Enahma portája
Enahma portája
Nyitó
 
Magyar HP oldalak
 
Magyar HP fanfic oldalak
 
HP fórumok
 
Magyar HP virtuális közösségek
 
Angol HP oldalak
 
Angol HP fanfic oldalak
 
Legfontosabb HP fanfic közösségek
 
Bejelentkezés
Felhasználónév:

Jelszó:
SúgóSúgó
Regisztráció
Elfelejtettem a jelszót
 
* Boldog napok a pokolban
* Boldog napok a pokolban : 4. fejezet

4. fejezet

  2005.06.18. 13:02


4. fejezet - A bűnbánó

 

Huszonkét órája álltak a kínzókamrában, a fal felé fordulva. Harry hihetetlenül fáradtnak érezte magát, és elviselhetetlenül kellett pisilnie. Néha a mellette álló professzorra nézett, csak hogy... lássa, hogy ott van? Igen, egyrészt ezért, másrészt pedig hogy figyelje, hogy viselkedik. Ezzel töltötte az idejét a kínzás kezdetétől fogva, mert ezúttal együtt kínozták őket. Voldemort csak az érdekes részeknél volt jelen, és mindig talált rá lehetőséget, hogy bölcs tanácsokat adjon a kezelésükkel kapcsolatban. A fájdalom órái között pedig arra kényszerítették őket, hogy csendben álljanak a fal felé fordulva.

Harry észrevette, hogy a professzor is rá-ránéz, és egyszer, mikor néhány percre egyedül maradtak, Piton, aggódó arckifejezéssel meg is kérdezte: – Jól vagy, Potter?

– Hát... majdnem, tanár úr, csak nagyon kell vécére mennem.

Piton bólintott. – El tudom képzelni. De nem szabad erre gondolnod. Meg akarnak alázni, amennyire csak tudnak. Nem fogják engedni.

Harry sóhajtott. A sejtései beigazolódtak. – Akkor mit csináljak?

– Szoktál álmodozni, Potter? – kérdezte sután. – Ha nem, éppen ideje, hogy elkezdj. Gondolj valami mulatságosra, és felejts el minden mást. Értetted? Meg kell őrizned a méltóságodat, ha túl akarod ezt élni.

Túlélés... mintha lehetséges lenne...

Először is, Harry el sem tudta képzelni, hogy miféle álmodozás lehetne erősebb, mint a sürgető szükséglete és a fájdalom. Mégis, Pitonra nézve először is megpróbálta leutánozni a férfi viselkedését. Olyan erősnek és határozottnak tűnt, hogy Harry titokban irigyelni kezdte. Képes lesz-e ő valaha is ilyen erős maradni? Összeszorította a combjait, és úgy érezte, kikészül ebben a passzív kínzásban. Senki nem bántotta őket, és mégis... ez rosszabb volt, mint a verés és az átkok. Kétségbeesetten próbált koncentrálni valamire, mielőtt.. mielőtt bármi történhetne.

Felsóhajtott, és Pitonra nézve megpróbált rájönni, miről álmodozhat a férfi. Valószínűleg valami igen ronda főzetekről, vagy arról, hogyan vonhat le a Griffendéltől pontokat képzelt kihágásokért... Ez érdekes játék volt, érdekesebb, mint maga az álmodozás. Nem tudott sokat a professzorról, úgyhogy a tudása hiányosságait Piton kitalált életének és foglalkozásának kitalált képeivel töltötte meg.

És ezek tényleg mulatságosak voltak. Egy idő után a kedvence az lett, ahogy elképzelte, amint Piton seprűnyélen repül, mint terelő (például), hosszú zsíros haja úszik a szélben, kezében fenyegetően lengeti az ütőjét... Vagy a másik kedvence: Piton virágot szed. Természetesen bájitalokhoz valót, de már maga a gondolat, ahogy Piton sétál a réten, gyűjti a színpompás virágokat, megfizethetetlen volt. Egy pillanatra majdnem felvihogott, és csak nehezen bírta összeszedni magát. Piton amint virágot szed majdnem olyan jó volt, mint Piton, amint hajat mos... Harry eldöntötte, hogy ha egyszer kikerül ebből a pokolból, mindenképpen megosztja ezeket az elképzeléseit Ronnal.

Néha Harry elszégyellte magát ezekért a gondolataiért, és azonnal megbánta őket, mikor a halálfalók visszajöttek, és folytatódott a professzor kínzása. Az első alkalommal, ahogy Pitont szenvedni látta, rájött, hogy az alattomos, gonosz vén szemét iránti érzései teljesen megváltoztak. Az elvesztésétől való félelem és fájdalom rosszabb volt, mint tíz Cruciatus. Harry nem akarta, hogy meghaljon, soha! Megpróbálta elrejteni ezeket az érzéseket, mert nem akarta, hogy a kínzóik fokozzák a professzor fájdalmait, csak azért, hogy ez neki is fáj. Jól tudta, hogy Voldemort elsődleges célja az ő megtörése volt, és nem Piton büntetése, és hogy a Legnagyobb Rohadék a még mindig gyenge kapcsolatukat próbálta felhasználni, hogy még több szenvedést okozzon.

Igen, tudta, hogy mi oka volt Voldemortnak őket összecsukni: a zsarolás. Ha Piton tudta azokat a pszichológiai teóriákat a fájdalomról és az összetartozásról, akkor Voldemortnak is tudnia kellett róluk. És ha tudta, akkor azt gondolta, hogy így egyszerűbb lesz megtörni őket. Ez az emberek kínzásának gonoszul kitervelt általános módszere lehetett, és ők biztosan nem az elsők.

