Részletek az interjúból:


ANDERSON COOPER: A menekültek megváltoztatták a szemléletét önmagát, a családját és a gyermekeit illetően?

ANGELINA JOLIE: Teljesen. Úgy vélem, nagyobb mértékben, mint ahogyan azt megérthetném. Szeretném, ha a gyermekeim megfelelő oktatásban részesülnének, (…) ha látnák és találkoznának ezekkel a [menekült] gyerekekkel, akik annyira erősek, annyira hálásak, valódi túlélők. És úgy gondolom - ahogyan láttam őket, találkoztam velük és barátságokat kötöttünk -, hogy jobb emberekké tennék a gyermekeimet, mint amilyenekké egyébként válnának idősebb korukra.

COOPER: Tehát el fogja vinni őket a menekülttáborokba?

JOLIE: Igen, remélem, hogy mindez befolyásolja majd a családomat. Magammal viszem őket, ahogyan korábban is tettem már. Mad gyakran járt már a thai határon.

COOPER: Az irodámban mindenki arra kért, hogy tudakoljam meg, terveznek-e további gyermekeket?

JOLIE: Imádjuk a gyerekeket, nagy családot szeretnénk. Szóval sohasem mondjuk, hogy soha.

COOPER: Amikor olyan helyre utazik, mint például Afganisztán, nem aggódik? Úgy értem, a gyermekei nem félnek? Hogyan magyarázza el nekik, mit tesz?
 
JOLIE: A gyermekeim fele olyan országokból származik, ahol ilyen konfliktusok zajlanak. Elmagyarázom nekik, hogy vannak más családok is a világban, akik nem olyan szerencsések, mint a miénk. És ezek az anyukák és a gyerekeik olyan országban élnek, ahol nincs akkora biztonság.
 
Aztán elmondom nekik, hogy mindannyiunk számára nagyon fontos, hogy minden tőlünk telhetőt megtegyünk, és elmenjünk ezekre a helyekre, és megértsük, mi történik.  Azt hiszem, úgy nőnek majd fel, hogy ezt teljesen normális cselekedetnek fogják tekinteni. Remélhetőleg annyi országba vihetem majd el őket, amennyibe csak tudom, és a világra nyitott felnőttekké válnak majd ezáltal.
 
COOPER: Egy-egy utazása alkalmával menekültek százaival találkozik. Sok történetet hallhat tőlük, olykor ugyanazokat újra meg újra. Akad közöttük olyan, akire sokat gondol, akire jól emlékszik?
 
JOLIE: Igen, néhányukkal a mai napig tartom a kapcsolatot. (…) Egyszer találkoztam egy 15 év körüli kisfiúval, akit hátba lőttek és így mozgásképtelenné vált. Az egész családját megölték, teljesen magára lett utalva. Végtelenül édes arca volt és annyira kedves volt, de magára maradt. És senki sem volt képes segítséget nyújtani neki. Rendkívül figyelemre méltó, törhetetlen lelkierővel rendelkezett, lelkierővel, amely minden képzeletemet felülmúlta. Mindenét elvesztette.
 
Ennek ellenére tele volt vidámsággal és kedvességgel. Néhány hónappal az utolsó találkozásunkat követően örökre elment. Mindig azon tűnődöm, hogy ezek a fiatalok, ha kaptak volna egy másik esélyt, vajon milyen rendkívüli felnőttekké válhattak volna. Milyen különleges lett volna az országa, a családja számára, ha lett volna esélye erre. De e helyett annyi szörnyűség történt az életében. Rengeteget tanított nekem a kitartásról és a lelkierőről. Ha rá gondolok, semmire sincs panaszom. Hálás vagyok azért, amim van, mert ő is hálás volt, pedig semmije sem volt, csak szenvedett. Rengeteg a hozzá hasonló ember, és az övéhez hasonló történet.



________________________________________________________________________________________
Az Anderson Cooper 360° című műsor 2009. június 19-ei videós interjúja alapján angolról magyarra fordította: Judit
A fordítás az oldal tulajdonát képezi, ezért részben vagy egészben történő másolása szigorúan tilos!