11. fejezet – Szemtől szembe... mivel?

– Hát ez hihetetlen, Sirius. Te átkozott hülye, féleszű, nehézfejű, tökkelütött... – Lupin szemei dühösen villogtak.

– Mi...? – lepődött meg Black. – Mi bajod van, Remus?

Lupin néhány mély lélegzetet vett, hogy újra meg tudjon szólalni.

– Ez két felnőtt, egy férfi és egy nő, nem látod? Vegyek neked szemüveget? Esküszöm, amint kijutunk innen, elviszlek egy szemészhez – mondta, és bár a hangja bosszús volt, letérdelt az összetört testek mellé, és gyengéden megérintette őket.

– Halottak – sóhajtotta, és érződött a hangján a szomorúság. Ahogy felállt, elfojtott hangot hallott a legtávolabbi sötét sarokból.

– Lumos! – suttogta csendesen, és elindult arrafelé. Black követte, készenlétben tartva a pálcáját. De a következő pillanatban mindketten megmerevedtek, ahogy hirtelen felhangzott egy éles sikoly.

– Neeeee! – aztán újra: – Neee, kérem, ne, ne verjenek meg, kérem, ne bántsanak, anya, anya, segíts! Kérem...

A sarokban egy kislány ült. A karjait a feje köré fonta, hogy megvédje a várt ütésektől.

– Csitt... – mondta Lupin halkan, megnyugtatóan. – Azért vagyunk itt, hogy megmentsünk, nem fogunk bántani, nyugodj meg, minden rendben lesz… – Addig ismételgette ezt, míg a kislány le nem eresztette karjait és ki nem nyitotta korábban a rémülettől szorosan lehunyt szemét.

– Te ki vagy? – kérdezte remegő hangon. Látszott, hogy még mindig sokkban van: a pupillái tágra nyíltak, a bőre sápadt volt. Lupinnak eszébe jutott Harry. Vajon ő is ilyen állapotban van, mint ez a kislány?

– Remusnak hívnak, és most nincs időnk, hogy ennél többet is mondjak – mondta, és felvette a hat vagy hét éves gyereket. – Ki kell jutnunk innen, amilyen gyorsan csak lehet. Sirius, mennünk kell! – nézett most a barátjára, aki dermedten állt az ajtóban.

– De... – nyitotta ki végül a száját, hogy tiltakozzon, de Lupin gyorsabb volt.

– Harry nincs itt. Perselus sincs. De bármelyik pillanatban befuthat egy nagyobb halálfaló különítmény, és AZ igazán nem hiányzik.

– A többi cella...

– Mind üresek. Ha az orrodat használnád a nem létező agyad helyett, akkor már te is tudnád. Nincs itt senki más, csak mi hárman, meg az a két hülye monstrum odafent.

– Anya meg apa is itt vannak... – suttogta kétségbeesetten a kislány, ahogy Lupin megpróbált kilépni a cellából. – Ők miért nem jönnek velünk?

Lupin érezte, hogy összeszorul a szíve, és gombóc nő a torkában. Hogyan magyarázza el egy kisgyereknek, hogy a szülei meghaltak? Erőlködött, hogy találjon valami megfelelő választ, míg gyorsan felszaladt a kínzókamrába, aztán a kijárathoz, de semmi nem jutott eszébe.

– Értem – sóhajtott fel végül a gyerek. – Halottak, ugye?

Lupin bólintott. Mikor végre kijutottak a szörnyű kamrákból és elérték a főbejáratot, egy kezet érzett a vállán.

– Várj egy kicsit, Remus. Körülnézek odakint...

– Jó. Itt megvárlak. – válaszolta Lupin és behúzódott az árnyékba. Éles érzékeivel néhány pillanatig gyanús zajok után hallgatózott, de amikor nem hallott semmit, megnyugodott. Leeresztette a kislányt a padlóra, és óvatosan megemelte véres ruhácskáját. Amit látott, megrémítette. Hiszen még csak hat éves, miért tették ezt vele? De hangosan csak annyit kérdezett: - Mi a neved? – és elsuttogott néhány gyógyító varázslatot a veszélyesebb sebekre.

– Anne – suttogta vissza a kislány. – Most mit csinálsz velem? – kérdezte kíváncsian.

– Meggyógyítottam néhány zúzódásodat, Anne – pillantott a szemébe Lupin. – Ma még messzire kell mennünk, és nem akarom, hogy rosszul legyél. Most jobb?

