A középkor világi zenéje

Troubadour-ok, Trouvèrek, Minnesang

A hűbériség megszilárdulásával együtt járt, hogy az egykori pogány törzsek erős nemzetekké fejlődtek. A hűbéri rend azonban nemcsak szövetségeseket, de vetélytársakat is szerzett az egyháznak: a világi hatalom emelkedésével növekedett a világi kultúrára való igény is.

Az adott keretek között új elemek hódítottak tért. A megváltozott légkört a szellemi élet központjai, az egyetemek tanrendje érzékelteti: az uralkodó tanszék még a teológia volt, de a mellette működtek jogi, tudományos és művészi fakultások is.

A korszakot betetőző irodalmi remekműben, Dante Isteni Színjátékában is ez a rend érvényesül; vagyis vallásos keretek között világi cselekmények és gondolatok találnak otthonra. Ugyanezt tükrözi a 13. sz. dalkultúrája, amelyben szerelmi- és táncdalok, különböző nyelvű szövegek társulnak és váltakoznak hagyományos egyházi dallamok fölött.

Módosultak a vallási eszmék és a magatartásminták is; az önmegtartóztatás szigora mellett lassanként az érzelmi világ is szóhoz jutott. (új szerzetesrendek: pl. ferencesek)

Híven érzékeltetik a szemlélet megváltozását a képzőművészeti ábrázolások. A korábbi, bizánci-ravennai mozaikok szigorú, elvonatkoztatott Krisztusa, a 13. században már tanító és szenvedő ember; Mária, az ég megközelíthetetlen, fenséges királynője pedig mint érző nő és anya jelenik meg a művészeti alkotásokban.

Előbb tűnnek el Európa életéből az ókori zene emlékei, mint a tőle örökölt elméletek. Még a tudomány hatalmas előrelépése a 12-13. században sem volt képes kiiktatni a kozmológia és a szám-misztika, a platóni éthosz-elmélet tételeit. A régi teóriák szomszédságában azonban lassanként egy újfajta elemző módszer körvonalai bontakoztak ki. A zeneelméleti irodalomban már sor került a hangjelenségek fizikai tulajdonságainak és a zeneművek összetevőinek tudományos vizsgálatára. A két módszer: a fizikai ill. metafizikai megközelítés összeegyeztetése jellemzi többek között Johannes de Garlandia zenei tanulmányit, és Roger Bacon zenei tárgyú írásait.

A középkor hajnalán a tanulás és a műveltség még a szerzetesrendek előjoga volt. A 12. században a hűbéri rend következtében megerősödött főnemesség életfelfogásának, eszményeinek megfelelő formát keresett és talált: egy irodalmi-zenei műfajt, amelyben a szöveg és a dallam merőben különbözött a megszokott egyházi énekektől. A főúri lovagoknak szövetségesre volt szüksége, hogy megvalósíthassa költői elképzeléseit: ehhez népmulattató zsonglőröket vettek igénybe, sőt, a legképzettebbeket a szolgálatukba fogadták és velük adatták elő – vagy az ő hangszeres kíséretével énekelték – saját dalaikat.

viszont a vándormuzsikusokkal szemben igen erős a rosszakarat is, ugyanis bennük kockázat nélkül meg lehet róni olyan vétkeket, amelyeket az ember maga is ismer, holott nem volna szabad ismernie. Így aztán a zsidókhoz és leprásokhoz hasonlóan bűnbaknak, céltáblának és bárki agressziójának kitehető olcsó tárgyaknak tekintik őket. Áldozni nem engedik, vele és feleségével szemben bárki erőszakoskodhat, holttestétől megtagadják a megszentelt földet... De azt megengedik, hogy ő és felesége szórakoztassa őket, szívesen nézik a mutatványaikat, hallgatják elbeszéléseiket, idegen országokból hozott híreiket. Nagyon szívesen vesznek tudomást mindarról, amit a törvényen kívüliek kompániája (szökött klerikusok, vándordiákok, utcanők...) tapasztalataiból, információikból és változatosságból nyújtani tudnak. A tiltott dolgok izgalma még csábítóbbá tette az olyan emberekkel való érintkezést, akik nem lévén mit veszteniök, szabados gátlástalansággal viselkedhettek.