Nézni Pitont, ahogy szenved annyira szívet tépő volt, hogy majdhogynem hálás volt érte, mikor őrá került a sor. Nem akarta tovább nézni, ahogy Piton hangtalanul vonaglik, és kínlódik. Ez rosszabb volt, mint az ő hangos kínzásai, az a csendes fájdalom... Piton tényleg nagyon erős volt, és Harry szeretett volna ugyanolyan erős lenni. Úgyhogy ő is erőlködött, hogy visszatartsa a sikolyait, amennyire csak tudta. Valahol legbelül tudta, hogy ezzel Piton helyzetét is szeretné megkönnyíteni. Lehet, hogy ha sikerülne visszatartania a sikolyokat, Piton nem gondolná, hogy annyira nagy fájdalmai vannak.

Csak a hatodik vagy a hetedik körben sikerült majdnem teljesen csendben maradnia. Ez elégedettséggel töltötte el, és hirtelen megértette Piton szavait a méltóságról, és a fájdalomról szóló hosszú előadása is egyre érthetőbbé vált. Az élete már nem volt értelmetlen. A hangtalan fájdalom perceiben érezte, ahogy ezzel a tudásával együtt az ereje is nő.

Mikor véget ért az utolsó átok, és a földön fekve megpróbált lélegzethez jutni, hallotta, ahogy a gyűlölt hang a professzort szólítja.

– Látom, Piton, nem sajnáltad az idődet, hogy felvilágosítsd Mr. Pottert a fájdalom leküzdésének jelentőségéről. Vagy csak utánoz téged? Ennyire jó barátok lennétek? És kíváncsi lennék, elmondtad-e neki, hogy ki volt a te mestered? És azt, milyen érzés a pálca másik végén állni? Meséltél neki arról, mennyire profi vagy te is a kínzásban? Az átkokban? A gyilkolásban? Bemutatkoztál már a fiúnak, vagy csak játszod előtte a jófiút?

Harrynek kihagyott a szívverése. Miről beszél?

Voldemort a fiú mellé lépett, és lábbal a hátára fordította.

– Mr. Potter, talán kipróbálhatna néhány, a tanára által kifejlesztett, igazán érdekes főzetet, és ezzel érdekesebbé tehetnénk ezt a mi kis összejövetelünket. Egyetért, professzor? – fordult a tanár felé.

Harry látta, ahogy Piton szemei kitágulnak a rettenettől. – Hagyd békén a fiút – mondta rekedt hangon, de Voldemort csak megrántotta a vállát.

Piton felnyögött. Semmit nem tehet, hogy rávegye a Sötét Urat, hogy békén hagyja az áldozatát. Rájött, hogy Voldemort elsődleges célja a köztük levő gyenge bizalom megtörése volt, és hogy meggyengítse az ellenállásukat azzal, hogy bizalmatlanságot szít köztük. Biztos volt benne, hogy ha Voldemort belemerül a múltja taglalásába, a fiú soha többé nem fog benne megbízni. És ha Voldemort arra kényszerítené, hogy megigya azokat a főzeteket...

Egy végtelen pillanatra érezte, ahogy elfogja a pánik. Nem akarta elveszteni a fiú bizalmát, bár nem értette, miért. Azt biztosan tudta, hogy ha elvesztené, ezzel együtt vége lenne a Pokolban töltött boldog napjainak is.

Harry észrevette a változásokat Piton arcán, és végül megszólalt. – Kész vagyok szembenézni a teljes igazsággal. – Csak remélhette, hogy Piton megérti, mit akart ezzel mondani.

– Meglátjuk – fordult felé a Sötét Nagyúr önelégülten mosolyogva.

Ezután a fájdalmak végtelen sora következett, és egy idő után Harry már semmit sem érzékelt abból, ami körülötte történik. A világ mozgó alakokkal teli homállyá vált, de ő csak feküdt a földön a különféle fájdalmakkal harcolva, és néha nem bírt visszatartani egy-egy nyögést vagy sikolyt. Halálosan kimerültnek érezte magát, meg akart halni vagy aludni, vagy elveszteni az eszméletét, de Voldemort odafigyelt rá, hogy felélessze, ahányszor csak elájult.

A főzetek közti rövid szünetekben láthatta Piton kínszenvedését, ahogy kényszerítették, hogy végignézze az egészet. És annak ellenére, hogy mindezt a fájdalmat a professzor találta ki, nem tudott rá dühösnek lenni. Nem értette, miért.

További két óra múlva már Voldemort sem volt képes őt feléleszteni. Ébren volt, de éppen hogy csak. Érezte, hogy valaki óvatosan átöleli, és viszik, mint egy kisgyereket. Érezte az őt hordozó személy tántorgó lépteit. A férfi majdnem a lépcső aljáig el bírta vinni, mikor végre elejtette, és ő legurult, egészen a cella ajtajáig, de érdekes módon nem érzett fájdalmat. Ez egyszerűen nem számított. Ebben a pillanatban végre elvesztette az eszméletét.

 

***

 

Mikor felébredt, az ismerős cellában feküdt a földön, közel az ajtóhoz. Piton még mindig eszméletlen volt, és Harry úgy döntött, hogy végigfut a reggeli teendőin, amennyiben sikerül. A korsóban, nagy meglepetésére, friss és hideg vizet talált. Áttörölte az arcát egy darab nedves ronggyal, hogy megtisztítsa az ajkait és az arcát főzetek maradványaitól. Sajnálta pazarolni a vizet, de kiöblítette a száját is. Nem akarta lenyelni a különféle főzetekkel kevert keserű nyálat. És végül ivott. Ez jobb volt, mint bármi, amit életében érzett. Ezután visszatért a sarokba, leült a falnak támaszkodva, és becsukta a szemeit.

Émelygett és szédült, és fájt a gyomra. Az izmai sajogtak és néhány testrészeiben még mindig lüktetett a fájdalom. Minden lélegzet fájt, mert ahogy a mellkasa emelkedett és süllyedt, a repedt bordái majdnem széttörtek, és a köhögés, ami időről időre elkapta, csak még hangsúlyosabbá és elkerülhetetlenné tette a kínt. Könnyek futottak le az arcán a hangtalan erőlködéstől.