– Igen – válaszolta a gyerek, és nyelt egyet. – De... hogy csinálod? Azzal a... bottal?

– Te mugli vagy! – Lupin meglepődött.

– Micsoda? Mugli?

– Én varázsló vagyok, de te nem. Aki nem varázsló, azt muglinak hívják.

– Akkor azok a férfiak is varázslók voltak, nem? – kérdezte Anne. – És bántottak engem és az anyámat azokkal a... botokkal és szavakat kiáltottak, és az fájt...

A kislány szemei tágra nyíltak, de szárazak voltak, Lupin nem látott bennük könnyeket vagy érzelmeket. Sokk – gondolta szomorúan.

– Igen, varázslók voltak. De kétféle varázsló létezik: a jók és a rosszak. Ők a rosszak voltak, Sirius és én pedig a jók vagyunk...

– Azért jöttetek, hogy megmentsetek minket? Honnan tudtátok, hogy hol vagyunk?

Okos gyerek. Lupin nem válaszolt. Hallotta a barátja közeledő lépteit, és nyögve felemelte a gyereket.

– Magamhoz ragasztlak, Anne. – mondta, mikor végre felállt. – Fond a kezeidet a nyakam köré, jó?

A kislány csak bólintott, és Lupin vállára hajtotta a fejét. A varázsló néhány varázslattal magához kötözte a kis testet.

– Készen vagyunk – mondta Blacknek.

– Jól van. Senki sincs odakint. Gyerünk!

Olyan gyorsan szaladtak az erdő felé, ahogy csak tudtak, mert bármelyik pillanatban kaphattak hívatlan vendégeket. Lupin levegőért kapkodott, mire elérték az első fákat. Még néhány lépéssel beljebb ment, de aztán megállt.

– Remus, itt még nem biztonságos megállnunk. Beljebb kell mennünk.

– Tudom... csak... még egy... pillanatra... – levegőért kapkodott.

Egy hangos pukkanás hallatszott, és mindketten nagyot ugrottak. Tőlük alig három lépésre hoppanált egy halálfaló. Szerencséjükre olyan mélyen el volt gondolkodva, hogy nem vette észre a háta mögött visszafojtott lélegzettel álló három embert. Ahogy elindult a sötét kúria felé, a két jóbarát nem várt tovább, eszeveszett sebességgel szaladtak el a veszélyes helyről.

Jó félóra loholás után, mélyen az erdőben Black végül megállt.

– Azt hiszem, itt jó lesz. Hoppanálhatunk, nem fogjuk felkelteni a figyelmüket.

A következő pillanatban már nem voltak ott.

***

– Miért éppen holnap? – jutott Harry eszébe, fel is tette a kérdést.

– Ugyan, Mr. Potter, micsoda egy buta kérdés... Lám, lám, hát már a SAJÁT születésnapodra sem emlékszel? Pedig én azt hittem, egy születésnap minden gyerek életében fontos esemény...

Harry nyelt egyet. A születésnapja? Ez azt jelenti, hogy már két hete voltak fogságban.

Voldemort a bejelentés után távozott is, és Harrynek eszébe jutottak a születésnapjai... Az ajándékok, levelek, édességek, amiket a barátaitól kapott az elmúlt négy évben. Milyen szép is volt... És most meg fog... Istenem, az nem lehet, hogy meg fog... Nem lehet igaz. Ez egyszerűen nem lehet. Nem. Csak egy nap maradt... csak egy nap az életből, egy nap, hogy gondolkozzon, hogy szeressen, hogy LEGYEN. A gondolat megrémítette, és hirtelen érezte, hogy a fejében pokoli összevisszaságban kavarognak a szörnyű és rémítő gondolatok. Meg fog halni. Meg fog halni. Meg fog halni. Nem. Egyszerűen... nem. Miért? Nem, nem akart meghalni, nem volt még felkészülve rá, kétségbeesetten szeretett volna még élni... és nem csak egy napot. De... nem maradt több. Csak egy nap. Csak ennyi, nem több.

Ahogy Piton megérezte a fiú növekvő rémületét, a kényszer, hogy megnyugtassa, legyőzte a saját félelmeit, amiért különösen hálás volt. Leküzdve a fizikai fájdalmat, összeszorította a fogait, és Harry vállára tette a kezét. A fiú légzése túlságosan gyors volt, egész testében remegett, a szemei üresek voltak és a távolba meredtek. Pánik, ismerte fel Piton. Itt tehát a vita, érvelés nem használható. Az érvek nem jutnak el a pánikban lévő agyba. Csak egyszerű szavak és erős érzelmek segíthetik őt ki jelenlegi helyzetéből.

