MŰVÉSZET

A fáraók által uralt ókori Egyiptom öt fő korszakra tagolódik. A dinasztiákat megelőző korban, az i. e. 4. évezred végéig a területszerző törzsi háborúkból két királyság emelkedett ki, a Nílus deltavidékén fekvő Alsó-Egyiptom és attól délre, Felső-Egyiptom. Archaikus korban (i. e. 2955-i. e. 2635) az I. dinasztiát alapító legendás fáraó, Ménész egyesítette a két királyságot. Óbirodalom kora (i. e. 2635- i. e. 2155) az egyesített állam első fénykora. Ez a piramisépítő fáraók kora. Az akkor uralkodó nagy fáraók, Kheopsz, Kheprén és Mükeriosz, a kormányzás és kultúra központja Memphisz, a főváros. Az átmeneti kor súlyos válsága után következett a középbirodalom kora. (i. e. 2040- i.e. 1785) Az új főváros Théba Felső-Egyiptomban kezdett kiépülni. Ezután a második átmeneti korban a egy lovas nomád nép a hükszószok megszállják és leigázzák Egyiptomot. Az idegenek kiűzése után az Újbirodalom korában (i. e. 1552- i. e. 1070) a művészet újból felvirágzik, Egyiptom ekkor éri el legnagyobb területi kiterjedését. Fontosabb emlékek ekkor az első barlangsírok a Királyok Völgyében. A késői birodalom korára (i. e. 715-i. e. 332) belső harcok, Théba pusztulása, szétbomláshoz vezetés a jellemző, így Egyiptom a hódítok martalékává lett. Az Egyiptomi művészet, ezen belül az építészet meghatározó eleme a halál utáni élet létezésének feltétlen elfogadása volt. A társadalmi hierarchia csúcsán a fáraó állt, akit nem csak uralkodónak, hanem isteni hatalmú személynek tekintettek, később, a 4. dinasztia idején pedig már egyenesen Ré Napisten fiaként tiszteltek. Az uralkodókat haláluk után bebalzsamozták, majd használati tárgyaikkal, szolgáikkal együtt piramisokba temették, amely kultusz egészen i. e. 2150-ig volt érvényben.

ÉPÍTÉSZET

Az egyiptomi építészet legjelentősebb emlékei az istenek tiszteletére emelt templomok és a halottkultusz szolgálatában álló monumentális sírépítmények. A világi építészetről aránylag keveset tudunk. Az egyszerű vagy gazdag lakóházak, az uralkodók és az előkelők palotái többnyire fából s agyagból épültek, ezért csak elvétve maradt fenn nyomuk.
Építészetük jellemzői:                                                        Masztaba
 Sírépítményeik közül kiemelkedett a masztaba, ami meredek falú, lapos csonka gúla, valamint a piramis, ami lépcsős vagy meredek falú gúla
 Barlangsírokba is temetkeztek, ezek sziklafalba vésett helyiségsorok (Királyok Völgye),
templomaik oszlopcsarnokok.
 Lakóépületeiket a társadalmi hierarchia által megjelölt módon a sárkunyhótól a kőből készült csodálatos palotáig terjedően készítették.
Az egyiptomi történelem fontosabb építészeti emlékei:
 az Óbirodalom korából a szakkarai és a gizehi piramisegyüttesek;
 a Középbirodalom korából a beni-hasszáni sziklasírok s Kahun városának maradványai;
 az Újbirodalom korából a terasztemplom Deir el-Bahariban, a luxori Amon templom, a karnaki Amon templom, a thébai Ramesszeum s Abu Szimbelben 11. Ramszesz sziklatemploma;
 a késői birodalom korából az edfui Hórusz templom.
A piramis négyzet alaprajzú, nem egyszer a 100 méteres magasságot is meghaladó, gúla alakú, tömör kőépítmény. Korai formája, a lépcsős piramis úgy keletkezett, hogy a fáraó sírhelyét lépcsőzetesen egymásra épülő masztabák (arab szó=pad) soraival emelték ki a többi közül. Az építés menete későbbiekben annyiban változott, hogy a lépcsők visszaugrásait kiegyenlítették, az így kapott gúla oldalait simára csiszolt és pontosan illesztett kőtömbökkel burkolták. A gúla térfogatához képest a sírkamrák mérete igen kicsi. A hozzájuk vezető folyosó nyílását gondosan elfalazták. A piramishoz az istenfáraó kultuszának szentelt halotti templom csatlakozott.

