Novellák
Álmok valósága (Fallout novella) (Novella)
Koós Tibor
És újból álmodom.
Biztosan álmodom, hiszen itt van.
És szeret.
Érzések kavarognak bennem, jók és rosszak.
És ekkor a harmónia, mint az álmom… szertefoszlik.
Belép a szobába. Tudom, hogy ő az, megérzem jelenlétét. Igen, most már pontosan tudom, hogy ő az. Felém lép, majd megáll előttem. Rövid, szőke haja arany szikraként csillog. Igéző zöld szempár irányul rám. Érzem, hogy szeret. Odalép hozzám, kezeit átkulcsolja a nyakamon. Tombol bennem az érzés, a szeretet. Mélyen a szemembe néz és zölden ragyogó szeme is, csak azt kiáltja: Szeretlek!
Megcsókol. Ajkai finom puhák, teste hozzám simul. Érzem testének melegségét.
Aztán felébredek. Már megint. A fenébe is, megint csak álom volt!
Tél van. A hó nagy pelyhekben szállingózik. Kilépek az utcára és érzem az arcomon a csípős hideget. Felhúzom arcomra a maszkom, az majd megvéd a hidegtől. Legalábbis ezt gondolom. Felcsapom a vállamra a karabélyt és nekiindulok. Már négy napja nem találkoztam senkivel. De, talán jobb is. A lerombolt utcán, bombatölcsértől bombatölcsérig haladok, lassú tempóban. Az ember sosem tudhatja, mikor öntenek a nyakába több kiló ólmot. Igen, az kínos lenne. Nem kéne idő előtt megpusztulni! Az egyik romos házban megpihenek; a helyiség valaha egy konyha lehetett, de a nukleáris háború teljesen megváltoztatta a környéket. Újból szállingózni kezd a hó. Felnézek az égre, ahol csak fehérséget lehet látni, a felhők teljesen eltakarják a Napot. Franknek már rég itt kellene lennie! Nekidőltem az egyik megmaradt falnak. Az idei tél lesz az elmúlt hét év legkeményebb tele. Már most is elég hideg volt. Leültem az egyik elszenesedett gerenda végére és rágyújtottam. És elgondolkoztam néhány dolgon.
A kis pihenő nem árt, egy ilyen veszélyes környéken. Mindenhol mutánsok, rablóbandák és kannibálok hemzsegnek a térségben. Ez a terület a Testvériség térképein is csak úgy van bejelölve: Halálzóna. Ez valójában egy találó név, itt tényleg minden halott. A Halálzóna is egy volt a sok város közül, ami elpusztult a nagy atomháború során. Hogy mit keresek én itt? Az Acél Testvériségének harcosa vagyok. Ez a katonai szervezet modern keresztes lovagként tartja fenn a rendet az első nukleáris vihar óta. Ölni jöttem a Halálzónába, ahol már úgyis minden halott. Egy rablóbanda vezérét kellett likvidálnom, miközben Frank egy mutánsfészket takarított ki.
Ekkor zajra lettem figyelmes, mutánsok hörgéséhez hasonlított. Kezem a gépkarabély markolatára fonódott. Kibiztosítottam és kidugtam a fejem az egykori konyha fala mögül. A lakóházak után egy tér terpeszkedett el, nagy átmérővel, közepén egy nagy angyalszoborral. A hó még mindig esett. Az angyal úgy tízméteres lehetett, fejét lehorgasztva állt ott, mintha, minden halott lélekért imát mormolna. Fekete testét pár helyen fehér hó lepte, máshol pedig kosz, hamu, a talpazatnál pedig, plazma égette lyukak, díszelegtek rajta.
Egy ember alakot pillantottam meg a szürke, ködös hóesésben. Homályos mozgással és gyorsan közeledett. Egy ilyen helyen sokszor ez jelentette az ember halálát. Óvatlanul közlekedni az egy dolog, de egy ilyen helyen ez egyenlő a halállal.
Megállt és lihegve lehelte ki tüdejéből a meleg levegőt, ami nagy párafelhőt eredményezett.
Előkapta a kését és csak ekkor vettem észre, hogy egy tucat alak bontakozik ki a hóesésből. Mutánsok, és az őslényi szintre visszafejlődött kannibálok hordája közeledett az alakhoz. Úgy ötven méterre lehettek, de a hóesés nagyon befolyásolta a látótávot. Felpattintottam az FNC -re szerelt távcső lencsevédőit és belenéztem. A kis lencsék közelebb hozták a világot. A szálkeresztet az alak felé irányítottam és meglepődve vettem észre, hogy a Testvériség harci páncélját viseli.