És ez valójában még csak a kezdet volt. Mihez kezd majd ezzel az állandó fájdalommal a következő napokban? Képes lesz leküzdeni, vagy együtt kell élnie vele, amíg Voldemort végül úgy nem dönt, hogy kivégzi őket? Nem tudta, de a jövő nem tűnt túl bíztatónak.

Mindennek a tetejébe éhes volt, és fázott. Ezek után a savszerű főzetek után a gyomra rendes ételt követelt, és összerándult az éhségtől is, a fájdalomtól is. Nem tudott nem gondolni a kedvenc ételeire, ami csak tovább növelte a gyomrában érzett vákuumot, úgyhogy megpróbált másra gondolni. Meleg ruhák. Ez is jó téma volt, de ugyanolyan reménytelen, mint az étel. Elkeseredetten felsóhajtott, mikor hirtelen hangot hallott Piton irányából. Harry kinyitotta a szemét, és kényszerítette magát, hogy a tőle néhány lábra fekvő férfire figyeljen. A professzor rángatózott a földön, valószínűleg rémálmai voltak, és vadul motyogott valamit.

– Quietus, nem teheted... Nem... Ne csináld... Miért nem bírod felfogni? Várj... Én nem tudom megtenni! Nem. Apám, apám, engem ölj meg! Ölj meg, ölj meg... Nem, nem őt, nem Quietust, kérlek, nem őt, Quietus, nem! NEEEEE! – Az utolsó szót már hangosan és elszántan kiáltotta. Harry megborzongott, és közelebb mászott Pitonhoz. Amit látott, attól elakadt a lélegzete. A férfi sírt, és hangtalan zokogás rázta a testét. Harry hirtelen nagyon szeretett volna tenni valamit, valahogy megnyugtatni őt, de nem tudta, mit tehetne... óvatosan megérintette a férfi arcát, gyengéden letörölte a könnyeit, és csendes, kedves szavakat mormogott.

A férfi lassan megnyugodott. Harry látta, ahogy gyenge mosoly jelenik meg az arcán.

– Quietus? – kérdezte meleg hangon, a szemeit még mindig szorosan lehunyva. Milyen furcsa ilyet hallani a szívtelen rohadéktól, gondolta Harry.

– Nem, tanár úr – válaszolta nyugodtan, és lassan visszahúzta a kezét. – Csak én vagyok az, Harry. Harry Potter.

Piton kiengedte a lélegzetét, és eltűnt a mosoly az arcáról. Harry látta, ahogy összeszorítja a fogait. Egy kis idő múlva kinyitotta a szemét.

– Jó reggelt, Mr. Potter – mondta a szokásos hideg hangján. Valójában zavarban volt, ahogy megérezte a könnyek nyomát az arcán és a szemében. Elsírta magát Potter előtt. A helyzet több, mint zavaró volt.

– Jó reggelt, tanár úr – válaszolta a fiú udvariasan, de mintha csalódottságot érzett volna a hangjában.

Egy pillanatra Piton érezte, ahogy nő benne a düh. De a kedves simogatás emléke eltörölte a haragját. Tényleg megérintette volna a fiú? Őt, a piszkos, szemét rohadékot? Ez teljességgel elképzelhetetlen volt. Alig pár embert ismert, akik valaha is kedvességet mutattak iránta vagy önként megérintették. És most a fiú... Miért?

Megpróbált felülni, de mikor nem sikerült, feltámaszkodott a könyökére.– Potter, miért érintettél meg? – mordult fel idegesen.

– Rémálma volt, és sírt – válaszolt a fiú egyszerűen. – És... én csak szerettem volna... valahogy...

– Valahogy mit? – a hangja éles és támadó volt. Hogy merte ez a pimasz kölyök...?

Harry összerándult, ahogy meghallotta a fenyegető hangot.

– Megnyugtatni – suttogta. – Csak megnyugtatni, semmi mást. Sajnálom, tanár úr. – mondta halkan, de Piton még mindig hallotta a hangjában a mély szomorúságot. Úgyhogy, mikor a fiú visszafordult a sarok felé, Piton hangja megállította.

– Várj, Potter.

Harry megfordult, és újra a professzorra emelte a szemét. Egy hosszú pillanatig csend volt.

– Köszönöm – motyogta végül Piton, és ezúttal ő fordult el a dermedt fiútól.

Újra kellemetlen csend telepedett közéjük. Egyikük sem tudta, hogyan kezdje a beszélgetést, vagy hogy egyáltalán mit kellene tenniük vagy mit mondhatnának. Harry, láthatóan erőlködve visszamászott a sarokba, és újra leült, a térdeit a mellkasához húzva. Ez a mozdulat majdnem összeroppantotta a mellkasát, de túlságosan fázott ahhoz, hogy ezzel törődjön. Szorosan átkarolta a lábait, és lehunyta a szemét. Ez a testhelyzet látszott a leghatásosabbnak a hideg ellen, ami körülvette, és bekúszott a bőre alá, a csontjaiba.

A pincék mindig hidegek voltak, ez alól ez sem volt kivétel, és a ruhái maradékai nem tudták betakarni az átfagyott testét. Néhány perc múlva már didergett.

Nem vette észre, hogy a professzor őt bámulja, amíg a férfi végül sóhajtott, és megköszörülte a torkát, hogy felhívja magára a figyelmet. – Nem bánod, ha melléd ülök, Potter? – kérdezte csendesen.

