– De miért... nem is miért. Hogyan lehetséges, hogy Voldemort megint megbízott magában, mikor tizenöt év után visszatért hozzá? Hát nem tudta, hogy Dumbledore kiszabadította, mint a Világos Oldal kémjét?

– Harry, mint már te is mondtad, kettős ügynök voltam, és ezt mindketten tudták. Dumbledore és Voldemort is. Csak az volt a kérdés, kihez vagyok hűséges. Dumbledore-ral mindig őszinte voltam, és elmondtam neki az összes igaz és hamis információt, amit el kellett mondanom.

– Hamisat...?

– Igen, nem csak Dumbledore kreált hamis információkat, hogy félrevezesse az ellenséget: Voldemort is ugyanezt tette. Csak az volt a különbség, hogy én soha nem árultam el Voldemortnak az igazat, mindig csak a hamis információkat adtam át neki, míg Albusnak mindent elmondtam, és hagytam, hogy azt tegye, amit jónak lát. És ahogy már említettem is, nekem is megvoltak a módszereim, hogy segítsem a Világos Oldalt.

– Értem – bólintott végül Harry. – De... nagyon nehéz lehetett. Mindig mérlegelnie kellett, és egyszerre sok dolog között kellett döntenie. Mindig ébernek kellett maradnia, odafigyelnie a szavaira és a tetteire.

– Nem volt egyszerű, egyáltalán nem...

– Akkor már csak egy dolgot nem értek.

– Csak egyet? Potter, akkor te sokkal intelligensebb vagy, mint képzeltem – vigyorodott el Piton.

Harry elvörösödött és megvonta a vállát.

– Miért gyanította akkor Voldemort, hogy maga a tégla?

– Ennek két oka is lehet. Először: egy kettős ügynök soha nem lehet teljesen megbízható. Másodszor: talán még emlékszel az első évedre, és az én szerepemre az egészben.

– Igen – vonta össze Harry a szemöldökét. – Megmentette az életemet, és megfenyegette Mógust...

– Megfenyegettem? Honnan tudsz erről?

– A Tiltott Rengetegben... Én... én követtem magukat, amikor...

– Lehetetlen – rázta meg Piton elképedve a fejét. – Sok mindennel gyanúsítottalak, amit nem lett volna szabad megtenned, de úgy látszik, súlyosan lebecsültem a szimatolási és szabályszegési képességeidet. Szóval te is ott voltál... Volt még máskor is... ilyen eset, hogy te...?

Harry szégyenlősen bólintott.

– Hát... igen. Ugyanabban az évben, mikor egy könyvet kerestem a könyvtár tiltott részlegében...

– Gondolom éjjel...

– Természetesen. És a könyv felsikoltott... – Harry elkuncogta magát. – És akkor jött maga meg Frics, és én menekültem, és akkor találtam meg Edevis tükrét is. Azután meg jó pár éjszakát töltöttem a tükör előtt ülve, míg végül Dumbledore rámtalált, és megkért, hogy ne nézzek bele többé...

– Akkor mesélte el neked, hogyan működik a tükör?

– Igen, akkor. És ez nagyon hasznos volt, mikor szembe kellett néznem Mógussal...

– Nem kellett volna szembenézned vele, Potter. Hívhattál volna egy felnőttet, hogy...

– Próbáltam. Megmondtuk McGalagonynak, hogy... valaki el akarja lopni a követ, de nagyon dühös lett, és elzavart minket – Harry idegesen fészkelődött. – Igazából azt hittük, maga az, aki a követ akarja... És egészen addig azt hittem, amíg rá nem találtam Mógusra a tükör előtt... De ne is törődjön vele – vonta meg végül a vállát. – Nem volt olyan borzasztó, mint másodikban, a Titkok Kamrájában.

– Miért? – kérdezte Piton kíváncsian.

– Mert elsőben csak a saját életem forgott kockán, senki másé. De a kamrában ott volt Ginny is...

– Ó, a másik eset, mikor felnőtt segítsége nélkül cselekedtél!

– Nem, én... én akkor igenis kértem egy felnőtt segítségét! – méltatlankodott Harry.

– Kiét? – vonta fel Piton a szemöldökét.

– Hát... – Harry elvörösödött. – Elmentünk Lockhart tanár úrért...

– Én azt kérdeztem, Potter, miért nem kérted egy FELNŐTT segítségét? – kérdezte Piton megjátszott haraggal. – Mióta számít az az idióta felnőttnek?

Harry szélesen elvigyorodott, és oldalba bökte Pitont.

– Emlékszik még a párbajszakkörre?

– Természetesen – válaszolta Piton. – Miért?

– Mert annyira... szép volt, ahogy lefegyverezte! Marha jó volt! Még Ronnak is tetszett...

– De aztán megpróbáltam rádijeszteni azzal a Serpensortiával... – Piton arcán bűntudat látszott. – Milyen hülye voltam...

– Ugyan, ez rendben van, tan... Perselus. Ginny meghalt volna, ha nem tudtam volna, hogy értek párszaszóul...

