Mesél a puszta

Messzire világítottak a pásztortüzek a nyári éjszakában. Az ég sötét bársonyán fénye-sen ragyogtak a csillagok. Tükörképeként a tüzeknek, melyek pattogva, szikrázva az ég felé törtek. A végtelen síkság e szegelletét nézve a messziről érkező utazó bizony hamar elveszíti a különbséget, és zavartan fogja vissza a hosszú vágtától tajtékos lovát. Hová érkezett, ha megérkezett egyáltalán valahová? Földi égre-e vagy égi földre?

Ezt érezte Csobán is, mikor az éjszaka beköszöntével leheveredett a puha birkabőrre, és átadta a nyáj őrzését a kutyáinak. És ugyanerre gondolt Tiván, amikor lova váratlanul meg-torpant alatta, és fejét mélyen lehajtva legelni kezdte a félig kiszáradt füvet. A fiatal férfi nem akart alkalmatlankodni a pásztorok éji szállásán, másrészt pedig nem kívánt összeütközésbe kerülni a segítőivel sem. Ezért inkább szelíden indulásra ösztökélte a lovát. Mindhiába, az ál-lat nem mozdult. Békésen legelészett tovább. Tiván nem nyúlt az ostorért. Megpróbált elke-rülni minden fölösleges zajt. Csak magában szitkozódott halkan.

- Esküszöm, ha megérkezünk atyám téli szállására, dobot készíttetek a bőrödből!

Még szinte ki sem mondta a szavakat, amitől tartott, bekövetkezett. Három megtermett ko-mondor rohant felé csaholva és vicsorogva. A paripa felkapta a fejét. Kitágult orrlikakkal be-leszimatolt a levegőbe. Hangosan horkantott, majd hátulsó lábain megállva, a mellsőkkel a levegőt kapálta. Tiván kirepült a nyeregből. Tompa puffanással ért földet. Magához térni sem volt ideje, máris talpra szökkent, mintha a száraz fűcsomók taszították volna el maguktól. Közben a pásztorkutyák egyre közelebb értek hozzá. Szinte már érezte egyikük bűzös lehele-tét az arcában. Sietve szablyát rántott, hogy védje magát. Gyorsasága elnyerte jutalmát. Az egyik eb véresen elnyúlt a lába előtt, mire a másik megkétszerezve erejét, rárohant. Tiván el-vesztette az egyensúlyát, és a szablya is kiesett a kezéből. Szorosan lezárta a szemeit, hogy le-galább saját halálát ne lássa. De a várt halálos marás elmaradt. Helyette éles füttyszót hallott. Mintha egy kerecsen sólyom vijjogott volna az éjszakában. Óvatosan kinyitotta az egyik sze-mét, de a csillagos égen kívül semmit sem látott. Tágra meresztette a másikat is, és felült. A következő pillanatban azt gondolta, bárcsak ne tette volna. Ugyan nem látott senkit, de a fölé magasodó faragott pásztorbot annál beszédesebb volt.

- Tiván vagyok. Nem rabolni jöttem. Etéd téli szállására tartok. – hadarta rémülten. Mire a bot leereszkedett a magasból.

- Szerencséd, hogy az én tüzem közelébe tévedtél. Bárki más azonnal megölt volna. Hanem adósom lettél egy kutyával.

- Etéd urunk ad helyette tíz másikat.

- Szóval Etéd urunkat szolgálod. Ugyancsak sokat érsz neki, ha megfizeti helyetted az adóssá-godat.

Tiván nem felelt. Nem akarta elárulni, hogy ő voltaképpen nem szolga, hanem Etéd tulajdon vére. A három fiú közül a legfiatalabb. Lassan maga alá húzta a lábait, és felállt.

- Ideje volna indulnom. – porolta le a nadrágjáról a rátapadt fűszálakat.

Csobán erre nevetni kezdett. Előbb csak halkan, aztán egyre hangosabban. Mire Tiván sértett büszkeséggel a szablyája felé kapott.

- Ki vagy te, hogy nevetni merészelsz rajtam? – üvöltötte kivörösödve a haragtól.

- Csak egy pásztor, szintén Etéd urunk szolgálatában. Csobán a nevem. De te vajon ismered-e a csillagok járását, hogy az éjszaka közepén útra indulsz?

- Ne félts engem! Előbb-utóbb hazavisz az utam. – vetette fel a fejét a legény, és füttyentett a lovának. A nemes paripa mintegy a semmiből, előugrott a sötétségből. De helyette Csobán kapta el a kantárt, és Tiván elé állva e szavakat intézte hozzá:

- A tudás nem a kiváltságosoké, Tiván. Attól, hogy te vagy Etéd urunk fia, nem vezetnek a csillagok, ha nem ismered a nyelvüket. Inkább pihenj meg a tűz mellett, és harapjál valamit. Mások kutyái mérgesebbek, könnyen lehet, hogy fokosaik is gyorsabban sújtanak le. Jó urunk szíve megszakadna, ha egyetlen megmaradt fiát vérbe fagyva láthatná viszont.

Csobán lassú léptekkel visszaindult a tűzhöz, kantáron vezetve Tiván lovát. Az pedig enge-detlen engedelmességgel követte, nem tehetett egyebet.

Csobán, aki hasonló korú volt, mint az úrfi, már rendelkezett a pusztai népek bölcsességével. Eleresztette a sértést a füle mellett.

- Neked beszélek, te bugris!

De az ifjú pásztor még mindig nem felelt. Helyette hamuban sült pogácsát és egy darab sültet tett a vendég elé, és elérhető közelségbe helyezte a borral telt kulacsát.

- Ettől majd megjön a jobb kedved, uram. - mondta, majd egy kötegnyi rőzsét hajított a tűzbe. Pattogva égig szöktek a parázsszikrák. A mohó tűz mind felfalta a száraz ágakat.

- Hanem mondanék én valamit neked, nagyuram! Elszegődnék atyádhoz, belső szolgálatba. Azt mondják errefelé a népek, el kellene a dolgos kéz az udvarában.

Tiván erre csaknem kiejtette kezéből az étket. De mielőtt válaszolt volna, nagyot harapott a sültből, magába tömte a maradék hamuban sült pogácsát, és alaposan meghúzta a lába előtt heverő kulacsot is. Aztán keze fejével megtörölte a száját, és kényelmesen elfeküdt a leterített birkabőrön.