Harry csak bólintott. Nem érdekelte. Piton lassan felállt, néha fel-felszisszenve ugyanattól a fájdalomtól, amit Harry is érzett, óvatosan lehajolt, és felemelte a tépett köpenyét a földről, ahol két napja hagyta. A köpeny meg volt keményedve a rászáradt vértől és borzalmasan piszkos volt, de ez volt az egyetlen ’takaró’, amijük volt. Leült a didergő fiú mellé, és szorosan maguk köré tekerte a köpenyt. Megpróbált nem Harryhez érni, de a köpeny nem volt elég nagy ahhoz, hogy odébb húzódhasson, és a fiúnak amúgy is szüksége volt valami melegebbre is, mint a köpeny, úgyhogy hagyta, hogy az oldaluk összeérjen a körülöttük képzett kuckóban.

– Potter, azt hiszem, beszélnünk kell – mondta csöndesen, miután elrendezte a talárját.

Harry újra bólintott, és megpróbált nem gondolni a helyzet kellemetlen voltára.

– Miről szeretne beszélni, tanár úr? – kérdezte, szemeit lesütve a térdeire.

– Emlékszel még, mit kérdeztél tegnap?

– Az csak tegnap volt, mikor utoljára beszéltünk? – kérdezte Harry hamis kétkedéssel a hangjában. – Nekem legalább két vagy három nappal ezelőttnek tűnik. Vagy évekkel ezelőttnek...

– Az idő becsap minket, Potter – mosolyodott el Piton gyengén. – De a kérdésre visszatérve. Emlékszel...

– Melyik kérdésre, tanár úr? – szakította félbe Harry ásítva. – Elég hosszan beszélgettünk, és sok kérdésem volt.

– Az a kérdésed, amire válaszolni szeretnék, a halálfalói múltammal kapcsolatos – magyarázta Piton fáradtan.

– Ó – borzongott össze Harry. – De... tanár úr... miért akar most erről beszélni?

Piton végigfuttatta a kezét a haján. Tényleg, miért? De félretolta ezt a gondolatot.

– Azt hiszem mindkettőnk számára sokkal jobb lesz, ha én avatlak be, és nem Voldemort. Nem gondolod?

– Biztosan, tanár úr. De nem kell erről beszélnie, ha nem akar. Tudom, mit akar ezzel Voldemort elérni... És nem vádolom magát, bármit is mondjon, bármit is tegyen velem. Nem érdekel. Úgysem hiszek neki.

Piton lehajtotta a fejét, képtelenül arra, hogy megszólaljon. Túl sok közös vonás volt Potterben és Quietusban, és ezek a hasonlóságok gyötrelmet okoztak neki. Az önzetlenség, a melegszívűség, a figyelmesség, a törődés... És ő négy évig gyűlölte ezt a fiút... és biztosan ugyanígy gyűlölte volna továbbra is, egészen az utolsó évéig, ha nem következik be ez a kis „baleset”. Bizonytalan érzés növekedett a mellkasában, és érezte, hogy megfájdul a szíve.

Minden olyan furcsa volt.. Ő tényleg egy rosszindulatú rohadék! Nem lenne szabad így viselkednie! Nem lenne szabad, hogy legyen szíve! Nem is beszélve arról, hogy fájjon a szíve! De nem tehetett ellene semmit. És rájött, hogy többé nem is akar tenni ellene semmit.

– Nézd – kezdte lassan, és nem tudta, hogyan folytassa. – Nagyra értékelem a bizalmadat, de... tényleg nem érdemlem meg. És Voldemort ezt jól tudja.

– Professzor – szakította félbe Harry komoran. – Nem hiszem, hogy most jött el az ideje, hogy megtárgyaljuk, ki mit érdemel meg. Ez teljesen értelmetlen. Én biztosan nem fogok Voldemort szavaival törődni, és én bízok magában, mert... mert maga itt van velem ebben a pokolban, és ezt az egészet miattam vette magára. Semmi okom nincs, hogy ne bízzak – motyogta végül bizonytalanul. Egészen eddig nem tudta, miért is bízik Pitonban. De ezek a szavak értelmet adtak az egésznek.

Piton kíváncsian nézett a fiúra. Hány éves? Harminc? Negyven? Lehetetlen, hogy csak tizenöt. Megrázta a fejét.

– Potter, kérlek, hallgass meg – szólalt meg végül. – Úgy döntöttem, hogy elmondom, és el akarom mondani. Másrészt viszont mindezt azért mondom el, mert én is megbízom benned. Érted?

Harry Pitonra emelte a szemét. – Köszönöm, tanár úr – mondta, és elvörösödött.

Kölcsönös vallomásuk elcsendesítette őket, és Harry közelebb húzódott a Piton testéből áradó melegséghez. Érezte, ahogy a didergése lecsillapodik, és az izmai hálásan fogadták ezt a kis nyugalmat.

Piton a falnak támaszkodott, de nem húzódott el. A szemei a távolba révedtek.

– Tizennyolc éves voltam, mikor csatlakoztam Voldemorthoz, mindjárt azután, ahogy végeztem a Roxfortban. Önként és szabadon tettem, senki sem kényszerített vagy beszélt rá. A szüleim se, bár ők Voldemort követői voltak, egészen a kezdetektől, és el voltak ragadtatva az ötletemtől. Úgyhogy nincs semmi mentségem. Teljes mértékben felelős vagyok a döntéseimért. – Piton egy kis időre megállt, mély lélegzetet vett, aztán folytatta. – Az első lépést efelé tizenegy évesen tettem, mikor a házakba beosztottak. A Teszlek Süveg a Hollóhátba akart tenni, mint ahogy a családom sok más tagját is, de én ragaszkodtam a Mardekárhoz, míg végül beleegyezett. A szüleim boldogok voltak, mikor elmeséltem nekik a süveggel folytatott beszélgetésemet, és én büszke voltam. Ez volt az első elvesztett csatám.