– Ó, ez a „mi lett volna, ha”! – mondta Piton gúnyosan. – SOHA nem tudhatod, mi történt volna. Soha. Talán...

– Nem. Vannak dolgok, amit igenis tudni lehet... Különösen, ha még figyelmeztetnek is rá. Az én hibám volt, hogy Voldemortnak sikerült visszanyernie a hatalmát, és...

– Harry! – kiáltott fel mérgesen Piton. – Ha már megint a Trimágus Kupa jár a fejedben, akkor... – kezdett bele a szokásos tirádába, hogy elűzze Harry bűntudatát, de Harry félbeszakította.

– Nem. A Szellemszállásra gondolok, arra, ami azután történt, hogy magát elkábítottuk. – Harry látta a professzor arcán, hogy már a dolog említése is idegesítette, úgyhogy gyorsan folytatta. – Akkor és ott megvolt rá a lehetőségem, hogy megölessem Peter Pettigrew-et. Sirius és Lupin tanár úr meg akarták ölni, bosszúból a szüleimért, de én azt akartam, hogy életben maradjon... és ezért tudott megszökni, és segíteni Voldemortnak, hogy...

Harry lehunyta a szemeit, és érezte, hogy elhagyja az ereje. Ha visszaforgathatná az időt... Piton megköszörülte a torkát.

– Harry. Ezt a témát már korábban megtárgyaltuk, és beszéltünk arról, hogy a szándék a fontos...

Harry lehajtotta a fejét, és úgy motyogta: – De ha az ember tudja, hogy mi fog történni, akkor sokkal inkább felelős a dolgokért, nem?

– Te... tudtad? Ez nevetséges, Potter – jött dühbe megint Piton, de Harry nem hagyta magát félbeszakítani.

– Igen, figyelmeztettek rá, bár nem tudtam, hogy figyelmeztetést kaptam, de legalább ott, a Szellemszálláson megérthettem volna, de nem, nem gondolkodtam, csak cselekedtem, ahogy maga mindig mondta is, és az az átkozott szemét lelépett...

– Ki figyelmeztetett? – Piton nem volt hajlandó eltérni a tárgytól.

– Trelawney – vörösödött el Harry, és mikor látta, hogy a professzor arca ellilul az ingerültségtől, gyorsan hozzátette: - És Dumbledore is egyetértett velem, mikor utána elmondtam neki a jóslatot.

– És mikor... jósolta ezt? – a férfi arcán tisztán látszott az ellenszenv. Ugyanúgy, mint McGalagonyén, mikor a jóslástan tanárnőről beszélt.

– A jóslástan vizsgámon. Amikor felmentem a vizsgára, egyedül maradtunk a tanteremben. Hirtelen transzba esett, és furcsa hangon kezdett beszélni, és azt mondta, hogy a Sötét Nagyúr szolgája kiszabadul, és segítségével Voldemort erősebb, és szörnyűbb lesz, mint valaha. – Harry megborzongott. – Nagyon... félelmetes volt.

– Furcsa... – Harry látta, hogy a professzor már megint a múltbeli emlékein töpreng. Ebben biztos volt: ilyenkor Piton arckifejezése távolivá és zárkózottá vált – mindig ugyanúgy.

– Szóval elmeséltem Dumbledore-nak, és ő azt mondta, hogy ez már a második igazi jóslata volt, és talán nem ártana felajánlania neki egy kis fizetésemelést...

A professzor olyan gyorsan zökkent ki a kábulatából, hogy megijesztette Harryt.

– Második? Azt mondod, már a második? – kiáltott fel.

– Miért...? – Harry nem értette Piton kérdését.

– Pontosan mit mondott neked Dumbledore?

– Azt mondta, ezzel kettőre emelkedett az igazi jóslatainak száma – Harry Piton arcára emelte a szemeit, és érdeklődve figyelte az ismerős arcot. Sokféle érzelmet láthatott rajta: döbbenetet, meglepetést, hitetlenkedést, és végül dühöt. De micsoda dühöt...

Harry már számtalanszor látta bosszúsnak és dühösnek a professzort – valójában valahogyan mindig idegesnek tűnt – de mostanára szakértőnek mondhatta magát a férfi harapós kedvének kiismerésében, de ez a düh annyira heves volt, hogy Harry biztos volt benne, ilyet még soha nem látott. A férfi arca úgy elsötétült, mint a Sötét Nagyúré (vagy Dumbledore-é, mikor lefegyverezte Barty Kuport, megmentve ezzel Harry életét), szénfekete szemei jéghideggé és élessé váltak – élessé, mint Avery borotvája – és Harry megborzongott a gondolatra.

– Szóval végig tudta... – sziszegte Piton haragtól tombolva. – Tudta. És SOHA nem mondta el nekem. SOHA.

***

– Egy... kettő... három... most! – suttogta Fletcher, és mindketten felkiáltottak,

– Stupor!

Nott átrepült a szobán, nekicsapódott a könyvespolcnak a szemközti falnál, és lecsúszott a földre.