Dzsószer piramis                                     Kheopsz piramis


                                    
A barlangsírokat nehezen megközelíthető, meredek sziklafalba vésték. A korai piramis egyik legszebb emléke a Szakkara-i Dzsószer piramis. Tervezője, Imhotep, az első név szerint ismert építész. 60 méter magas, hatlépcsős piramis. Eredetileg hatalmas masztabát kezdtek építeni itt, ám az, az állandó nagyítással először négy-, majd később hatlépcsős piramissá alakult. Ez volt az ókori Egyiptom első nagyszabású kőépítménye. A falazásán megfigyelhető, hogy munka közben szereztek egyre nagyobb jártasságot a kőépítés technikájában. 
A gízai piramisegyüttes tagjai közül a Kheopsz piramis teljes térfogata több mint 2,5 millió köbméter, a belső tér csupán kétezer köbméter. Három helyisége van: a talajszint alatt 20 méteres mélységben a sziklába vágott sírkamra, fölötte az ún. "Királynő kamrája", még magasabban a királysír tere. Ez kb. 5x10 méteres alapterületű, 6 méter magas, gránittal burkolt helyiség. Síkmennyezetét szellemesen kialakított üreges teherhárító szerkezet védi a ránehezedő roppant kőtömeg nyomása ellen. A sírkamrához a rejtett bejárat mögött szétágazó lejtős folyosók vezetnek. Közülük a felső a királysír előtt 46 m hosszú, 8,5 m magas galériává tágul.

Luxor -  Amon templom                                          Karnak -  Amon templom


 

A luxori Amon templom eredeti állapotában a templom térsora háromhajós csarnokkal indult. Itt két sor sima törzsű kehelyfejezetes papiruszoszlop tartotta a mennyezetet. Ezután széles, négyszög alaprajzú udvar következik. Ezt három oldalról kötegelt törzsű bimbófejezetes papiruszoszlopok kettős sora keretezi. A negyedik oldalon, a bejárattal szemben az oszlopok sora megtöbbszöröződik s az udvarra nyíló fedett csarnokká tágul. A mögött két keskenyebb és alacsonyabb tér vezet tovább Amon bárkájának szentélyéhez, amelyet kultusz-terek csoportja vesz körül.
A karnaki Amon templom volt az ókori Egyiptom leghatalmasabb temploma. Legjelentősebb belső tere a hüposztül csarnok. A bazilikás metszetű 17 hajós tér mennyezetét papirusz oszlopok tartják: a kiemelt rész alatt, a két középső sorban a fejezetek kehely alakúak, az oldalhajókban bimbóvá zárulnak. A csarnokot az áthidaló gerendákra felfektetett kőlapok fedik. Megvilágítást a kiemelt rész oldalfalának kőrácsain át csak a három középső hajó kap. A virágkehelyként kinyíló fejezettel az oszlopok éppen ott nőnek magasabbra. A karnaki hüposztül csarnok az ókori Egyiptom legmonumentálisabb belső tere. A két középső sorban az oszlopok magassága 23 méter.

Ramesszeum

Második Ramszesz halotti  temploma, a Nílus bal partján emelkedik, Théba nyugati oldalán. Az udvarait ékesítő falak nagyrészt elpusztultak. Erősen romos a hüposztül csarnok is, csupán az előcsarnok maradt meg, jól kivehetőek az oszlopsorok, az Ozirisz pillérek és a gigantikus méretű pülon maradványai is.

FESTÉSZET

Még ma is nehéz kimerítően beszélni festészetük minden részletéről.
Festészetük fő jellemvonásai:
 A sírkamrákat előszeretettel díszítették festményekkel.
 A speciális ábrázolás szabályait rögzítették (kánon): fej profilból, szem szemből, felsőtörzs elölnézetből, mell hónalj alatt oldalról, csípőtől lefelé oldalról.
 Síkszerűen ábrázoltak, jellegzetes szimbolikát használva.
 Szalagszerű kompozíciót alkottak általában, az egymás mögötti elhelyezést az alakok egymás fölé helyezésével érzékeltették.
 Nem használtak egységes nézőpontot és térbeli mélységet.
 Kedvelték az élénk színeket. Pl. a piramisok falfestményei.