- Van elég naplopó nálunk. – felelte öntelten. Azzal lehunyta a szemét, és álomtalan mély álomba zuhant. Csobán csak erre várt! Magához csalogatta a vendége lovát, és annak farká-ból és sörényéből kitépett három-három szőrszálat. Erős kötelet sodort belőle, és azt Tiván dereka köré fonta.

Állt a végeláthatatlan puszta közepén egy sudár nyírfa. Annak legtetejét még soha senki nem látta, olyan magasra nyúlott. A tövénél pedig egy feneketlen mély kút tátongott. Csobán a hátára vette Tivánt, és erre a helyre cipelte. A lovának farkából és sörényéből sodort kötélen leeresztette a kútba. Aztán újra megfogta az állatot, fejét és lábait levágta, bőrét lenyúzta, és egy szitára feszítette. Késével a nyírfa törzséből kimetszett egy szeletet, dobverőt faragott be-lőle. Rákötözte a lónak patáit, majd az egészet letette a kút mellé, két másik hasonló csomag mellé. A ló fejét pedig a fa törzsére szögezte.

Tiván felébredt a végtelen mélység felett, és így kiáltott fel Csobánhoz.

- Mit tettél, Csobán? Nem kívánhatod, hogy szolga módra, gyalogosan térjek vissza atyám-hoz!

- Nem térsz vissza gyalogosan. Hiszen hozzád kötöztem a lovadat, ne tudjon elszökni tőled. Érd utol a lelkét, és akkor újra a hátára ülhetsz.

Tiván nem értette Csobán beszédét, ezért kétségbeesetten sírni kezdett. Ezt a pásztor már nem hallotta, hiszen már olyan messze járt, ahova nem jut el az ember szava. Meghallották viszont a fának gyökerei.

- Miért sírsz itt, mint egy lány, ahelyett, hogy elindulnál a neked kijelölt úton? – hallotta a gyökerek súrlódását. Száraz, fekete föld hullott a fejére, tele lett vele a szája és a szeme.

- Hogy ne sírnék, amikor Csobán így elbánt velem! Elaltatott, és bezárt ebbe a sötét lyukba. A lovamat pedig megölte, hogy azt higgye, aki erre jár, rablók támadtak meg. – szipogta Tiván. Újra szétporló földrögök hulltak rá. Szinte már levegőt sem kapott tőlük.

- Magadat zártad be önmagadba azáltal, hogy nem veszed észre körülötted a világot. Ha só-lyom vagy, szállj fel a magasba! De mielőtt elrepülnél, merítsd meg süvegedet az élet vizében, és locsolj néhány cseppet rám is. Már régen nem járt erre ember, aki ezt megtette volna. Ha te sem teszed meg, bizony, hamarosan kiszáradok. Akkor pedig vége lesz a világnak.

Tiván könnyei egyetlen szempillantás alatt felszáradtak.

- Az élet vizét említetted, te fa? Mondd, merre találom?

- Ott folyik a patak a lábaid előtt. Csak le kell hajolnod.

Tiván lenézett maga elé, és észrevette az aprócska vízfolyást, ami vékonyabb volt, a hajfona-tából kiszabadult egyetlen szálnál is. De amint lehajolt hozzá, az alig csörgedező ér folyammá szélesedett. Megmerítette süvegét a kristály tiszta vízben, nagyot húzott belőle, mert ugyan-csak megszomjazott, de a maradékot a félig kiszáradt gyökerekre locsolta. Amint ezt megtette, tovább zuhant a kút mélyében. De már nem érzett félelmet. Hófödte, magas hegyek vonultak el alatta méltóságteljesen, zöldellő erdőket, mezőket és dús vizű folyókat látott. Várta a zuha-nás végét, amikor teste véres masszaként egyesül a földdel, lelke pedig megtalálja az utat az ősök világába. Ám ez nem következett be. Egy kopár szikla fölött puhán hátára vette a csend-szarvas, aki agancsai között vitte a Napot, és tovább száguldott vele, egyenesen a Föld gyom-ráig. Egy barlang bejárata előtt aztán megállt. Olyan hirtelen, hogy Tivánt az állat lendülete to-vább repítette. Keresztül bucskázott a hegyes szarvtőrök fölött, és elterült a puha avarban. Amikor magához tért, nappali világosság vette körül. A fényességtől elvakultan pislogott, az-tán ásított egy nagyot, és körülnézett.

- Az Alsó Világban. – hallotta a háta mögül a feleletet. Oda kapta a fejét. Egy gyönyörű lány állt mögötte. Aranyló szőke haja a fűszálakat érintette, és szemeiben ott ragyogtak min az összes csillagok. Kezében agyagkorsót tartott.

Tiván megbabonázva nézte, és nagyot dobbant a szíve.

- Ki vagy te? – kérdezte alig hallhatóan. Hirtelen kiszáradt a szája, és gombócot érzett a tor-kában.

- A fenti világban Havadinak hívtak. Itt lent még nincs nevem. – felelte a lány, azzal eltűnt, mintha ott sem lett volna soha. Tiván csalódottan talpra kászálódott, és elindult a barlang bejá-rata felé. A sötétség kapuján átlépve újabb csoda fogadta. A nyirkos hidegség helyett kellemes meleg vette körül. A messzeségben máglya tüze lobogott, és minden lépésénél érezte a talpa alatt a Föld szívének lüktetését. Vonzotta a tűz fénye, ezért minden félelmét leküzdve haladt egyre közelebb. A kemény köveken kígyók, békák és egyéb rémséges lények menekültek elő-le. Meg sem látta ezeket. Csak a lángok lobogását figyelte, és ahogy közeledett, az ő szíve is megtelt a tűznek melegével. Szeme hozzászokott a sötétséghez, és már a tűz őrzőjét is látta, amint pőrére vetkőzve, zöld leveles ágakkal táplálja a lángokat. Hallotta a fa sírását, bőrén érezte kicsorduló könnyeit.

- Miért nem a letört, száraz ágakat veted a lángok közé? Nem tudod, hogy a száraz fának fé-nyesebb a lángja? – kérdezte megütközve.