– Harry, gyere közelebb. – A hangja gyenge volt és rekedt. Harry nem is reagált rá. – Harry! – ismételte meg hangosabban, de eredménytelenül. Felsóhajtott. A kezeiben egyre növekvő fájdalommal mit se törődve átkarolta a fiú vállát, magához húzta a dermedt kölyköt, és szorosan átölelte. Harry szemei olyanok voltak, mint a csapdába esett állaté: a pupillái kitágultak, és a semmibe meredtek, minden izma összerándult, készen arra, hogy fusson, harcoljon... Piton ismerte ezt az érzést: ahogy a gondolatai mindig vissza és visszatérnek ugyanazokhoz a szavakhoz és érzésekhez, a torokban jelentkező nyomást, a légzést lehetetlenné tevő szorítást a mellkasban, az önuralom teljes hiányát, a kétségbeesett vágyat, hogy sikoltson...

Igen, csak valami nagyon erős fizikai vagy érzelmi megrázkódtatással lehet kizökkenteni a pánikban lévőt a kábulatából. A saját könnyeivel harcolva még szorosabbra vonta a karjait a fiú körül és megnyugtató szavakat kezdett dúdolni a fülébe.

– Jól van, Harry, nyugodj meg, fiam, itt vagyok veled... – suttogta magát is meglepve. Fiam? Még soha nem mondta ki ezt a szót. Egy pillanatra képtelen volt megszólalni, de érezve Harry kétségbeesett küszködését összeszedte magát, és folytatta. A fiú először megpróbált harcolni ellene, kiszabadulni az őt tartó kezek közül, megpróbálta elrúgni magától a férfit, de Piton erősebb volt, még ha most gyenge is volt az alultápláltságtól és a fizikai bántalmazástól, erősen fogta Harryt és magához szorította.

Hosszú percek múlva Harry végre abbahagyta a kapálózást, és kezdett megnyugodni. Már nem próbált olyan kétségbeesetten szabadulni az ölelésből, a légzése is lelassult, és végül majdnem teljesen elernyedt a teste, és csak bámult a sötétbe hangtalanul. Valamivel később a szemeit elfutotta a könny, Pitonhoz fordult és a nyaka köré fonta a karjait, a vállára hajtotta a fejét és csendesen sírni kezdett.

Piton felsóhajtott. Éppen időben. Összetört kezei már annyira lüktettek és fájtak, hogy nem soká bírta volna lefogni a fiút.

– Nem akarok meghalni... – motyogta Harry, és olyan szorosra vonta az ölelését, hogy Piton alig kapott levegőt. – Nem holnap... Több időt akarok...

Erre nem volt mit válaszolni. Egy idő után Piton észrevette, hogy ringatni kezdte a zokogó gyereket. Mi lett volna a jó válasz? Valami ilyesmi: - Nyugodj meg, és fogadd el a sorsodat? – Vagy inkább: - Ne félj, itt vagyok veled? – Vajon mit érezhet most Harry?

– Olyan rövid volt... – motyogta Harry kábultan. – Tizenöt év...

„A mi napjaink hetven esztendő, vagy ha több, nyolcvan esztendő, és nagyobb részük hiábavaló fáradtság, olyan gyorsan eltűnik, mintha repülnénk.” Piton már nem emlékezett rá, hol hallotta ezt a mondatot, régen lehetett, de úgy érezte, tökéletesen illik a helyzetükre. Egy pillanatra eszébe jutott, hogy megmondja a fiúnak, hogy még a 37 év se olyan sok, hogy még ő is túlságosan fiatal a halálra, de végül sikerült csukva tartania a száját. A 37 év határozottan több volt, mint a tizenöt, arról már nem is szólva, hogy egy ilyen megjegyzés nemhogy megnyugtatná az önzetlen fiút, hanem csak tovább növelné a fájdalmát. Piton jól emlékezett Harry önutálatára és önvádjára, és nem akart még azzal is megküzdeni.

Szóval már csak egy napjuk maradt, hogy felkészüljenek a halálra. Megszökni képtelenség, túlságosan legyengültek, és össze vannak törve, nincs pálcájuk és egyedül vannak: ketten, százak ellen. Mit tegyen ilyen körülmények között? Már megint ez az ismerős kérdés...

– Harry… – köszörülte meg a torkát, és megvárta, amíg Harry felnéz. – Szeretnék bocsánatot kérni tőled. – mondta egyszerűen. – Nem kellett volna kiabálnom...