A hangszerábrázolások tanúsága szerint legnépszerűbb a fidel volt. Ez különösen praktikus a vándorzenész számára, mivel zenélés közben szükség esetén táncolni és énekelni is tudott. Mivel a hangszereiket legtöbbször maguk a vándormuzsikusok készítették, ezért találkozunk a legkülönbözőbb formájú hangszerekkel, s nemegyszer zavarban vagyunk a megnevezést illetően. (Annál is inkább, mert a fogalmakkal annak idején elég szabadon bántak...) Hogy a fidelen való játék hozzátartozott az udvari vándorzenész feladatköréhez, azt az ismert Tristan-eposzból is láthatjuk. Ez a hangszer valószínűleg Ázsiából származik, és leginkább pengették. A vonó csak a 11. században jutott el Európába. Mivel a fidelt is sokféleképpen készítették, ezért sokféleképpen is hangolták, leginkább kvint-oktáv hangközökben.

A fidelhez nagyon közel áll a rebek. Ez egy nagyon kicsi vonós hangszer, csónak vagy körte alakú korpusszal. Rendszerint csak két húrja van, melyek kvint távolságra vannak hangolva.

Gyakran előfordul a középkori ábrázolásokon a tekerőlant, vagy „organistrum” vagy „symphonia” néven is, ami többszólamú játékra való lehetőségre utal. A játékhoz eleinte 2 ember kellett, de a 13. századtól kezdve készített kisebb típusoknál a kerék forgatását egybe lehetett kapcsolni a 6-8 billentyűn való játékkal.

Az antik világból került át Nyugat-Európába a líra. Ez egy pengetős hangszer, amelynek a hangszekrénye csésze vagy doboz alakú, amelyből 2 járomkar indul ki. A húrok a két kart egybekötő járomról vannak a hangszekrényhez kifeszítve.

Rottának a középkorban leginkább egy háromszög alakú hárfaciterát hívtak. A rottán vonóval is játszottak, de mivel a húrok egy síkban feküdtek, a vonóval egyszerre érintették az összes húrt.

Sokféle változatban tűnik fel a citera, leggyakrabban mint ún. psalterium, egy keret- vagy tábla-citera, amelynek húrjait ujjal pengették. Ügyes játékkal még többszólamú műveket is meg lehetett rajta szólaltatni.

A fúvós hangszerek közül csak kevés volt hozzáférhető az egyszerű nép számára, még leginkább a könnyen elkészíthető fuvolafajták és a duda.

A rézfúvós hangszerek, már csak költséges voltuk miatt is, szinte teljesen udvari és lovagi körökre korlátozódott, és leginkább reprezentatív alkalmakkor szólaltak meg. Ilyenek az igen hosszúra méretezett trombiták és harsonák. A 14. századtól kezdve – különösen a harsonák – a többszólamú zenében, illetve a pásztorsíppal kombinálva a táncban is szerepet kapnak.

A kürtök és elefántcsont-kürtök, amelyeket Roland alakjával szoktak összekapcsolni, főképp jeladásra szolgáltak: elsősorban a vadászatokon, mint ahogy előkelőbb és ünnepélyesebb alkalmakkor a trombiták is. Nem csoda tehát, ha a középkorból fúvószene alig maradt fenn. Az orgona csak fokozatosan válhatott egyházi hangszerré. Tökéletesedésének technikai nehézségek szabtak határt. A bizánci eredetű orgona szenzációként érkezett Nyugat Európába, Kis Pipin udvarába. Sokkal gyakrabban szerepel azonban az ábrázolásokon a hordozható orgona, a portatív, amely viszont nem egyházi hangszer volt, hanem szívesen alkalmazták táncnál vagy társas körben.

Az ütőhangszerek a középkori ábrázolásokon csodálatos sokféleségben láthatók: mindenféle alakú és nagyságú dobok, köztük a csörgődobok, továbbá szisztrumok és réztányérok, nagyon gyakran a bizonyos skála szerint hangolt harangjátékok, továbbá csengők, csörgők, kasztanyettek és hasonló hangszerek, amelyeket könnyen elő tudtak állítani.