Ekkor lendült előre az őt bekerítő horda egyik tagja, de őt a jövevény mellkason szúrta és gyorsan végzett vele. A gennyes, fekélyes, ijesztően elmutálódott csorda másik tagja a földre lökte, de a katona felkelt és átvágta az egyik hólyagos torkát, ahonnan gennyes vér bukott elő. Hangos hörgések és üvöltések rázták meg a halott környéket, megszakítva az eddigi csendet. Egyre több alak bukkant fel, egyikőjükön pedig észre vettem valamit, amitől kirázott a hideg. Egy sisak volt, egyik fele betörve, véresen, mutatta a külvilágnak viselőjének tetves fejét.
Éreztem, hogy szorult helyzetben van a harcos, ezért közbeavatkoztam. Vállamhoz emeltem a karabélyt és lőttem. A fegyver hátrarúgott, majd egy üres rézhüvelyt böfögött fel magából.
A támadó vadember meglendítette a kezében szorongatott kőbaltát. Majd nekirontott a katonának. Abban a pillanatban nagy dörrenés támadt és egy izzó fém szelte át a hópelyheket és a csőtől a célpontig levő távot. A horda felfigyelt a dörrenésre, de a katonához legközelebb álló vadembernek hatalmas vörös rózsaként szétnyílt a feje. A hó keveredett a véres agyvelővel.
A következőt mellbe lőttem, az is kifeküdt. Hármat lőttem még le, mikor az egyik mutáns meglendítette hatalmas fagerendának is beillő botját, és egyetlen ütéssel letaglózta a katonát. Úgy esett össze, mint a kártyavár.
- B...meg! -szaladt ki ajkaim közül. A hátizsákomat otthagyva szaladtam ki a havas utcára és a mutánsok felé rontottam. A gépkarabély tűzváltója átkattant sorozatra.
Az idő lelassult számomra. A hópelyhek iszonyatosan lassan hullottak a föld felé a fehér égboltról. BLAM! BLAM! BLAM! BLAM! Törtek elő a fegyverem csövéből az acélmagvas lövedékek. Párat elkaszált a sorozatom, néhányat csak megsebesített. Nem volt időm újratölteni az FNC -t, a vállamra dobtam futás közben, és elővettem a Berettámat. Pár lövéssel végeztem a hordával. A sisakost arcon lőttem, sárgás fogak szilánkjai és vörös vér fröccsent a vadember arcából. Nesze neked seggfej! Meglepődve támadott rám még az utolsó mutáns, egy nő, de ez hasztalan öngyilkosság volt. Tekintetébe félelem költözött, ez arcomra fölényes mosolyt csalt.
Háromszor lőttem. A Beretta felugatott és a három golyó hatalmas sebességgel csapódott a meglepett és dühös ellenfelembe. Félrerántotta testet, kioltva belőle minden életet és egy méterrel arrébb keményen a földhöz csapta.
A hóesés kicsit megerősödött.
Eltettem a pisztolyom és lehajoltam a katonához. A fegyvere mellette feküdt véresen a hóban. A sisakon egy repedést láttam csak. Letérdeltem mellé és óvatosan kikapcsoltam a sisak hevederét. Már korábban is észrevettem, hogy elég egy cingár fickó az illető, olyan, hogy a vasággyal nyomja a hatvan kilót. Óvatosan megemeltem a fejét és lassan, vigyázva leszedtem a sisakot. Az ellenzőtől nem sokat láttam, de majdnem felugrottam ijedtemben.
- Ez egy nő! -pislogtam magam elé. Manapság a nők is tudnak kemény harcosok lenni, a Testvériségben is vannak páran. De ő valahogy más volt, törékeny volt.
Rendesen megijesztett a véres arca, de ez a fejsérülésekkel együtt jár. Mármint a vér, nem az, hogy majdnem összerosálja magát az ember. Nem fogja elhinni nekem senki, de ő volt az. Az álmomból. Rövid, szőke haja ugyanolyan vakítóan szép, mint álmomban. Levettem a kesztyűmet, nem akartam finom arcához a durva szövettel hozzáérni. Megvizsgáltam a pulzusát. Rendben! Csak elájult, semmi vészes. A fejsebe, ami majdnem a halántékánál volt, erősen vérzett. Véres ujjaimmal kerestem gyorsan egy köteg kötszert, amit a kabátom egyik zsebében hordok és a lány homlokára helyeztem.
A hó most már valósággal szakadt.
Megfogtam és nagy nehezen sikerült úgy felnyalábolni, hogy a Berettámat is használni tudjam. A hatalmas téren, a romokon keresztül, szinte futva közlekedtem. Egy biztonságosnak tűnő házban leraktam, és visszamentem a hátizsákomért. Bele is telt fél órába, mire visszaértem. A ház pincéje még épnek tűnt, ezért ott alakítottam ki a kis táborhelyünket.
Két órával később megérkezett Frank. Vastag ruhája tetején harci páncélt viselt, akárcsak én. Álarca az arcán lógott, szemüv |
1 (2009.09.21.) |
AJÁNLOM AZ OLDALT