- És kevesebb a füstje is. De az élet tüzét csak azzal táplálhatom, ami maga is él. – hangzott a meglepő felelet. Tiván gondolkodni is elfelejtett, mert a hang valahonnan nagyon ismerősnek tűnt neki. A tűz őrzője újabb ágak kötegét hozta elérhető közelbe, aztán karjával letörölte ar-cáról az izzadtságot, és leült a puszta kövekre. Tiván most már láthatta az arcát is. Lelkét egy-szerre járta át az öröm és a fájdalom.

- Bojta! Hogy kerülsz ide? Azt hittük mindannyian, rablók kezére jutottál, és meghaltál. Neste

látta a pusztában a lovad maradványait, anyácskánk pedig annak rendje szerint el is siratott.

- Ne örülj öcsém, a látásomnak! Lehetséges, hogy valóban nem élek már. És mindez egy ku-tyáért, ami nekem támadt az éjszaka sötétjében!

Tiván jobbjának ujjai akaratlanul is az ővén lógó szablya markolatára kulcsolódtak. A felis-merés haragot izzított szívében, és tehetetlen dühében a levegőt kaszabolta.

- Veled is ezt tette Csobán! Lehajított a létező világ tetejéről, hogy megőrizve a múltadat, egy újbóli megszületésre várj az idők végezetéig, vagy még annál is tovább!

Bojta keserűen nevetni kezdett.

- Lassabban a testtel, fiú! Itt az indulatokkal úgysem jutsz semmire. Ahol most vagyunk, ez az örökkévalóság. A múlt. Ide tisztelettel érkezik az ember fia, ezzel adózva az ősök szellemé- nek. Itt bármerre mész, csak holt lelkekkel találkozol. Mert ez a hely az emlékezés helye. Az örömöké, és bánatoké, amik már elmúltak.

- Azt mondod, testvér, már mindketten meghaltunk? – kérdezte Tiván tágra nyílt szemekkel. Aztán váratlanul nevetni kezdett. Bojta egyszerre csodálkozva és megütközve nézett fiatalabb testvérére.

- Mitől lett hirtelenjében ennyire jó kedved? Talán a halál annyira mulatságos?

- A halál nem. De mi azok vagyunk! Hiszen itt siratjuk önmagunkat, a helyett, megkeresnénk őseinket, és tanácsot kérnénk tőlük, hogyan juthatunk vissza. Mielőtt beléptem a tűznek bar-langjába, találkoztam egy lánnyal. Állította, hogy Havadi a neve. Ha ő itt van, akkor az élet is itt van a közelünkben. Csak rá kell találnunk!

- Mikor megérkeztem, magam is találkoztam vele. – gondolkodott el Bojta. – Nagyon szép egy leány. Azt mondta, soha ne engedjem kialudni az élet tüzét. Azóta itt vagyok. És csak ra-kom, rakom a máglyát. Bár nem tudom, mi végre.

Tiván maga is leült a kemény kövekre. Állát a tenyerébe támasztotta, és a lángokba meredt.

- Az élet tüze ott ég a szíved legmélyén. Nem alszik ki addig, míg el nem jön az ideje, vagy magad nem akarod kioltani. A kút fenekén ittam az élet vizéből, és megöntöztem vele egy fa gyökereit is. Aztán mégis mélyebbre zuhantam a semmibe. De mielőtt ideértem volna, a gyö- kerek azt mondták, előbb járjam végig a nekem kijelölt utat, aztán emelkedjek fel a magasba. Ezek után nem hinném, hogy az én utam egyenesen az elmúlásba vezetne!

- És te nem tetted meg! – állapította meg Tiván.

- Hová gondolsz? Én Etéd fia vagyok. A fát majd megöntözi a Teremtő a felhőiből facsart víz-zel. Az nem az én dolgom!

- A tüzet mégsem engeded kialudni? Az talán a te dolgod?

Bojta ezen elgondolkodott, és miután a kérdésre nem talált feleletet, nem is szólt semmit. A közéjük telepedett csendet végül Tiván törte meg.

- Én azt gondolom, ami megtörténik fent, a valós világban, ugyanaz tükröződik idelenn is. A történéseknek céljuk van velünk. Keressük meg Csobánt, és kérdezzük meg tőle, mit vár el tő-lünk apánk házának népe! Hogy a végtelen zuhanás után épségben ide érkeztünk, annak csak van valami oka!

- Ez érdekes! Mert én is vele szálltam egészen idáig. Aztán levetett a hátáról, és nem láttam többé. Gyere, nézzünk körül odakint! Hátha megtaláljuk a magyarázatot.

Tiván fürgén talpra szökkent, és Bojta sem cselekedett másképp. A két testvér végül összeö-lelkezett, és elindult a barlang már ismert kijárata felé.

Úgy félúton lehettek, amikor Tiván váratlanul megtorpant.

- Valami baj van? – állt meg Bojta is. A sötétben öccse arcát igyekezett fürkészni, de nem lá-tott semmit.

- Nincs baj. – felelte Tiván. – Csak arra gondoltam, ezt az utat már ismerjük. Kell, hogy le-gyen egy másik nyílás is, amin át kijuthatunk a szabadba. Keressük meg!

Bojta megvonta a vállát, és lemondóan sóhajtott.

- Félsz tőle?

Tiván értette is, meg nem is. Aztán úgy döntött, nem mondja ki, amit gondol. Mindketten elin-dultak visszafelé, amerről jöttek. Az út kezdetén még egymás mellett haladtak. Megkerülték a máglyát, majd egyre távolabb jutva a fénytől, tapogatózva egymás mögé kerültek.

- Kellett volna hoznunk egy égő ágat a kezünkben, hogy fáklyaként világítsa meg előttünk az utat. – jegyezte meg egy idő után Bojta. – Így semmit sem látunk, csak a sötétséget. Azt sem vesszük majd észre, merről támadnak ránk az ártó lények.

- De hiszen elhoztuk a tüzet! Önmagunkban. Nézz mélyen magadba, és máris nem lesz any-nyira sötét!

- Én bizony, öcsém, nem látok mást, mint a feneketlen mélységet, amiből sohasem fogunk ki-jutni. Egymást is elveszítjük majd ebben a világtalan semmiben!

