Kiegészítés a 15. tételhez

1. A madrigál korszakai

A 16. századi madrigál csak a nevében volt azonos a trecento korának madrigáljaival. Míg az utóbbiak kötött versformákon alapultak, ezzel szemben a 16. századi művekben nem voltak sem rögzített szövegi, sem rögzített zenei elemek: a megzenésített költemények mind a sorok számát, mind a rímeket illetően kötetlenek voltak.

Zenei szerkezetük ennek megfelelően átkomponált, melynek során részben polifón, részben homofón szerkesztésű szakaszok kapcsolódhattak egymáshoz.

A madrigál zenei előzményeként a frottolát és az imitációs technikán alapuló műfajokat tekinthetjük. A frottolától a madrigálig vezető út állomásai:

a)     a szövegek fokozatosan igényesebbé, választékosabbá váltak,

b)     a strofikus formát az átkomponált forma váltotta fel,

c)      a homofon szerkesztésű szakaszok harmóniailag sokszínűbbekké váltak,

d)     az imitációs technika tudatos alkalmazása eredményeként a madrigál egyenértékűvé vált a motettával – mint világi énekes műfaj.

Mint a korábbi „frottola” elnevezésnek, a „madrigál” szónak is két jelentése van, egy általánosabb és egy speciálisabb. Szűkebb értelemben olyan költői formát jelölt, amely a 16. században újnak számított, és amelynek legfontosabb ismertetőjegye a szabálytalan, sőt szabados formakezelés volt. Nincs rögzítve a madrigálban a rímképlet sem, bár gyakori a rímelő sorpárral befejeződő madrigál. Nincs meghatározva a strófán belüli verssorok száma sem, vannak hatsoros és tizenhat soros madrigálok is. Tehát, mint zenei terminus, a „madrigál” szó a 16. században nagyon sokféle versmegzenésítést jelölhet. Ezek a költemények legtöbbször igen magas irodalmi színvonalat képviselnek, és megzenésítésüknél a komponisták gondosan ügyelnek arra, hogy a többé-kevésbé gazdag polifon textúrájuk minden eleme összhangban legyen a szöveg költeményeivel. A textúra és a kompozíciós módszer megválasztásában inkább a költemény tartalmára, mint a formájára, inkább az előadás hatásosságára és nem annyira a formaalkotás elvont szövegszerűségeire voltak tekintettel. A madrigálok általában végigkomponált művek, legfeljebb egy-egy frázist hoznak vissza a versszakok egymásutánjában, hogy ezzel könnyebben követhető formát adjanak a kompozíciónak.

Paradox jelenség, de az olasz madrigálokat komponáló és megjelentető első zeneszerzők közül a legjobbak külföldiek voltak: Verdelot, Arcadelt, Willaert...

Madrigálokat sokféle alkalomra írtak: sokszor olyan nemesurak megbízására komponáltak, akik szeretett hölgyük számára kértek darabot. De találunk műveket más speciális alkalmakra is: bankettre, esküvőre, társas összejövetelekre...

Legtöbbször a madrigálok mindegyik szólamát egy-egy énekes énekelte, vagy a cappella, vagy a legkülönfélébb hangszerek részvételével (ezek vagy egy-egy szólamot helyettesítettek, vagy párhuzamos mozgással kísérték az énekeseket)

A szövegek alkotóinak sorában Pietro Bembo nevét kell megemlíteni, kinek szövegei igen alkalmasnak bizonyultak a megzenésítésre. Magas irodalmi értéket képviseltek Ariosto és Tasso költeményei, valamint Petrarca szonettjei.

A madrigál előkelő műfaj volt, hozzáértők társaságában virágzott. Rendszerint annyi személy adta elő, ahány szólam volt.

A zenetörténet az itáliai madrigál történetében 3 szakaszt állapít meg: a zeneszerzők 3 nemzedékéről beszélt:

I. szakasz (1530 - 1540)

    Philippe Verdelot

    Constanzo Festa

    Jacob Arcadelt (1505-1568)

Jacob Arcadelt Firenzében és Rómában működött, mint kórusénekes. Életének utolsó évtizedében a francia udvar szolgálatában állt. Stílusa választékos módon egységesítette Flandria (szülőföldje) polifon hagyományait, a francia könnyedséget és az itáliai dallamosságot. Több mint 200 madrigált írt.

II. szakasz (1550 - 1580) – a műfaj klasszikus időszaka

    Willaert

Cipriano de Rore

Palestrina (1525-1594)

Lassus (1532-1594)

Willaert legjelentősebb madrigálkompozíciói a „Musica nova” c. gyűjteményében jelentek meg. A darabok stílusa átmenetet képez a műfaj fejlődésének második szakaszához. Nagy gondot fordított a tartalom megfelelő zenei tolmácsolására, s ennek során számos olyan eszközt alkalmazott, amelyekkel a szövegek érthetőségét is segítette (szillabikus, deklamáló szakaszok, mértéktartó polifónia...)

A második szakasz általános jellemzői:

Ø      nőtt a darabok szótagszáma

Ø      a zenei szerkesztésben az imitációs technika nagyobb szerepet kap

Ø      általánossá vált a szövegek, ill. az egyes szavak különböző módon történő illusztrálása. Ezt több elméletíró is vizsgálta már: Zarlino szerint a bírálat és a gyász (megindultság) kifejezésére a kis hangközökben mozgó kromatikus fordulatok szolgálnak. Az élénk tempó vidámságot jelöl, míg a lassú ennek ellentétét.

A legnagyobb jelentőségű madrigálszerző Willaert tanítványa Cipriano de Rore volt. Sok egyházi kompozíciója mellett 1542 - 1566 között 8 kötet madrigálja jelent meg. Ennek legnagyobb része 5 szólamú.

III. szakasz (1580 - 1620) – az eddig kimunkált elemek, a képszerűség és szövegértelmezés zenei eszközei mellé újabb merész kísérletezések társultak.

    Luca Marenzio

    Carlo Gesualdo

Claudio Monteverdi (1567-1643)

(ez után következik a már megírt tétel)