– Vajon valóban fontos az, tanár úr, hogy melyik házba tartozunk? – kérdezte Harry rövid csend után.

Piton meglepett pillantást vetett rá. – Jó kérdés. Erről sokat vitatkoztunk Alb... Dumbledore igazgató úrral, és ő mindig azt mondta, hogy ez nem olyan fontos, mint ahogy én elképzelem.

– A jelenlegi helyzetünk is ezt bizonyítja, nem? – mosolyodott el Harry.

– Miért? – Piton össze volt zavarodva.

– Én griffendéles vagyok, maga mardekáros, mégis ugyanaz a sorsunk, nem?

– Potter, az okok, amik ide vezettek minket, teljesen különböznek! – válaszolta Piton bosszúsan. Harry elvigyorodott.

– Hát... nekem semmi okom itt lenne, tiszta baleset volt, hogy elkaptak, és önszántamból semmit nem tettem, hogy ide kerüljek. De maga, professzor, maga úgy döntött, hogy osztozik a sorsomban. Ez elég griffendéles volt, nem?

– Potter – mondta Piton nevetve, de egy kicsit szomorúan. – Én nem vagyok griffendéles. Én mardekáros vagyok. Sokkal inkább egy eskü miatt kerültem ide, mint a bátorságom miatt. Ne nézz jobbnak, mint amilyen valójában vagyok.

– Nem hiszem, hogy az a vérfarkasos eset és az apám segítsége elég okot adott rá, hogy megvédjen. Az apám Siriust próbálta megmenteni, és Lupint megvédeni, sokkal inkább, mint magát. Úgyhogy szerintem semmi kötelessége nincs velem szemben. És mégis megmentette az életemet, és most itt van velem.

Piton megrázta a fejét.

– Állj. Rossz következtetésre jutottál. Először is: az apád megmentette az életemet, és bár a barátai életét is mentette, ez nem számít. Mindenképpen tartozok neki egy élettel, bármi is volt az oka, hogy megmentett. Másodszor pedig, tudnod kell, hogy nem az apád miatt próbáltalak megmenteni. Azt a kötelességemet már régen teljesítettem. Más okom volt rá. Ahogy már korábban is említettem, esküt tettem.

– Kinek?

– Az anyádnak.

A fiú felemelte a fejét, és a professzorra nézett. Most nagyon közel voltak egymáshoz, és Harry jól láthatta Piton arcát. – Ismerte az anyámat? – kérdezte hitetlenkedve.

– Nem igazán. Ismertem az iskolából, de sohasem beszéltem vele. Tudod, az én szememben csak egy sárvérű volt... egy mugli születésű boszorkány... És én...

– Tudom – Harry hirtelen kiábrándulást érzett. Sárvérű! Piton így mondta: „sárvérű boszorkány”! Megrázta a fejét, hogy lerázza a fájó érzelmeket, de nem tudta. Ez túlságosan is bántotta.

– Potter – érintette meg Piton óvatosan a karját. – Mondtam, hogy nem én voltam a jófiú. Soha nem voltam az. De most, mikor „sárvérűt” mondtam, arra értettem, ahogy akkor gondolkodtam. Most nem így gondolom. Igazán.

Harry nem tudott megszólalni, csak bólintott. Könnyek gyűltek a szemébe, de összeszorította a fogát, és visszaküzdötte őket.

– Potter, nagyon sajnálom – hallotta Piton bocsánatkérő hangját valahonnan messziről. Szüksége volt egy kis időre, hogy összeszedje magát.

– Kérem, tanár úr. Folytassa – mondta, mikor újra gondolkodni tudott.

Piton bólintott, de aggódva nézett Harryre. – Szóval anyád kényszerített, hogy megesküdjek.

– Mikor?

– Mikor elmentem hozzájuk, hogy elmondjam nekik Voldemort velük kapcsolatos terveit. Augusztusban, ha jól emlékszem. Ezután döntöttek úgy, hogy a Fidelius bűbájt alkalmazzák.

– És hogyan volt képes kikényszeríteni? Ezt elég nehéz elhinni. Maga annyival erősebb, és mint... mint halálfaló, jó párbajozónak is kell lennie.

– Izé... – Piton elnyomott egy félmosolyt. – Igazad van. De nem számítottam rá. Egyedül találtam a házban. Elmondtam neki, amiért jöttem, és mikor hátat fordítottam, hogy távozzak, éreztem, hogy a torkomra szegezi a pálcáját.

– Megtámadta magát!? – kiáltott fel Harry.

– Hát... igen. És akkor kényszerített, hogy megesküdjek, hogy megvédelek, ha ő meghalna.

– És... miért akarta, hogy ez maga legyen, miért nem valaki más? – kérdezte Harry kíváncsian.

– Nem tudom. Lehet, hogy azért, mert kém voltam... gondolta, hogy jobban meg tudlak védeni, mint bárki más. Nem tudhatta, hogy Voldemort eltűnik, mindjárt az ő halála után...

Harry elgondolkodva bólintott. – Igen... Biztos. Csak olyan... furcsa.

– Számomra is. És amíg a Roxfortba nem jöttél, nem volt lehetőségem teljesíteni ezt az esküt. Albus azt mondta, hogy biztonságban vagy a rokonaidnál. De azután...

– Ez egy maradandó eskü? – szakította félbe Harry újra.

– Hogy gondolod, hogy maradandó? – kérdezett vissza Piton.

– Egészen addig kell védenie, míg egyikünk meg nem hal? – Piton kelletlenül bólintott. – Ó, ez olyan... mulatságos – mormogta Harry. – Magát egész idő alatt eskü kötelezte, hogy megvédjen...

Piton kényelmetlenül megmozdult. – Hát... igen.

Harry nem látszott észrevenni a nyugtalanságát.

– Nem lehetett egyszerű – tűnődött el. – Maga... nem szeretett engem, és mégis, kényszerítve volt, hogy megvédjen...