- Azt már ugyan nem! – kiáltott fel Tiván. Azzal leoldozta derekáról a lova farkából és söré-nyéből sodort kötelet, és az egyik végét bátyja kezébe adta.

Mentek, mentek, botladoztak. Már maguk sem tudták merre járnak, amikor valami furcsa zajt hallottak. Egy idő után mintha a sötétség is ritkult volna. A feketeség lassan szürkébe hajlott, és egyre világosodott. Egy szűk nyíláshoz érkeztek, ami alig volt nagyobb, mint az egér vac-kának bejárata. Vagy talán még annál is kisebb.

- Itt aztán nem jutunk ki, édes öcsém! – kesergett Bojta, azzal leült a nyílás alá, és vágyakoz-va nézte a lyukon át a kék eget. Mármint azt a darabját, amennyit láthatott belőle. Tiván eza-latt leakasztotta övéről a szablyát, és nekilátott kitágítani vele a nyílást. Bár ez sem tetszett Bojtának, mert szerinte a szablya nem arra való, hogy a földet faragják vele, hanem arra, hogy csatában az ellenséget tanítsák tisztességre, bölcsen most nem szólt egy szót sem. Megvárta, amíg a kijárat kitágul annyira, hogy mindketten egymás mellett haladva, átférnek rajta. Akkor aztán talpra szökkent, nekiiramodott, felrohant a meredek lejtőn, és kilépett a szabad ég alá. Természetesen magával vonszolta az ásástól holt fáradt Tivánt is, aki szerencsére nem oldoz-ta le magáról a kötelet.

Gyönyörű, zöld réten találták magukat. Pillangók szálltak virágról virágra, méhek gyűjtötték a mézet, és a fű közt vadnyulak lapultak meg az eget kémlelve, ölyvtől, sastól félve. Távolabb, a fáknak hűvösében mohos szikla folyatta vérét hűs forrás képében. Vaddisznók, medvék, őzek köré gyűltek, hogy a déli melegben szomjukat oltsák. A szikla tövéből folyt a víz egyre. A szomjas föld pedig itta, itta, akárcsak az állatok. De a végén már nem bírta, így a víz elindult utat keresni magának. Hol az a hely, hol vetnek majd neki ágyat? Hol az az út, ami elvezeti majd, akár a tengerig? Végig szaladt, le a lejtőn, megtorpant a tágas mezőn, megrekedt egy nagy gödörben, aztán átfolyt annak is a peremén. Így folytatta útját a kis ér. Előbb csak patak-ká duzzadt, majd folyóvá, majd folyammá. Hömpölygött két partja között, szelíden ringatva hullámain a Napnak sugarait.

- Olyan ez, mintha otthon volnánk. – sóhajtott Bojta, és leült a folyamnak partjára. Kihúzta kezét a kötél hurkából, és hanyatt vetette magát a fűben.

- Valóban hasonlít. – hagyta rá Tiván. Azzal leoldozta övéről a szablyát, levetette magáról a gazdagon hímzett ujjas kabátot, le a hófehér vászon inget, de bizony a csizmát és a nadrágot is.

- Gyere, testvér! Ússzunk át a másik partra!

De Bojta nem tartott vele. Elnyújtózott a selymes fűben, és a süvegét is a szemébe húzta.

- Nem mehetek, testvér! Még kialudna a bennem lobogó tűz. – azzal lehunyta a szemét, és az-zal mély álomba merült. Álmában találkozott egy emberrel, aki egy mélységesen mély gödör-ből hordta ki a földet. Kötélen leereszkedett, megtöltötte a tarisznyáját, keservesen visszamá-szott, és a lent talált rögöket és köveket kiborította a gödör szélére. Aztán újra visszaereszke-dett a gödörbe. Már éppen megkérdezte volna, mi végre teszi azt, amit éppen csinál, de nem jutott rá ideje. Tiván a süvegében hozott tiszta folyóvízzel felébresztette.

- Nincs itt az ideje a pihenésnek, Bojta. Meg kell találnunk Oldamurt, mert érzem, a bátyánk itt van a közelünkben. Ha már együtt vagyunk mind a hárman, megkeressük Csobánt. Tartozik nekünk egy magyarázattal.

- Ami a bátyánkat illeti, én már majdnem megtaláltam. Ha nem zavarsz fel, beszélni is tudok vele. – ült fel kelletlenül Bojta. – Különben is, fáradt vagyok. Az idejét sem tudom megmon-dani, mikor aludtam utoljára szabad ég alatt. A barlang fogságából éppen csak kiszabadultam.

- Azt nekem köszönheted. De azt is elárulom, hogy én az otthon szabad ege alá vágyom, nem a kút mélyén kinyílt világba.

Tiván akaratlanul is arrafelé nézett, amerre a testvérbátyja. Tenyeréből ellenzőt formált a sze-me elé, hogy jobban lásson. De valahogy a kép nem akart teljessé válni.

- Mondd csak, bátyám! Látod-e annak a fának a tetejét?

- Nézzük meg!

Bár Bojtának nem sok kedve volt elmozdulni a folyam partjáról, mégis követte öccsét a furcsa fához. Amint közelebb értek, ugyancsak elcsodálkoztak mind a ketten. Mert a fa tövében egy emberféle lény munkálkodott. Mély gödröt ásott, és hordta, hordta ki belőle a földet. Már-már hegyet emelt a kövekből és rögökből, de csak nem hagyta abba.

- Mit művelsz, te ember? Csak nem hegyet építesz a síkság kellős közepén. Bízd ezt a Terem-tőre! Jobban tudja nálad, mit hová tegyen! – szólt rá Tiván. Mire az nekikeseredve így felelt:

- Ha csak hegyet emelnék! Legfeljebb azt gondolhatnátok, elment az eszem. De ennek a fának a gyökerét kell kiásnom, hogy végre haza mehessek. Így szólt az egyesség.

Tiván lépett egyet jobbra, lépett egyet balra, aztán felnézett a fa törzsére, és meglátta azt, ami-től tátva maradt a szája is. Mert bizony a törzsre három lófej volt odaszögezve. Azonnal felis-merte közülük a sajátját. Közelebb lépett, és megérintette a ló bársonyos orrát. Vissza is kapta a kezét, mintha darázs csípte volna. Ami megint csak nem volt csoda, hiszen a felszögezett fej nagyon is élőnek hatott.