A felsorolt hangszerkészletet, nagyon kevés kivétellel, csupán kézi ábrázolásokból ismerjük, amelyekből csak óvatosan következtethetünk a valóságra, hiszen a festőnek vagy szobrásznak valószínűleg nem az volt a legfőbb feladata, hogy hűséges képet adjon a korabeli zenélésről. A zenészek inkább díszletként szolgáltak a kép központi témájának.

A lovagi kultúra szülőhazája Franciaország volt, onnan terjedt át angol, német, olasz… földre. A 11. sz. vége felé Franciaország déli részén tűntek fel az első dalnokok, a trubadúrok. Központjuk kezdetben Poitiers: az új műfaj első neves művelője maga az Aquitániai herceg, Guillaume (d’Aquitaine), aki kicsapongó magánélete miatt többször kiközösített feudális úr korai dalaiban a nőt csak a durva fizikai gyönyörök tárgyaként ismeri. A későbbiekben azonban olyan eszményi lénnyé színezte ki őt, akinek az ember vak engedelmességgel és hűséggel tartozik.

A fényűző kastélyokban, és környezetükben udvari jellegű kultúra bontakozott ki.

Az a kényszer, hogy a művek szerzőik valóságos helyzetét és létformáját tükrözzék, ajándékozta meg Európát az antikvitás óta most először megjelenő világi költészettel és énekléssel. Ezzel lezárult egy korszak, amelyben kultúra és művészet egyházi kultúrát és egyházi művészetet jelentett. A lovagi rend a „szép hazugságban” találta meg a kiutat a létezés nyomasztó hétköznapiságától, s ez biztosította számára az életérzés felfokozását és elmélyülést, amit a gyakran használt „joy” szó fejez ki. Az emlékek okok mellett különösképpen az első művészi önkifejezés dinamikája az oka annak, hogy ez a költő-zenei tavasz az európai várakban olyan gyorsan kivirágozhatott, és olyan sokfelé hatott termékenyítőleg.

Közel 1000 trubadúr-vers maradt az utókorra, közöttük kb. 300-nak a dallama is fennmaradt. Kedvenc témájuk a szerelem. Az egyik leghíresebb trubadúr, Bernart de Ventadorn 40 ismert szövege kivétel nélkül erről szól.

Ehhez a tárgykörhöz tartozott

Ø      az alba (hajnali dal), az őrködő barát figyelmeztetése a szerelmesekhez, hogy nemsokára megvirrad. Emellett az alba elmondhatja – gyakran párbeszédes formában – a szerelmesek hajnali búcsúzását az együtt töltött éjszaka után.

Ø      a pastorita vagy pastorela rendszerint arról szól, hogyan ostromolja szerelmével a pásztorlányt egy nemes úrfi.

Előfordulnak más témák is:

Ø      tensons vagy partimen, vagyis vetélkedő, amely valószínűleg a lovagi tornák és társasjátékok alkalmával került sorra.

Ø      planh, gyászdal, egy barát vagy védelmező halálát siratja.

Ø      sirventes, szolgálati dal, szövege erkölcsi vagy politikai kérdésekkel foglalkozik. Ezek a dalok egyéni érdekeknek, hatalmi politikának vagy a keresztes hadjáratok propagandájának szolgálatában álltak, és igen erősen kifejezésre juttatták az énekes függő, vazallus voltát. A szolgálattevők szinte mindig már meglévő, lehetőleg közismert dallamok alá írták szövegeiket, hogy könnyebben elterjedhessen és megragadhasson az emberekben.

Ø      enueg, gúnydal. A közéleti visszásságokkal foglalkozik: pl. kipellengérez hatalmas bárókat, akik a keresztes hadjáratokra gyűjtött pénzt saját céljaikra használták fel.

Ø      a lai-ban a szövegileg és zeneileg azonos sorok leginkább párosával sorakoznak (=AA, BB, CC, DD stb.). Ősrégi eljárás ez, amely a táncban de a sequentiában is megjelenik. A lai-t kétségkívül a gyakran improvizált elbeszélés-forma alakította ilyenné, ahol sokszor spontán tovább folyik az elbeszélés, és összefoglaló formára alig van szükség, mert azt az elbeszélés maga adja meg.

A trubadúr-dalokban két szerkezeti séma érvényesül a leggyakrabban: canzo- hat-hétsoros szakaszokból áll, a harmadik-negyedik sor dallama az első kettő ismétlése. A második a vers, melyben a strófánként azonos dallamon belül nincs ismétlés.