     Foglalkozások              Médiumi ludak híres festménye (részlet)

Médiumiludakhíres festményének részlete Nefermaat és Itet sírjából való, a 4. dinasztia első királyának uralkodása alatt készült, i. e. 2550 körül. A festményen a fekete és fehér között már finoman árnyalt színskálát is alkalmaztak. Természetes színezőanyagok a festékek: vasoxidból készült a vörös, a gesztenyebarna; malachitból és azuritból a zöld és kék. A formák pontossága, a színek hitelessége, a tökéletes kidolgozás hatására akár egy zoológiai kézikönyv illusztrációja is lehetne. A szürkés-rózsaszín alapozás még inkább kiemeli azokat a precíz tónusokat, amelyekkel a hat szárnyast megfestették, közöttük az annyira jellegzetes nílusi ludat.
Az Újbirodalom kezdetétől az előkelők temetőjének sírjai a festészet felvirágozását tanúsítják. Elsőként a mellékszereplőket - a mozgásban lévő szolgákat vagy kézműveseket és az állatokat - ábrázolták szabadabban. Ettől kezdve az emberi test - a szép hölgyek és az előkelő nagyurak - ábrázolása mind kecsesebbé és szebbé vált. A formák egyre törékenyebbek, a színek kevésbé nyersek, a sziluettek nem olyan súlyosak, és a kontúrok mind hajlékonyabbak. Az áttetszőséget a színek intenzitásának csökkentésével érték el. A testek körvonalai kevésbé szigorúak, a kontúr megtörik, felszabadítva a benne foglalt, most már mozgásba lendülő festett tömeget.

  Festett sírkamra                                      Nofertari

A ruházat és a paróka eleganciája olyan hangsúlyozottá vált, hogy olykor elfedte azokat az elemeket, amelyeknek hajdan, a nem esztétikai eredetű szabályok értelmében igen nagy jelentőséget tulajdonítottak. Thébában az előkelők temetője az egyiptomi festészet valóságos múzeuma. A kápolnák díszítését irányító névtelen festők mindegyike igazi mester volt. Ennek példája a falfestmény részlet - Nofertari királyné thébai sírjából (66. sz. sír).

Részlet Nebamon sírjának falfestményeiből, amelyek a "Völgy Ünnepe" alkalmából rendezett lakomát örökítették meg. Az ünnepséget az istenek, a halottak, valamint minden élő családtag és barát tiszteletére tartották. A két táncosnő mozgása szokatlanul könnyed. A két kecsesen ülő zenélő nő szembeforduló ábrázolása egyedülálló példa az újbirodalmi festészetben.

SZOBRÁSZAT

Egyiptomban, a képzőművészet alkotásai a műfajtól és a témától függetlenül, bárhol jelennek meg, rendeltetésük szerint elsősorban a túlvilági életet szolgálják. A fáraók idejében az emberek számára egy szobor ugyanolyan élő volt, mint a hús-vér ember. Akár istenséget, akár királyt, akár közembert ábrázolt, a szobor mindig több volt, mint emlékkép. Azonos volt az élőlénnyel, akit megszemélyesített. Ezért tartották fontosnak mindig ráírni az ábrázolt személyiség nevét. Enélkül aszobor elveszti varázserejét, nem több lélektelen anyagnál. A templomokban a domborművek és a szobrok az uralkodót és az isteneket magasztalva az e világban szerzett érdemeket örökítik át a túlvilágba. A sírkamrákban a festett vagy domborművű képek az elhunytnak adják meg mindazt, amire a halál utáni élet teljességéhez szüksége lehet. Az egyiptomi művészet sajátos stílusát az életnek és a halálnak egymásba átfonódó kettőssége adja meg. Az élet mindennapi eseményeit ábrázolják, de időtlenné általánosított, elvont formákkal. A szobrászat ugyanilyen elvont, szabályokhoz kötődő beállításban, de élethű arcvonásokkal számos fáraó s tisztségviselő képmását örökítette meg.