- Ne félj tőlem, gazdám! Hiszen magad akartál dobot készíttetni a bőrömből. Látod? Teljesült a kívánságod.

- Te tudsz beszélni? – nyögte Tiván még mindig kővé váltan. Aztán alaposan megrázta a fejét, hogy az esze a helyére billenjen.

- Mindig is tudtam. De sohasem kérdeztél, így módom sem volt válaszolni. – felelte a fej, és hangosan felnyerített.

- Ha már segíteni nem tudtok, hogy végre megszabaduljak ettől a nehéz szolgálattól, legalább csendben továbbmehetnétek. Sérti a füleimet ez a nagy jókedv.

Tiván és Bojta egyszerre kapták oda a fejüket. Egyik ámulatból a másikba estek, és ezalatt tel-

jesen megfeledkeztek az ásó emberről, aki a síkságot igyekezett átalakítani. De amint szóba elegyedtek, lett nagy öröm! Hiszen felismerték benne a testvérüket, Oldamurt. Boldogan ölel-keztek össze.

- Hogy kerülsz ide, bátyám? – kérdezte Bojta, amint szóhoz és levegőhöz jutott, azaz hogy Oldamur kieresztette az öleléséből.

- Ne is kérdezd! Amint hazafelé tartottam atyánk téli szállására, egy pásztor kutyái – tolvajt vélve bennem – rámtámadtak. Megküzdöttem velük, egyet le is kaszaboltam közülük, mire aztán megjelent a nyáj őrzője is.

- Nem Csobánnak hívták véletlenül azt a pásztort? – vetette közbe Tiván, mert a történet vala-honnan nagyon ismerősül hatott.

- De bizony, hogy úgy! Honnan tudod ezt te?

Tiván eleresztette a kérdést a füle mellett, és folytatta Oldamur történetét, mintha maga is ott lett volna. Mert bizony ott volt, ha nem is ugyanabban az időben.

- Csobán nem eresztett el az éjszaka közepén. Szelíd erőszakkal meghívott a tűzhöz, étellel, itallal kínált, aztán előhozakodott a saját kérésével.

- Hogy szívesen apánk szolgálatába szegődne. – Oldamur nem győzött csodálkozni. – Termé-szetesen kitértem a válasz elől. Aztán lefeküdtem aludni. A reggel már egy feneketlen mély kút mélyén talált rám. Hiába kiáltóztam, hogy azonnal húzzanak ki, hangomat nem hallotta meg senki. Azaz, hogy mégis volt ott valaki, mert a mélység fölött egy fának a gyökerei nyúj-tózkodtak a víz felé, de sehogyan sem érték el a nedvességet. Azt kérte tőlem a hang, hogy itatnám meg, közben száraz földet szórt a fejemre.

- Igen, ezt a nevet mondta. Aztán a kezembe adott egy ásót, és megmutatta ezt a fát is, hogy ássam ki a földből. De úgy ám, hogy a gyökere legvégéből se szakadjon le egy darab sem. Mire megkérdeztem volna, mi végre, a lány eltűnt, és a helyén egy csúf boszorka nevetett rám. Fogatlan szájából kénköves bűzt lehelve. Olyan ronda volt, hogy inkább behunytam mind a két szememet, csak látnom ne kelljen. Mire újra felnéztem, se lány, se boszorkány nem volt sehol. Azóta ások, és ások, de a fa csak nem akar kidőlni. Nem találom a gyökere végét sem, mert mire elérném, egyre lejjebb nyújtózkodik. A végén még átjutok a földnek a másik oldalá-ra, ahol már nem élnek népek.

- Nekem az élet tüzét kellet őriznem és táplálnom. – sóhajtott Bojta. – Éppen olyan esztelen és véget nem érő feladat, mint ezt a fát a földre dönteni. – Aztán Tiván felé fordult, és elgondol-kodva végignézett az öccsén.

- Mondd, fiú! Neked mit jelölt ki feladatul Havadi? Elvégre magad is találkoztál vele! Az nem lehet, hogy te munka nélkül kóborolj az Alsó Világban!

- De bizony lehet! Engem még a fa gyökerei indítottak el az útra, hogy megtaláljam a nekem kijelöltet. Azt hiszem, meg is találtam. Elvégre újra együtt vagyunk mind a hárman. Mehetünk haza, atyánk házába!

Bojta és Oldamur csodálkozva meredt a legifjabb testvérre.

- Üres kézzel, kincsek nélkül hogyan térhetnénk vissza? Még csak egy valamire való feleséget sem találtunk! Mit mondunk atyánknak, merre jártunk?

- Ha kincseket nem is, de megtaláltuk egymást. Már ez is valami! Megkeressük Csobánt, és eltanuljuk tőle a tudományát. Mert a tudás a legnagyobb kincs a valós világban.

- Táltosnak születni kell! És a táltosnak nem lehet semmije. – érvelt Bojta.

- Vagyona nem, de népe igen, aki szereti. – ellenkezett Tiván. – Ha visszajutottatok, vegyétek magatokhoz földi javaimat.

- Menjél, Tiván, ha akarsz. Nem tartóztatunk. Mi még maradunk ezen a helyen, és megkeres-sük azt, amiért útra keltünk. – fordult el Oldamur, és visszaereszkedett a gödör mélyére, mert

biztos volt benne, talál lent valamit. Bojta is indult volna tovább őrizni a tüzet, mert attól várta a jutalmát.

- Ha kincsekre vágytok, próbáljatok szerencsét. De azt őrizni, ami önmagában is létezik, tel-jességgel fölösleges. Éppen úgy, mint kivágni az életfát. Induljatok el egy másik úton, mond-juk Kelet felé! Menjetek elébe a jövőnek!

A két idősebb testvér értetlenül nézett rá, de nem szóltak semmit. Miután az idő ugyancsak es-tébe hajlott, letáboroztak az égigérő fa tövében, és hamarosan mély álomba merültek.

Úgy éjféltájban Tiván felriadt álmából. Az égen csak a Hold járt egymagában. Egyetlen csillag sem világított. Csendben felkelt, és elindult megkeresni ébredésének az okát. Megkerülte há-romszor is a fa törzsét, mire felnézett a magasba.

