nomine. Ezek közül csak a másodikról tudjuk biztosan, hogy Dunstable írta, ez viszont töredékesen maradt ránk: az Agnus Dei hiányzik belőle.

3. Az angol világi zene, A carol

Ha a rendelkezésünkre álló forrásokból kibontakozó kép reális, akkor a 15. sz. elejének legtöbb jelentős angol zeneszerzője szinte kizárólag csak egyházi zenét írt. Létezett azonban egy jellegzetesen angol világi tradíció is, mégpedig a carol műfajában. A legtöbb név nélkül maradt ránk, kéziratos antológiákban. A 15. sz. előttről nem ismerünk többszólamú carolt, és egyszólamút is csak egyet, a Lullay, lullay-t. Ezért a műfaj eredetére, történetének első szakaszára vonatkozóan csak találgathatunk. Elképzelhető, hogy eredetileg egyszólamú táncdal volt, a 15. században azonban már sehol sem táncoltak carolt, és a műfaj így egyszerűen népies jellegű világi dalként élt tovább.

Szövege angol vagy latin volt, és egy sor egyforma strófából tevődik össze, de ismerünk valamivel komplikáltabb formaképletet követő carolokat is.

A szövegek nagyon sokféle – morális, politikai és vallásos – téma körül csoportosulnak, de legtöbb köztük a Szűz Máriát dicsőítő és a Krisztus születését ünneplő költemény.

A legismertebb carol kétségkívül a hazafias érzelmeket feltámasztó Deo gratias, Anglia, amely az Agincourt-i csata emlékét örökíti meg.

Mindössze kb. egy tucatnyi olyan angol világi dal maradt fenn a 15. sz. eleji kéziratokban, amely nem tekinthető carolnak. Az évszázad első feléből származó darabok feltűnően ügyetlen, régimódi két- és háromszólamú ellenpontban íródtak. A század közepe után alkotó zeneszerzők, úgy tűnik, a kontinensről vették a mintáikat. Az angol szövegek helyett, amelyek a kontinens énekesei számára idegenek lehettek, ezekben a forrásokban új, francia szövegek jelennek meg. A 15. sz. második felének angol és francia chansonjait meglehetősen nehéz egymástól megkülönböztetni, ami egyúttal jól érzékelteti az angolok helyzetének megváltozását.

 (Kelemen Imre: A zene története 1750-ig

Darvas Gábor: A totem-zenétől a hegedűversenyig

Howard M. Brown: A reneszánsz zenéje

P. Gülke: Szerzetesek, polgárok, trubadúrok)