– Tényleg nem volt egyszerű – ismerte be a professzor vigyorogva.

– Soha nem gondoltam volna – mondta Harry, ahogy a bájitalórákra gondolt. Egy pártfogónak biztosan sokkal barátságosabban, sokkal oltalmazóbb módon kellett volna viselkednie...

– Soha nem bírtam megérteni az anyádat – mondta hirtelen Piton. – Ő jól ismert ahhoz, hogy ne bízzon meg bennem, csakúgy, mint mindenki más. Mindig is egy beképzelt, hülye kis rohadék voltam, egy aranyvérű, nemes varázslócsalád leszármazottja, egy mardekáros, Voldemort követője, egy gyilkos, aki megérdemli, hogy élete végéig az Azkabanban rothadjon, ámen. És ő mégis arra kényszerített engem, hogy megvédjelek téged, egy mugli származású boszorkány, és a griffendéles James Potter fiát, Albus Dumbledore barátjáét, a Főnix Rendjének auroráét, egy megmentőét! Arról már nem is beszélve, hogy az apád és én mindig is utáltuk egymást, az első pillanattól kezdve, ahogy találkoztunk! Tizennégy évig dühített ez a gondolat.

– Ó – mondta Harry, a száját mosolyra húzva. – Hát ez volt az oka!

A professzor lehajtotta a fejét. – Igen. De most már inkább így mondanám: ez volt az oka. És Albus mindig is kitartott amellett, hogy jobban meg kellene ismernem téged. Hogy meg kellene ismernem azt, akit védenem kell, majdnem egész életemben. De én nem akartam. Megszégyenítve éreztem magam ettől a nem kívánt feladattól, ettől az egész lehetetlen helyzettől! És semmit sem tehettem ellene! Az anyád halála teljessé, és visszavonhatatlanná tette az eskümet.

– Senki sem vonhatja vissza? Én se? – kérdezte Harry hirtelen.

– Te megtennéd? – Piton meg volt döbbenve. – Miért...?

– Hogy nyugodtan élhesse az életét, tanár úr – válaszolta a fiú egyszerűen.

– Nem vonhatod vissza, míg el nem éred a huszonötöt, vagy meg nem házasodsz.

– Ezzel azt akarja mondani, hogy sietnem kell megházasodni? – villantak fel huncutul Harry szemei.

– Nem – mosolyodott el a professzor. – Nem várom el, hogy megházasodj. Egyébként sem hiszem, hogy találnál megfelelő jelentkezőt itt, a Rémálom Kúriában. – Egymásra vigyorogtak. – És... az igazságot megvallva, nem szeretném, ha bárki, főleg te, visszavonná ezt az esküt. Most már nem.

– Úgy érti...? – Harry teljesen megdöbbent, a szemei kitágultak a meglepetéstől.

– Úgy értem, hogy Albusnak igaza volt. Meg kellett volna próbálnom megismerni téged. Mindkettőnk számára jobb lett volna. Főleg az én számomra.

Harry elvörösödött. – Ezt miért mondta?

– Mert te jó gyerek vagy, Harry, és szeretném, ha meg tudnálak védeni ebben a helyzetben, de nem tudlak. Sajnálom.

Elgondolkodva ültek egymás mellett. Harry végül úgy döntött, hogy érdeklődik a szüleiről. – Tanár úr? – kérdezte óvatosan. Nem akarta megzavarni a professzort, de úgy tűnt, a férfit nem zavarja.

– Igen?

– Tudna nekem mondani valamit... a szüleimről?

– Nézd, Potter, nem ismertem őket túl jól. És ahogy már mondtam is, soha nem beszéltem igazán az anyáddal, kivéve ezt az egy esetet, már ha azt beszélgetésnek lehet nevezni... Ő hollóhátas volt, ügyes és okos lány, két évvel fiatalabb az apádnál és nálam. Nem emlékszem pontosan, mikortól kezdtek együtt járni, valószínűleg az apád hetedik évében. – Néhány pillanat múlva hozzátette. – Az ötödik évünkben még nem voltak együtt. Ebben biztos vagyok.

– Abban az évben történt az a hírhedt vérfarkasos incidens, Potter. Azelőtt állandóan egymás torkát marcangoltuk. Feltűnt volna, ha együtt járnak valakivel, de nem. Egyikük sem. Aztán abbahagytam a követésüket.

– Megijedt? – kérdezte Harry hitetlenkedve. – Soha nem gondoltam volna...

– Nem, nem ijedtem meg tőlük. Más okom volt.

– Megkérdezhetem...?

– Miért ne? Anne-Marie Blackkel jártam akkoriban. Igazság szerint ez volt az oka Sirius kis „csínyének” is. Meg akarta menteni szeretett húgocskáját a zsíros hajú mardekárostól. Először megpróbálta bebizonyítani Anne-nek, hogy sötét mágus vagyok, Voldemort szolgája, satöbbi. – Piton Harry felé fordult. – Akkor még nem voltam az. És a vérfarkasos incidens után Anne jelenetet rendezett a Griffendél Toronyban. És együtt maradtunk.

– Maga együtt járt egy griffendélessel? – Piton látta a meglepetést Harry szemében.

– Anne is hollóhátas volt, mint az anyád. A családomban sok volt a hollóhátas. Ezt a kapcsolatot az én családom, és Anne családja is elfogadta.

– Beleegyeztek? Hogyhogy?

– A tradíciók, Potter.

– Nem értem.

– Jó, akkor megpróbálom elmagyarázni. A varázslóvilág sok családból áll, és, mint ahogy biztosan tudod is, a legtöbbjük „kevert”, ami azt jelenti, hogy a párok egyike mugli születésű. És vannak olyanok is, ahol mindketten mugli születésűek. És vannak az aranyvérű családok.