- Én ébresztettelek fel, gazdám. Ha napkeltekor elindultok, hozzátok szegődik majd egy hófe-fér sólyom. Arra menjetek, amerre ő mutatja az utat.

- Vörösödik az ég alja. Ideje indulnunk. – mondta némi szomorúsággal a hangjában. Azzal le-hajolt, és a fa tövéből leszakított egy maréknyi füvet, és felkínálta a lófejnek. Éppen úgy, mint amikor még élő volt. A paripa elfogadta az ételt, majd újra megszólalt.

- A derekadon lévő kötelet soha ne veszítsd el! Az én farkamból és sörényemből kihúzott szá-lakból sodorta Csobán, megóvhassalak akkor is, ha nem leszek veled. Ha lenézel a fűbe, lát-hatsz három dobot. Válaszd ki közülük a sajátodat, és vidd magaddal. Többet nem mondhatok most, indulnotok kell. Hamarosan megszólal a csalogány, és jaj lesz nektek, ha a reggel is e helyen talál.

Tiván felkapta a dobot, bár sejtése sem volt felőle, mit kezdjen vele. Felébresztette a bátyjait, és búcsút intve a hajnali szélben hajladozó fűszálaknak, elindultak mind a hárman megkeresni a maguk szerencséjét.

Mentek, mentek, amíg egy sűrű erdőbe nem értek. Az erdő olyan sűrű volt, hogy a napsugarak sem jutottak le a fák tövébe. Út pedig egyáltalán nem vezetett rajta keresztül.

- Forduljunk vissza! – torpant meg Bojta. – Itt olyan sötét van, hogy soha nem találjuk meg az utat, ami kivezet innen.

Tiván nem szólt semmit, csak felnézett a magasba. Abban a pillanatban megjelent a fejük fö-lött egy hatalmas hófehér madár. Mozdulatlanul lebegett a sötétségtől sűrű levegőben, majd megbillentette a szárnyát, és lassan úszni kezdett a fák között.

- Kövessük a madarat! – lépett bátyjai elé, és puha léptekkel elindult arra, amerre a sólyom mutatta az utat. Sem Oldamur, sem Bojta nem ellenkezett. Engedték, hogy a legfiatalabb test-vér haladjon az élen.

Hamarosan ritkulni kezdtek a fák, és egyre világosabb lett. Végül kiértek egy tisztásra, ahol ragyogóan sütött a Nap. A fehér sólyom még körözött egy ideig a fejük felett, majd egyre ma-gasabbra emelkedett. Oldamur leakasztotta övéről az íjat, a díszes bőrtegezből nyílvesszőt rántott elő, és célba vette a madarat.

- Ne tedd! – kiáltott fel Tiván, és elkapta a bátyja kezét. De már elkésett a szándékkal is. A nyílvessző felszállt a magasba, és repült egyenesen a Nap felé, a fehér sólyom után. Tekinte-tükkel sem követhették egyikük útját sem, mert hirtelen felhők takarták el a Napot, és lett olyan sötétség, hogy nem csak egymást, de maguk elé kinyújtott kezüket sem látták. Jeges szél támadt, megnyíltak az ég csatornái, és tojásnyi jégdarabok zúdultak a nyakukba. Vacogva hú-zódtak a bokrok sűrűjébe, hogy találjanak egy kevéske védelmet az égi áldás ellen.

- Megharagítottad az Öregistent, hogy lenyilaztad a madarát. – lökte meg Tiván Oldamur vál-lát, miközben a feje fölé emelte a dobot, hogy a jégzápor kevésbé érje.

Oldamur már készen állt a válasszal, amivel alaposan megmosta volna öccse fejét, de torká-ban akadt a szó. Ugyanígy Bojta sem talált a hangjára, pedig lett volna néhány keresetlen sza-va Tivánhoz. A jégeső pedig csak zúdult alá az égből, vad ritmust verve a dobon. A legifjabb fiú pedig lekuporodott a bokor tövébe, lehunyta a szemét, s mint aki ott sincs, nem hallott az ég egy világon semmit, csak talán a messzi távolból egy ló patáinak dobbanását.

Addig ücsörgött a bokor védelmében, feje fölött saját lovának bőrével, míg azt vette észre, hogy a valóságban is lóhátra pattan, és elvágtat a messzeségbe. Meg sem állt, egészen a csilla-gokig. De amikor odaért, a végtelen messzeség kapujába, lassult a paripa vágtatása. Már látta a zöld rétet is, ami telis-tele volt aranyló csillagvirágokkal. A rét közepén egy hófehér jurt állt.

A jurt előtt kút, a kút mellett ágas, az ágas magasából pedig egy hófehér sólyom kémlelte a messzeséget.

- Adjon Isten minden jót e ház népének! – köszönt illendően. De nem kapott feleletet. Miután ugyancsak elfáradt a hosszú utazásban, úgy döntött, marad éjszakára. A jurt közepén, a mélye-désben, még égett a tűz. Mellette talált hamuban sült pogácsát, és az ajtónyílás felett egy bőr-tömlőben kancatejet. Jóízűen megvacsorázott, aztán a Teremtő áldását kérve a jurt lakóira, le-feküdt a fal mellé a padkára. Magára húzott egy nemeztakarót, és mély álomba zuhant.

Álmában vállára szállt a hófehér sólyom, és ember nyelven így szólt hozzá.

Azzal, huss, elrepült. Mire Tiván bármit is kérdezhetett volna tőle, már nem volt sehol. Pedig kérdése lett volna bőven. A csend hívó szavára egyszerre csak zuhanni kezdett, szédítő sebes-séggel, addig, amíg el nem érte a jelen valóságát. Csurom vizessé ázva pislogott a vakító nap-fényben. Aztán nagyot nyújtózkodott, és talpra szökkent.

- Testvéreim! Indulnunk kellene. A közelben van egy jurt, ahonnan elindulhatunk megkeresni a szerencsénket.