Talán nem ez volt a legjobb módszer, hogy beszélgetést kezdeményezzen, de jelenleg csak ez jutott eszébe.

– Nem kell bocsánatot kérnie, tanár úr – válaszolta Harry halkan.

– Perselus – mondta Piton. Harry egy pillanatra összezavarodott, aztán bólintott.

– Nem kell, hogy bocsánatot kérj, Perselus. Az én hibám volt, hogy felbosszantottalak. Tudhattam volna, hogy ez a téma feldühít. És minden jogod megvan rá, hogy dühös legyél.

– Nem így van, Harry. Sirius talán nem az az ember, akit a legjobban szeretek a világon, de te szereted, és jogod van rá, hogy megvédd. Másrészt viszont senki, igazán senki se érdemli meg, hogy az Azkabanban rothadjon, még Black se, bármit is tett.

Harry elengedte a professzort, és a falnak támaszkodott.

– Azt hiszem, én egy napot sem bírnék ki ott – borzongott meg.

– Hallottam, hogy a dementorok milyen erős hatással vannak rád. – Ez inkább kérdés volt, mint megjegyzés.

– Igen – Harry pillantása megint elködösült, és Piton gondolatban átkozta magát, hogy újra pánikba hajszolta, de a fiú végül folytatta. – Amikor a közelembe jönnek, hallom ahogy a szüleim meghalnak, és Voldemort... – elcsuklott a hangja.

– Erről még nem is hallottam...

– Nem akartam, hogy bárki is tudjon róla. Dumbledore persze tudja, neki elmondtam. És elmondtam Lupin professzornak is, mert megígérte, hogy segít valami megoldást találni a problémára.

– A Patrónus bűbáj – bólintott Piton. – Láttam is a patrónusodat a Kviddicspályán, mikor Draco... – hirtelen elakadt. – És ott... ott.. – hülyének érezte magát, hogy dadog, úgyhogy mély lélegzetet vett és folytatta. – Azt hiszem, ugyanazt a patrónust láttam egy éve a tóparton, mikor a dementorok készültek, hogy végrehajtsák a csókot rajtad és Blacken...

– Az én patrónusom volt az, tanár úr... – mosolyodott el Harry.

– De hát... hogyan? Láttalak, a parton feküdtél, és az egyik dementor leengedte a csuklyáját, hogy végrehajtsa rajtad a csókot. – Piton megborzongott, ahogy eszébe jutott ez az emlék. A dementorok, amint körülvették azt a hármat: a két gyereket és Blacket... És ő, hiába esküdött meg Harry védelmére, teljesen tehetetlen volt... igen, akkor is teljesen tehetetlen volt...

– Maga LÁTTA...? – Harry hangja gyenge volt. – De akkor... miért nem segített? – A fiú arca elsötétült. – Annyira gyűlölt? Vagy annyira gyűlölte Siriust? – Megrázta a fejét. – Nem akarom elhinni...

Piton lehajtotta a fejét, és fájdalmas kifejezés jelent meg az arcán.

– Nem. Nem szerettelek, egyikőtöket sem, de mégsem ezért... Hiszen megesküdtem anyádnak, és... más volt a baj. Tudod, Harry... ha már több mint egy napot eltöltöttél Azkabanban, soha többé nem tudsz megidézni egy patrónust. Próbáltam, de... teljesen megrémültem... és – a fájdalmas kifejezés átadta a helyét a szégyennek. – Nem volt EGYETLEN boldog emlékem se, hogy megidézzek egy patrónust. Egyetlen egy se... Megdermedtem, és láttam, amint Quietus a kör közepén áll, szenved, aztán meghal... Képtelen voltam még csak közelebb is menni... Próbáltam, de...

– Sajnálom... annyira sajnálom... Ezt nem... tudtam... – dadogta Harry. – Akkor EZÉRT nem tudott elmenekülni Sirius, vagy harcolni ellenük...

– Igen – válaszolta Piton. – De azt mondtad, a te patrónusod űzte el a dementorokat. – Látva Piton összezavarodott arckifejezését, Harry elmesélte neki az egész történetet az időnyerővel.

– ... Annyira mérges volt ott a kórteremben... és annyira... érdekes volt tudni, hogy végig igaza volt... és igazán meglepődtem, hogy nem próbált kirúgatni minket.

– Hát... izé.. én... megpróbáltalak akkor kirúgatni titeket, de... Albus lehiggasztott – Piton zavarba jött.