– Tudom. Ron mesélt róla.

– Mesélt a barátod az aranyvérű családok rangjáról is?

– A rangról? Hogy érti ezt?

– Kétféle aranyvérű család létezik: a nemesi és közrendű.

Harry bólintott. – Szóval. A maga családja nemesi volt, és Anne szülei, mint egy közrendű család, örültek a lányuk szerencséjének, nem?

– Majdnem talált, Potter. Anne szülei valóban boldogok voltak, de más okuk volt rá. A Black család, csakúgy mint a Piton család, egyike a legrégibb nemesi varázslócsaládoknak Angliában. És még ha mostanában elfogadottá is vált, hogy a nemesi családok leszármazottai közrendűekkel házasodnak, ha nem is mugli születésűekkel, mégis a varázslóvilág krémje támogatja a nemesi házasságokat.

– A mugliknak is vannak ilyen hagyományaik – motyogta Harry zavarosan. – Nem gondoltam volna... – kis szünet után megkérdezte. – Az anyám mugli születésű volt, ezt tudom. És az apám családja? Az közrendű volt, ugye?

Piton érezte a fiú hangjában a keserűséget.

– Igen, de mit számít ez? Semmit, Harry. Hidd el nekem – sóhajtott, és folytatta. – Nem számít, mennyire utáltam az apádat, meg kell mondanom, hogy tehetséges és bátor ember volt, csakúgy, mint az anyád. Erősek és hűségesek voltak, mindketten. Csakúgy, mint te.

– Miért nem hallottam soha Sirius húgáról? – folytatta Harry gyorsan, nehogy megint elpiruljon.

Piton arca elsötétült. – Meghalt, mielőtt megszülettél.

– Sa... sajnálom, tanár úr – dadogta Harry idegesen.

– Rendben van, Potter – Piton sóhajtott. – De ha tovább folytatjuk ezt a beszélgetést a múltról, több halállal fogunk találkozni, mint ahogy azt el tudnád képzelni. Ezek voltak az évszázad legsötétebb évei.

– Miért van az az érzésem, hogy az elkövetkező évek még sötétebbek lesznek, mint azok voltak? – borzongott meg Harry.

– Már ha megéljük, hogy láthassuk.

– Még ha nem is látjuk, attól még rosszabbak lehetnek, tanár úr. – Harry ásított. – Sajnálom, professzor, de azt hiszem, alszok egy kicsit az esti műsor előtt – motyogta, ahogy megpróbálta magát szorosabban összehúzni a cella metsző hidege ellen.

Mikor elaludt, Piton összébbhúzta a köpenyét a didergő fiú körül, és megpróbált nem gondolni a jövőre.

***

– Arthur! – Molly Weasley kis híján sikoltotta a nevet. – Miért nem mondtad el?

– Mi...mit, drágám? – válaszolt a férje álmosan. Kora reggel volt, és Arthur Weasley csak öt perccel azelőtt ébredt fel. Megpróbált elfojtani egy ásítást, ahogy leült a felesége mellé az asztalhoz. – Molly, hol a lekvár? – kérdezte, próbálva reggelihez jutni.

– Miről akarsz hallani, drágám? – kérdezte udvariasan, továbbra is a lekvár után kutatva az asztalon levő összevisszaságban. A pirítósa kezdett kihűlni.

– Harry elveszett! És te nem is mondtad el nekem.

– Honnan tudod? – Mr. Weasley azonnal felébredt, megfeledkezve a lekvárról.

– A Reggeli Prófétából – mutatott Molly az újságra. A címlapon egy nagy mágikus fotó volt, ami a Privet Drive 4 előtt tanácstalanul járkáló embereket mutatott. Molly felfedezte Harry nagybátyját és nagynénjét a képen, akik nem látszottak boldognak, hogy a figyelem középpontjába kerültek. Harry nagybátyja láthatóan ideges volt, a nagynénje aggódó pillantásokat vetett a szomszédokra. Dudley nem látszott sehol. Valószínűleg a szobájában volt, ahol rettegve markolászta a fenekét. – Tudtál róla, Arthur?

A férje elvörösödött.

– Izé... Molly... tudod...

– Szóval te TUDTAD, és NEM MONDTAD el nekem. És miért nem, ha kérdezhetem?

Mr. Weasley tehetetlenül meredt a feleségére. – Nem akartam, hogy idegeskedj. Nagyon reméltük, hogy előkerül...

– Ezt nem mondhatod komolyan! Ezekben az időkben! – hirtelen elfehéredett. – Arthur... Tudjukki rabolta el, ugye?

– Nem tudjuk, Molly. Semmi információnk nincs a fiúról. Caramel azt hiszi, hogy Dumbledore rejtette el, de ő azt állítja, hogy nem tudja, hol van, és én hiszek neki. Ő nem fél a minisztertől, és elárulta volna, ha tudna valamit Harryről.

– Úgyhogy Ő volt az. Hogy lehet?

– Valami családi veszekedés volt Dursleyéknél, és a végén a fiú kirohant a házból. Azóta nem látta senki.

– Mióta?

– Három napja – hajtotta le a fejét Mr. Weasley a felesége metsző tekintete elől.

– Jól van. Mit mondjunk a gyerekeknek? – sóhajtott fel végül a vörös hajú nő.

– Talán megpróbálhatnánk titokban tartani... – válaszolta Arthur tétován.

– Arthur. Tudnak OLVASNI és rengeteg barátjuk van. NEKÜNK kell elmondanunk, mielőtt még máshonnan tudják meg.

– Igazad van Molly, mint mindig – bólintott Mr. Weasley.

– Anya, mi folyik itt? – jött egy álmos hang a lépcsők felől.

Fred állt a lépcsősor tetején, a szemét dörzsölgetve.