- Én bizony egyet sem lépek, amíg a nadrágom meg nem szárad. – azzal hátat fordított, és ne-kilátott levetkezni. Nem különbül gondolkodott Bojta sem. Levetette az ingét, és kiterítette a még nedves fűre. Tiván gondolkodott egy ideig, aztán maga elé kapta a dobját, és hármat rá-vert a dobverővel. Kerekedett erre akkora szél, hogy a kiterített ruhadarabokat mind felkapta a fűről, és vitte magával. A két idősebb testvér azonnal félretette a lustaságát, rohantak ingük, nadrágjuk után. Elvégre, világ csúfjára, pucéran csak nem járhatnak. Csak hogy a szél gyor-sabb volt náluk. Vitte, vitte az inget és nadrágot. Oldamur és Bojta képtelen volt utolérni. Az-tán egy tisztáson szélúrfi továbbállt, és a ruhadarabokat, immár szárazan, lepottyantotta a fűre.

- Miféle hely ez, ahol már a szél is tőlünk akar lopni? – rogyott le Bojta kifulladva.

- Lennénk csak otthon! Atyánk kiszúratná mind a két szemét! – helyeselt Oldamur levegő után kapkodva.

- Ahhoz előbb meg kellene fognotok a Szél Királyfit, de ti egy Szellő Tündért sem tudnátok utolérni.

Mindketten felkapták a fejüket a szóra, mert bizony egyikük sem számított a legifjabb testvér-re. Pedig ott állt előttük, teljes valójában. Még csak nem is fáradt el az út alatt.

- Hogy kerülsz te ide, a bokornak tövéből? – érdeklődött Oldamur tettetett szívélyességgel. Már csak azért sem örült Tiván megjelenésének, mert észrevette a távolban fehérlő hatalmas jurtot. Másrészt emlékezett még a legény ígéretére. Hogyan birtokolják a javait, ha nem képes elveszni a semmiben?

- Ne bánjátok! Nélkülem úgysem találtátok volna meg az utat.

Oldamur és Bojta erre egymásra nézett. Jó testvérek lévén, szavak nélkül is értették egymást. Tiván pedig folytatta.

- Látjátok azt a jurtot? Éppen olyan, mint atyánk nyári szállása. Itt maradunk egy ideig, és ha szerencsénk lesz, már ma éjjel csodálatos álmot látunk. Az álom pedig elvezet minket a sor-sunknak elébe.

- Eddig elértünk, de hogyan tovább? Mindhármunknak egy az útja?

A hófehér sólyom meglebbentette a szárnyát, és emberi szóval így szólt:

Tiván pedig beszólt az ajtónyíláson Bojtának.

- Édes bátyám! Nekünk tovább kell mennünk. Ez a hely csak Oldamur álombirodalma.

Azzal a két fiatalabb elbúcsúzott a testvérétől, és folytatták az útjukat. Oldamur pedig egyedül maradt a jurtban, ami nem volt éppen kedve ellen.

Mentek, mentek, mendegéltek, erdőt, mezőt általléptek, kerek erdő közepében egy földházat meglelének.

Mondá ekkor Tiván:

- Itt megállunk, és megvárjuk, amíg az álom utat mutat.

Így is tettek. Behúzódtak a földházba, megették, amit a padkán találtak, és mindketten mély álomba merültek. De csak Tivánnak jelent meg a sólyom, hogy tovább küldje az úton.

- Amint megvirrad, indulj el a nagy hegyek felé. De ne nézz vissza egyszer sem, mert akkor nagy baj fog érni.

Tiván már nem is kérdezett semmit, hiszen tudta, úgysem kap választ, míg el nem jön annak az ideje. Türelmetlenül várt a napfelkeltére, hogy folytathassa az útját.

A hajnal pedig rátalált, vörös fénnyel, ahogy illik. Ekkor a legifjabbik testvér elindult, búcsú nélkül magára hagyva Bojtát, és ment, mendegélt, egészen a nagy hegyekig. Mire odáig ért, beesteledett. Tiván ekkorra ugyancsak elfáradt, és körbenézett a vidéken, hol hajthatná álomra a fejét. De bizony egy árva bokrot sem látott, de még egy fűszálat sem, aminek tövében lepi-henhetne. Gondolt erre egy nagyot, magasba emelte a dobját, és alábújt. Azonmód el is szen-deredett. De álmában felébredt, és ahogy ott üldögélt egymagában a kopár hegyoldalon, látja ám, hogy a magas égből egy hófehér madár ereszkedik alá. Nosza, megörült neki a legény, hiszen hosszú idő óta ez volt az egyetlen élőlény Isten ege alatt, akivel találkozott.

- Már vártalak, Fehér Sólyom! – kiáltotta, és kinyújtotta a karját, hogy az ég vándora megpi-henhessen rajta.

- Azért jöttem, mert hallottam lelkednek hívását. – szállt a kezére a madár. – Eddig eljutottál, de utad még nem ért véget. Ha besötétedik, nézz fel a csillagokra. Meglátod majd ott az égi vadászt. Az ő útját kövesd! – mondta, és azzal újra elrepült, mintha ott sem lett volna. Tiván nem tehetett mást, mint megvárta, hogy a fényes Nap eltűnjön a hegycsúcsok mögött. Amikor már teljesen besötétedett, az égre nézett. Ezer csillag szikrázott ott. Belekáprázott a szeme is.

Aztán távolról lódobogást hallott, ami egyre közeledett hozzá. Aztán egy szarvas tűnt fel, né-mán átsuhant a levegőégen. Őt követte a vadász, díszes öltözetben, felajzott íjjal kezében. Tiván várt egy ideig, míg a vad és üldözője áthaladt előtte. Aztán felkapta a dobját, ráütött vagy hármat, csak úgy a tenyerével, és maga is felemelkedett a szédítő magasságba. De köze-ledtét meghallotta az égi vadász. Visszafogta paripáját, és ekképpen szólt Tivánhoz:

- Csendesebben nem tudsz járni? Még elijeszted a nemes vadat!

Tiván azonnal látta, hogy atyjánál is nagyobb úrral hozta össze a jósorsa. Mégis helyén maradt a szíve.

- Én bizony nem el nem ijesztem! Hiszen üldözöd időtlen idők óta, mégsem éred utol. Számít az valamit, hogy már én is itt vagyok?