Nagyhírű trubadúrok: Marcabru de Gascogne; Guiraut de Bornelh; Rambault de Vaqueiras… Imre magyar király udvarában is megfordult 1200 körül Peire Vidal trubadúr.

A trubadúrok utazásai és nyelvük hasonlósága a mindenütt ismert latinhoz, hozzájárult ahhoz, hogy a zenéjük egész Európában elterjedhessen. Bernart de Ventadorn „Pacsirta-dalá”-t két évszázadon át ismerték Európában. Többször is írtak hozzá új szöveget, és még a 14. század kézepe táján is feltűnik, a „Szent Ágnes” című provence-i misztériumjátékban.

A vidám trubadúr-életnek az albigensek ellen (III. Ince pápa által) indított keresztes hadjáratok vetettek véget a 13. sz. első felében.

A trubadúr költészet hatása először É-Franciaország felé terjedt. Miután Bernart de Ventadorn Normandiában járt, a déli példa hamarosan követőkre talált. Az északfrancia dalnokokat trouvère néven különböztetjük meg a délfranciáktól.

A két vidék, az északi és déli vidék művészete között a legfontosabb közvetítője kétségkívül Marie de Champagne troyes-i udvara volt. Marie de Champagne többek között megíratta a maga számára a Szerelem törvénykönyvét („Tractatus d’Amore”) és az ő szolgálatában állott Chrétien de Troyes is, akit mint az udvari regény megteremtőjét ismerhetünk.

A trouvère-költészet pályafutása 1150 körül indult: kb. 100 évvel később, mint a déli. Nyelve az északi dialektus, a francia nyelv elődje volt. Kb. 4000 trouvère vers maradt fenn, ezek közül közel 1000 a dallamával együtt.

Mindkét országrész lovagi dalai egy szólamúak voltak. A hangszeres kísérő az énekelt dallamot kettőzte vagy díszítette, néha rögtönzéseket iktatott a versszakok közé, a dalok elejére és végére. A dallamok modálisak, de a terc hangköz gyakorisága már a dúr/moll hangnemet vetítik előre. A ritmust a kéziratok nem jelzik, többnyire azonban 3/4 -es ill. 6/8 -os ütemek felelnek meg legjobban a verslábnak és a hangsúlyoknak.

A trouvère korszak elején a déli példaképek tisztelete nemcsak az utánzásban nyilvánult meg: gyakran idéztek szó szerint, ill. az eredeti szerző nevét a szövegbe iktatták. Lassanként ezután új, önálló műformák is születtek. E dalok közös vonása többek között a visszatérő refrén, amely esetenként párbeszédes előadásra is lehetőséget adott.

A trouvère dalok szerkezetét a szöveg és a zene belső rendje határozza meg. A rondeau egyetlen nyolcsoros versszakból áll, ezen belül két rövid zenei frázis váltakozik a köv. séma szerint: a-b-a-a-a-b-a-b. A virelai rendszerint három strófára terjed, zenei szerkezetük a-b-b-a, és a refrén (a) a dal végén ismét elhangzik. A ballade beosztásának is három, 7-8 soros versszak a jellemzője, zenei formájuk: a-a-b. A dalok szövege és szerkezete nemcsak párbeszédes előadásra, hanem táncra is lehetőséget adott, amelyben szólisták váltakozhattak egy tánccsoporttal.

A dalokat a chansonnier nevű gyűjtemények őrizték meg – a lejegyzés munkáit zeneileg képzett szerzetes-írnokok és zsonglőrök végezték.

A trouvère dallamok modális-ritmikus megfejtésére mindig is nagyobbak voltak a lehetőségek. Megállapítható még az is, hogy Délen a hangsúly a költészeten volt, Északon pedig a zenén. Annyi biztos, hogy Észak költészete főképpen örökölt vagy átalakított költészet volt

A 12. sz. legjelentősebb trouvère dalszerzői főnemesek voltak: Conon de Béthune, Oroszlánszívű Richárd, Thibaut navarrai király… A 13. században egyre több egyszerű származású trouvère tűnt fel, mint Colin Muset és Moniot d’Arras… A legjelentősebb Adam de le Halle, az „arrasi púpos”, aki a Robin és Marion játéka c. darab szerzőjeként vált híressé. Ez a mű a vígopera távoli ősének tekinthető. Zenéje részben népdalokra támaszkodik, nagy népszerűségre tett szert.