A szülei jelentős pillantásokat váltottak, végül Mr. Weasley feladta.

– Anyátok mindent a reggelinél mindent elmond. – Nem törődve a felesége gyilkos pillantásaival, homlokon csókolta. – Most mennem kell. Délután találkozunk, drágám.

– Úgy érted, hogy este – mormogta idegesen Mrs. Weasley. – Vagy ennyire sietsz haza?

– Nem az én hibám, Molly – mentegetőzött Mr. Weasley.

Mindketten felsóhajtottak. – Tudom. Menj – mondta ő végül.

Ahogy a férje elhagyta a házat, Mrs. Weasley egy kezet érzett a vállára nehezedni.

– Valami baj van, anya? – kérdezte Fred óvatosan.

– Harry eltűnt, Fred, már három napja.

Fred megmerevedett. A keze megremegett.

– Nem. Ez nem igaz... Anya, mond, hogy nem igaz... Mi lesz Ronnal, ha...?

– Mi lesz velem? – kérdezte egy újabb hang.

Ron volt az. Mrs. Weasley és Fred csak álltak ott, teljes csendben. Nem mertek megszólalni. Ron gyanakodni kezdett.

– Hé, mi folyik itt? – vonta föl kíváncsian a szemöldökét. – Mi történt? Anya?

– Gyere ide, drágám – válaszolt Mrs. Weasley, és szorosan magához húzta az összezavarodott fiút. – Harry elveszett... három napja – motyogta Ron fülébe. Minden erejére szüksége volt, hogy megtartsa a fia hirtelen ernyedtté vált testét.

– Ülj le, drágám – mondta csendesen, és Fred segítségével egy székre segítette Ront. Mindkét fiú borzalmasan sápadtnak látszott, de láthatóan Ron volt rosszabbul.

– Ugye... ugye nem halt meg? – kérdezte Ron remegve.

– Nem tudjuk, drágám.

– Tudodki volt az. – Ez nem kérdés volt.

– Ezt sem tudjuk, Ron. Bár én egészen biztos vagyok benne.

Szorosabban ölelte a fiút, és ringatni kezte. – Sajnálom, de nem tudjuk.

– Anya, nem akarom, hogy meghaljon! – kiáltott fel tehetetlenül. – Nem fog meghalni, anya, mondd, hogy nem fog meghalni? – ismételte újra meg újra, ahogy a csendes zokogás rázta a testét.

– Nem fog, Ron. Biztosan nem fog – simogatta meg óvatosan Mrs. Weasley a fia haját. – Vissza fog jönni, meglátod! – És ezzel, a feltörő könnyeit tovább visszatartani képtelenül, a fiú hajába temette az arcát. – Vissza fog jönni.

Előző              

 
Vélemények
 
Segédanyagok
 
Index
 
Ajánlatok
 
Tira Nog
 
Saját fanfiction
 
My English fanfictions
 
Links to my English fanfictions
 
Linkek az írásaim fordításaihoz
 
Erdélyi kopó
 
Számláló
Indulás: 2005-06-17
 

A Múzsa, egy gruppi élményei a színfalak mögött :)    *****    Madarak és fák napjára új mesével vár a Mesetár! Nézz be hozzánk!    *****    Rosta Iván diplomás asztrológus vagyok! Szívesen elkészítem a horoszkópodat, fordúlj hozzám bizalommal. Várom a hívásod!    *****    Dryvit, hõszigetelés! Vállaljuk családi házak, lakások, egyéb épületek szigetelését kedvezõ áron! Hívjon! 0630/583-3168    *****    Ha te is könyvkiadásban gondolkodsz, ajánlom figyelmedbe az postomat, amiben minden összegyûjtött információt megírtam.    *****    Nyereményjáték! Nyerd meg az éjszakai arckrémet! További információkért és játék szabályért kattints! Nyereményjáték!    *****    A legfrissebb hírek Super Mario világából, plusz információk, tippek-trükkök, végigjátszások!    *****    Ha hagyod, hogy magával ragadjon a Mario Golf miliõje, akkor egy egyedi és életre szóló játékélménnyel leszel gazdagabb!    *****    A horoszkóp a lélek tükre, nagyon fontos idõnként megtudni, mit rejteget. Keress meg és nézzünk bele együtt. Várlak!    *****    Dryvit, hõszigetelés! Vállaljuk családi házak, lakások, nyaralók és egyéb épületek homlokzati szigetelését!    *****    rose-harbor.hungarianforum.com - rose-harbor.hungarianforum.com - rose-harbor.hungarianforum.com    *****    Vérfarkasok, boszorkányok, alakváltók, démonok, bukott angyalok és emberek. A világ oly' színes, de vajon békés is?    *****    Az emberek vakok, kiváltképp akkor, ha olyasmivel találkoznak, amit kényelmesebb nem észrevenni... - HUNGARIANFORUM    *****    Valahol Delaware államban létezik egy város, ahol a természetfeletti lények otthonra lelhetnek... Közéjük tartozol?    *****    Minden mágia megköveteli a maga árát... Ez az ár pedig néha túlságosan is nagy, hogy megfizessük - FRPG    *****    Why do all the monsters come out at night? - FRPG - Why do all the monsters come out at night? - FRPG - Aktív közösség    *****    Az oldal egy évvel ezelõtt költözött új otthonába, azóta pedig az élet csak pörög és pörög! - AKTÍV FÓRUMOS SZEREPJÁTÉK    *****    Vajon milyen lehet egy rejtélyekkel teli kisváros polgármesterének lenni? És mi történik, ha a bizalmasod árul el?    *****    A szörnyek miért csak éjjel bújnak elõ? Az ártatlan külsõ mögött is lapulhat valami rémes? - fórumos szerepjáték    *****    Ünnepeld a magyar költészet napját a Mesetárban! Boldog születésnapot, magyar vers!