– Hogyan higgasztotta le? – Harry jól látta Piton viselkedéséből, hogy valami kellemetlen dolog lehetett, de a kíváncsisága nem hagyta őt nyugodni.

– Hát, ha mindenáron tudni akarod, elmondom – Piton még jobban zavarba jött. – Azt mondta, döntsem el, mit akarok. Kirúgatni téged  - ebben az esetben kénytelen lettem volna én is a Privet Drive-ra költözni, hogy megvédjelek Mrs. Figg helyett...

– ...a macskás öregasszony? – Harry felkuncogott. Majdhogynem el is felejtette Voldemort bejelentését, ahogy elképzelte Pitont Mrs. Figg házában, a macskák között, amint teát főz és süteményeket tálal, természetesen mugli ruhákban jár... Nem csoda, hogy Pitonnak nem akaródzott ezt a lehetőséget választania.

A professzor nem válaszolt Harry megjegyzésére.

– ...vagy mégse rúgassalak ki, és akkor a Roxfortban maradhatok. Bár jelezte, hogy nem igazán van választásom – nem mintha amúgy lett volna. Nem akarta, hogy elhagyjam az iskolát...

– Miért? – Harry igazán kíváncsi volt.

– Mert úgy gondolja, hogy én vagyok az egyetlen megfelelő ember a Mardekár házvezető tanárának helyére. És ebben egyetértek vele. Nem vagyok halálfaló, vagy Voldemort titkos követője, de mégis igazi mardekáros vagyok, úgyhogy a szülők megbíznak bennem... Nem, ez így nem világos, megpróbálom másképp elmagyarázni – elgondolkodva becsukta a szemeit. – A szülők egyik fele Dumbledore miatt bízik meg bennem, a másik fele Voldemort miatt. Van ennek így értelme?

– Azt hiszem, igen. A halálfalók, és a gyerekeik azt hiszik, hogy Voldemort követője, ezért bíznak meg magában. A másik fele pedig bízik Dumbledore döntéseiben, hogy jól választja meg a tanárait... Bár ő is követett el néhány hibát... Mógus és Lockhart... Az ál-Mordon... És... – egy pillanatra elakadt. – És maga mondta, hogy még hűséges volt a halálfalókhoz, mikor tanítani kezdett az iskolában...

Piton bólintott.

– Igazad van. Albus is csak ember, mint mindenki más, és bár bölcsebb és erősebb nálunk, többieknél, ő is követ el hibákat. De... az én esetemben nem hibázott. Pontosan tudta, mi vagyok, mikor engedte, hogy a Roxfotban tanítsak.

– De hát... hogyhogy?

– Én is ugyanezt kérdeztem magamtól. Azt hiszem most már tudom. De ez egy hosszú történet, Harry, és nem tudom, hol kezdjem. – Piton szemei a távolba meredtek, túl a szemközti falon. – Mindez talán Quietus ötletével kezdődött, aki kétségbeesetten szeretett volna kiszabadítani Voldemort hatása alól, mielőtt még túl sok bűnt követnék el ahhoz, hogy még bocsánatot nyerhessek. Ő... ő akkor még nem tudta, hogy már nem vagyok ártatlan... egyáltalán nem... – Fogságuk ideje alatt először, Harry igazán mély elkeseredést láthatott a férfi arcán, és megborzongott. Néha ő is követett el olyasmit, amit megbánt, és szerette volna visszaforgatni az időt, hogy megváltoztathassa a múltat, hogy eltörölje a tettei következményeit... Vagy egyszer például azt álmodta, hogy megölte Ront. Álmában ez egy baleset volt, de mégiscsak megölte, kilökte a hálótermük ablakán. Álmában nagyon dühös volt a barátjára: akkor álmodta ezt, mikor Ron magára hagyta a Trimágus Kupa kezdetén. Emlékezett, hogy milyen rémülten riadt fel, és hosszú percekig biztos volt benne, hogy az álom igaz volt. Azok a percek... a kétségbeesés percei, mikor annyira szerette volna visszafordítani az időt... Megint megborzongott. És most Piton itt ül mellette, tisztában van a múltjával, a hibáival, bűneivel, amik már bizonyára régen üldözik, még most is, órákkal a kivégzésük előtt.

Úgy látszott, Piton is elmerült a saját gondolataiban, mert nem mondott semmit, csak kábultan bámult a sötétbe. Harry megköszörülte a torkát, és a professzor kizökkent a kábulatából.