A lovagi költészet gyorsan terjedt át francia földről a szomszédos országokba. Első leszármazottja a német Minnesang (lovagi ének) volt. a Minnesängerek szerzeményei kezdetben szolgai módon utánozták a troubadúr-trouvère mintákat. Ismerünk néhány „importált” dallamra írt szöveget, korai Minnesängerektől, Frederich von Hausentől és Dietmar von Aisttól. A műfajok nevét németre ültették át: sirventes=Spruch; az alba=Wächterlied; a lai=Leich lett.

A Minne-dalok leggyakrabban a francia ballade szerkezetére emlékeztetnek: az egyszerű a-a-b séma különböző kibővítések és ismétlések révén változatos formai megoldások keretévé vált, a német neve Barform lett. Ami a ritmust illeti, a francia dalok többnyire páratlan ütemrendjétől eltérően, a Minnesangban inkább a páros beosztás érvényesül.

A témákat tekintve: míg a Minnesang műfaját áhítat és költői hevület jellemezte, nem mondható el ugyanez a legterjedelmesebb 14. századi német zenei gyűjteményről, a Carmina Buranáról. Ennek tartalma fölöttébb változatos: egyházi énekek, templomi drámák, emellett lovagi költészet, vmint csöppet sem kegyes szövegű dalok, melyek a szerelemről, ivásról… szóltak.

Széles körben elterjedt az olasz szövegű vallásos népének, a lauda. Zenei formája a virelai-hoz hasonló, tehát versszakonként a-b-b-a (esetenként kisebb eltérések előfordulhatnak), a ritmusa pedig többnyire páros ütemű. Pl. a spanyol megfelelője a cantiga. Bölcs Alfonz gyűjteménye: Cantigas de Santa Maria, a 13. sz. zenéjének egyik legértékesebb emléke, amely több mint 400 dallamot tartalmaz. Ez is a francia virelai zenei szerkezetét vette át, a szövege többnyire a Mária –kultusszal kapcsolatos csodás eseményekről számol be. Néha hétköznapi események – mint a bikaviadal – is szóba kerülnek.

A vallásos népénekek kultusza összefüggésében állott a 13. sz. elején É-Olaszországban dúló szüntelen háborúskodással és járványokkal. Az önsanyargató szekták kora volt ez, mindennaposak voltak a könyörgő és bűnbánó körmenetek.

A 13. sz. legnevesebb német költő-dalszerzői nemes urak voltak: Walther von der Vogelweide, Tannhäuser…

Walther von der Vogelweide – a német középkor legnagyobb lírikusa – életének kezdetét és végét homály fedi. Nagyságáról az is tanúskodik, hogy több délnémet, osztrák, svájci vidék és helység verseng azért a megtiszteltetésért, hogy szülőföldjének vallhassa magát.

Az éneklés és versmondás új közvetlenségének jegyében, amelyet Walther művészete végérvényesen meghonosított a Minnesangban, a hagyományos formák szabályai vesztettek valamit a kötelező erejükből.

Csupán az elpolgáriasodással és a művészi anyag elapadásából következő formalizmussal természetesen nem lehet megmagyarázni és megindokolni a Minnesang lehanyatlását. Viszont megállapítható, hogy ha a kompozíció a hagyományos örökséghez mintegy átfogó vállalásként hű akar maradni, ott hűtlennek kell lennie a régi eszközökhöz, máskülönben a „vidám tudományból” melankolikus tudomány lesz. Így volt ezzel Oswald von Wolkenstein, aki mint költő, teremtő erejével felrobbantotta a Minnesang alapvető szabályait, tartalmilag és a sematikus dallamok terén egyaránt. Ezzel párhuzamosan azonban a költészetében és a zenében hű maradt a hagyományokhoz, amennyiben azt olyan alakzati formákban őrzi meg, amelyek a jövőt hordozzák magukban.

 (Darvas Gábor: A totemzenétől a hegedűversenyig

P. Gülke: Szerzetesek, polgárok, trubadúrok)