A vadász elgondolkodott, aztán megsarkantyúzta a lovát, lerúgott az égről néhány csillagot, és szélsebesen követte tovább a szarvas útját. Hanem Tiván sem volt rest. Tovább ütötte a dobot, és követte a vadászt. Így száguldottak át az éjszakai égnek sötét bársonyán, amíg csak fel nem kelt a Nap, és el nem foglalta helyét a világ felett.

Ekkor így szólt a vadász Tivánhoz:

- Amiért eddig követtél, szolgálatomba fogadlak egy teljes évre. Nálam három nap egy eszten-dő. Menj ki a mezőre, szedd zsákba az összes dinnyét, amennyit csak ott találsz. Csak egyet-len egyet ne vágjál le a tövéről.

Tiván így cselekedett. Kiment a mezőre, levágta az összes dinnyét, amit ott talált, csak azt az egyet hagyta meg a szárán, amelyik a legjobban rimánkodott, hogy a zsákba kerülhessen. Köz-ben a nappalt felváltotta az alkonyat, az alkonyt az este, mígnem teljesen besötétedett, és a fe-keténél is feketébb éjszaka lett. Ekkor a vadász újra elindult égi útján, meghagyva Tivánnak, várja meg otthon. De Tiván nem hallgatott a szóra. Megverte a dobot, lóra pattant, és követte a vadászt. Átszáguldottak így ketten a világ felett, mígnem a vadász hátra fordult, és meglátta a legényt.

- Hát nem azt mondtam neked, várj meg a hegy mögött, amíg vissza nem térek?

- Bizony, hogy azt mondtad, de nem tehetem. – felelte Tiván hetykén.

Az égi vadász feljebb tolta a fején aranyos süvegét, és haragosan így szólt:

- Ki parancsol neked, te legény? Hát nem én vagyok a te urad?

- Nem bizony! Az én uram nagyobb úr nálad. Csak az ő szavára hallgatok.

A vadász szörnyű haragra gerjedt, de megint csak hajnalodott, így kénytelen volt visszatérni hegy mögötti honába. Ekkor megparancsolta Tivánnak, hogy az előzőleg levágott dinnyéket lékelje meg a mezőn, és tegye ki a napra száradni. Kivéve azt az egyet, amelyiket előzőleg a szárán hagyott.

Tiván engedelmeskedett, felvágta a dinnyéket, egynek kivételével. Mire a Nap lenyugodott, már újra az égi vadászmezőn portyázott, követve a vadászt. De megint nem rejtezett el jól, mert a vadász észrevette.

- Ej, te legény! Nem értesz a szóból? Nem megmondtam, várd meg, amíg hazaérek.

- Megmondtad, hogyne mondtad volna? De az én uram nagyobb úr tenálad, és ő azt parancsol-ta, téged kövesselek.

- Ki a te urad, aki miatt nem engedelmeskedsz nekem? – kérdezte Nimród, mert hogy maga volt az égi vadász.

- Azt bizony meg nem mondhatom neked. De ha fénynyilaidat kilövöd, rájössz magad is.

Nimród feljebb emelte az íját, de már nem ereszthetett el egyetlen nyílvesszőt sem, mert jött a hajnal, és felváltotta az éjszakát. Mindketten visszatértek a hegynek mögébe. A vadász pihen-ni, Tiván pedig letölteni az esztendő utolsó napját.

Ekkor Nimród megparancsolta Tivánnak:

- Szedd össze a megszáradt magokat, és vesd el újra. Kivéve annak az egy dinnyének a mag-ját, amelyik még mindig a szárán van.

Tiván kiment a mezőre, összeszedte a magokat, és újra elvetette. De az az egy dinnye nem hagyta nyugodni. Leült egy bokor tövébe, fejét két tenyerébe hajtotta, és erősen gondolkodott.

Egyszerre csak halk sírást hallott a dinnyeföld közepe felől. Először azt hitte, csak a szél zú-gása duruzsol a fülébe, de ahogy hallgatózott, rájött, a dinnye sírdogál ilyen keservesen.

- Hát te miért sírsz? – lépett oda hozzá. – Nem is örülsz, hogy megmenekedtél a csúf haláltól?

Nézd meg, mi történt a társaiddal!

- Látom. – felelte szipogva a dinnye. – Ők végigjárták azt az utat, amiért e földre teremtődtek. De tőlem elvetted az újraszületés lehetőségét. Rám nem vár semmi, csak az elmúlás, az örök halál.

Ekkor újra megszólalt a dinnye:

- Ne itt ültesd el a magjaimat, hanem vidd magaddal. Utadnak minden állomásán áss egy mély gödröt, és vess belé közülük egyet. Így bármerre is mégy, mindig vissza fogsz találni.

Tiván így is cselekedett. Ásott egy mély gödröt, belévetett egy magot, és búcsút sem intve a kapufélfának, csendesen továbbállt.

Ment, mendegélt az úton, egyszerre csak nagyon megszomjazott. De sehol sem talált egy ku-tat, vagy egy forrást, ahol vizet találhatott volna. A hajnali harmatcseppeket is már mind fel-szárította a Nap. Egyszerre érzett valami motoszkálást a zsebében. Azok bizony a dinnyema-gok voltak.

- Vess el itt közülünk egyet, és várj türelmesen! Jutalmad nem marad el.

Tiván elültetett még egy magot, és lekuporodott a földre. Fáradt is volt, szomjas is volt, hama-rosan elnyomta az álom. Álmában aztán látta, hogy a mag gyökeret ereszt a föld mélye felé, szára pedig az ég felé tör. Hatalmas levelei árnyékot borítottak a feje fölé.

Ekkor megszólalt a növény:

- Vágj le egyet a gyümölcseimből! Egyél annyit, amennyi jólesik, de három magot tegyél fél-re! Még nagy hasznát veszed ínségedben.

Tiván így cselekedett. Teleette magát az ízletes dinnyéből, de három magot elrejtett a tarsolyá-ban, hogy magával vigye az útra. Ekkor vállára szállt újra a fehér sólyom.

- Menekülj, Tiván, ha kedves az életed! Urunk már a nyomodban van. Ha megtalál, nyilat re-pít a szívedbe.

No, megijedt erre a fiú. De nem tovább, mint egy pillanat. Elővett egy magot, elültette, és ki-látott már ilyen csodát, az azonnal kihajtott.