– Igen?

– A történet, Perselus – még mindig furcsa volt Harry számára, hogy a keresztnevén szólítsa, de kényszerítette magát, hogy megtegye. – Arról kezdtél mesélni, hogy az igazgató úr...

– Persze, peresze… És Quietus... Ő úgy gondolta, hogy ha a Roxfortban fogok dolgozni, Voldemort kémként fog használni, és nem kell majd részt vennem a szokásos halálfaló-játékokban... úgyhogy meggyőzte Dumbledore-t, hogy alkalmazzon. Quietus azt mondta neki, hogy ha az iskolában fogok dolgozni, Voldemort ENGEM fog kémként használni. Albus tudta, hogy Voldemort úgyis talál módot arra, hogy elhelyezze egy hűséges emberét a szervezetében, és úgy gondolta, hogy ha én lennék az, akkor legalább biztosan tudná, ki a tégla a tanárok között. Persze akkor még nem tudtam, hogy Dumbledore tud halálfalói tevékenységemről. Ez volt az első dolog, amit Quietus elmondott neki.

– EZT KÉPTELEN VAGYOK FELFOGNI! – szakította félbe Harry. – Hogyan tehette ezt Dumbledore professzor? Hiszen gyerekeket bízott magára…

Nagy meglepetésére Piton elmosolyodott.

– Ó, hát ez egyszerű, Mr. Potter. Ahogy már mondtam, tudta, hogy kém vagyok. Egy kémnek nagyon óvatosnak kell lennie, ha fenn akarja tartani a látszatot. Ez azt jelenti, hogy hozzá se nyúlhattam azokhoz a gyerekekhez, ha nem akartam magam gyanúba keverni. És Dumbledore tudta, hogy mindenki másnál jobban igyekszem majd elnyerni a bizalmát, merthogy én is mardekáros voltam, akinek gyanúsan sok köze van a fekete mágiához. Úgyhogy tökéletesen biztos volt benne, hogy nem teszek semmit, ami leleplezhetne. És igaza volt. Élveztem azt az évet... Olyan jól éreztem magam, mintha valóban szabad lettem volna. Egy kis, békés sziget volt az a háború forgatagában, amíg... – ökölbe szorította a kezeit, de a hirtelen éles fájdalomtól felkiáltott. Kénytelen volt néhány mély lélegzetet venni, hogy folytatni tudja. – Míg végül Quietus meghalt.

– És ekkor vált kettős ügynökké, nem? – kérdezte Harry óvatosan.

– Igen. És meggyőztem Voldemortot, hogy Dumbledore bizalmas embere vagyok, úgyhogy ahányszor csak tudtam, részt vettem Voldemort akcióiban. Közben pedig szállítottam Voldemortnak a Dumbledore által kitalált híreket, amik félig igazak voltak...

– De miért vett részt azokban az akciókban?

– Először is: ahhoz, hogy jól tudjak kémkedni, több időt kellett töltenem Voldemorttal, és a bizalmába kellett férkőznöm. Másodszor: nem árulhattam el mindent, amit tudtam Dumbledore-nak, ha nem akartam, hogy Voldemort gyanakodni kezdjen. Ehelyett én is eljártam a többiekkel a rajtaütésekre, és próbáltam legalább az áldozatok egy részét megmenteni. És megpróbáltam a családok egy részét személyesen is figyelmezetni, megkerülve Dumbledore-t és a szervezetét – hogy még ha Voldemort rá is jön, hogy kém van a belső körében, ne tudja egyenesen Dumbledore-hoz kapcsolni, és így tiszta maradhassak. Akkoriban fejlesztettem ki néhány hasznos bájitalt, mint például az Élő Halál esszenciáját és rengeteg idegtompító, fájdalmat csökkentő főzetet. Majdnem mindig sikerült elérnem, hogy ne kelljen gyilkolnom, de a Cruciatust rengetegszer kellett használnom, és gyűlöltem magamat érte. Akkor már egyike voltam azoknak, akikben Voldemort leginkább megbízott. Könyörtelennek, kegyetlennek tartottak, de egy cseppet őrültnek is, mert ritkán öltem. Voldemort azt hitte, hogy ennek Quietus halála az oka, és dühös volt az apámra, mert az ő ötlete volt, hogy végignézzem, amint kivégzik. Igen, Potter, az apám ötlete volt, nem Voldemorté... Úgyhogy ő megbízott bennem...

Előző               BNP főmenü             Következő

Vélemény