– Jól van... – morogta Figg. – Mun, gyorsan egy Őrszem-bűbájt!

Fletcher bólintott és a varázslatot mormogva meglengette a pálcáját. Közben Figg feltűrte Nott ingujját, hogy ellenőrizze a gyanújukat... Már két napja követték a férfit, de a viselkedése hibátlan volt: tökéletes munkatárs, apa, férj – még jobban játszotta, mint Malfoy. Annyira jól játszott, hogy Fletcher kezdett kételkedni információjuk helyességében, de most – igen. Albus információja helyes volt. Nott felkarján láthatták a koponyát és a kígyót, a Sötét Jegy másolatát, Voldemort védjegyét.

– Undorító... – húzta össze a szemöldökét Fletcher. – Rosszul vagyok tőle. Szerencsénk, Ari, hogy Albus soha nem használt ilyen tetoválásokat, hogy megjelöljön minket. Nem is lennék hajlandó neki dolgozni... – morogta, és a hátára fordította az eszméletlen férfit. – A szérumot... – mondta, s anélkül, hogy felnézett volna, kinyújtotta érte a kezét. Figg a kezébe nyomta a kis üvegcsét. A tiszta folyadék szikrázott, ahogy megrázta. – Ki készítette?

– Piton... – köpte Figg a nevet.

– Jaj, ne... miért nem nézted meg, ki főzte, még mielőtt elindultunk? Nem bízok abban a disznóban! – morogta mérgesen.

– Albus adta a kezembe. Mit csinálhattam volna? Vágtam volna az arcába? Ő bízik Pitonban, te is tudod.

– Hát én meg nem... – vicsorgott Fletcher. – De attól tartok, most nincs más lehetőségünk, mint hogy EZT használjuk – gyorsan kihúzta az üvegcse dugóját, és leöntötte a tartalmát Nott torkán.

– Stimula – sóhajtotta Figg.

A halálfaló kinyitotta a szemét. Fletcher odabólintott Figgnek. Az ő dolga volt a férfi kikérdezése.

– Mi a neve? – a szokásos első kérdés.

– Angrius Nott.

– Halálfaló? – Ez bizonyos volt, de Figg le akarta ellenőrizni a szérumot.

– Igen.

Működik.

– Tud valamit Harry Potter hollétéről?

– Igen, tudok – a válasz halk volt, de tiszta. – A Rémálom Kúriában van.

– Hol van ez a kúria?

– Nem tudjuk a pontos helyét. Csak a Nagyúr tudja.

– Úgy látszik, Albusnak igaza volt... – mormogta Fletcher, és Figg bólintott.

– Ha nem tudja, hol van, akkor hogyan jut oda?

– Csak akkor tudok odajutni, ha a Nagyúr hív minket, és ha megérezzük a hívását, hoppanálunk.

– Ez nem jó... – sötétedett el Fletcher arca. – Nem akarok egyenesen Vol... elé hoppanálni.

Figg nem törődött a morgásával, folytatta.

– Milyen gyakran hívja önöket?

– Hetente kétszer. Általában.

– Ugyanabban az időben?

– Nem.

Figg felsóhajtott.

– Mikor volt az utolsó hívás?

– Két napja.

– És mit kellett tenniük?

– Megkínoztuk az árulót.

Hoppá! Ez a válasz váratlanul érte.

– Ki az áruló?

– Piton – Nott hangján tisztán érződött az undor. – Elárulta a Nagyurat.

– Hogyan?

– Megpróbálta megölni, hogy megmentse Pottert.

Fletcher teljesen megdöbbent. Talán mégis rossz a főzet...?

– Potter még életben van? – próbált Figg a kérdésekre koncentrálni. Egy pillanatra felmerült előtte Harry arca... Nem. Most más dolga van.

– Igen, de a Nagyúr már kijelölte a kivégzés dátumát.

– Tényleg? – Nem. Ez hülye kérdés. – Mikorra? – ez a megfelelő.

– Holnap estére.

– Semmi időnk nem maradt, Ari – suttogta rémülten Fletcher.

– Csend legyen, Mun – mérte végig mérgesen Figg, és visszafordult a halálfalóhoz.

– Miért választotta éppen ezt a napot?

– Mert ez Potter születésnapja, és szeretne végrehajtani egy varázslatot, ami ehhez a naphoz kötődik, hogy elnyerje Potter erejét.

– Ari, ez az Elsőszülött-bűbáj lesz... – Fletcher szemei tágra meredtek, és az arca elszürkült. – Ez egyike a legerősebb halálos átkoknak, ó, Istenem...

– CSEND LEGYEN, MUN! – kiáltott fel türelmetlenül Figg, és folytatta. – És maga ott lesz, Nott?

– Igen, az egész belső kör jelen lesz. Óriási ünnepséget rendezünk a háború első nagy győzelme emlékére!

Figg leeresztette a pálcáját, és Nott eszméletlenül zuhant vissza a padlóra.

– Mun, el kell vinnünk Albushoz. Azonnal.

Előző               BNP főmenü             Következő

Vélemény