A hangszeres zene a reneszánszban
Az irodalmi és drámai követelmények elhatalmasodása egyben azt jelentette, hogy a zene lemondott függetlenségéről, varázslatos hatásának egy részét feláldozta rajta kívülálló tényezők javára. Volt azonban egy terület, ahol önálló maradhatott: a tisztán hangszeres zenében. Az 1400 és 1600 közötti kornak egyik legfontosabb fejleménye, hogy a hangszeres zene függetlenedett a vokális zenétől. Egyre több kompozíció jelent meg, amelyet szerzője kifejezetten hangszeres előadásra szánt, és még többnek van a címlapjára írva, hogy énekhangon és hangszeren egyaránt megszólaltatható. Annak azonban meg kellett találnia saját nyelvét, amely egyelőre nemigen különbözött az énekhangtól; a többszólamú művek elején többnyire az állt, hogy „énekelhető vagy mindenféle hangszeren játszható.” A középkor sokféle hangszert ismert. Ezeknek két feladatuk volt:
Ø éneseknek adtak kíséretet
Ø táncokhoz szolgáltattak zenét.
(Önálló hangszeres zenéről csak az utóbbi esetben beszélhetünk.)
Egy 1320 tájáról származó kéziratban, az angliai Sussexből származó Robertsbridge-töredékben 2 motettaátiratot is találunk az orgona számára.
A hangszeres zene a XV. sz. közepe táján kezd el erőteljesen fejlődni.
A 16. századi hangszeres zene 7 csoportra osztható:
Ø hangszeren megszólaltatott vokális zene
Ø rögzített dallamra írt kompozíciók, elsősorban gregorián dallamok billentyűs letétjei
Ø variációsorozatok
Ø ricercare-ok, fantasiák és canzonák
Ø szólóhangszerre készült preludiumok, preambulumok és toccaták
Ø tánczene
Ø lantra és szólóénekre írott dalok.
1. A reneszánsz kor hangszerei
Ø Orgona: különösen az orgona ment át nagy átalakuláson. A sípsorai jelentősen bővültek, és fokozatosan differenciálódtak az egyes „játékcsoportok”: az erőteljes tömör hangzást biztosító principálok, a lágyan csengő fuvolák, a nyelvjátékok különböző fajtái, s az orgonahangzás fényét adó kevert mixturák
Itáliában északon általában az erőteljes, fényes hangzást tartották fontosnak: több billentyűsort építettek, amelyekről az orgona egyes önálló hangzásképpel bíró részei (művei) voltak játszhatók. A pedálbillentyűzet minél teljesebb kiépítését is fontosnak tartották.
Ø Csembaló: a középkori psaltériumból alakult ki oly módon, hogy az a billentyűzetet kapott, s egyidejűleg kiépítették az egyes húrok megpengetésére szolgáló különleges mechanizmust is. Kisebb, s alakban eltérő típusai voltak a spinét, a virginál és a klavikord. Ez utóbbi elsősorban a húrok megszólaltatásának módjában különbözött a csembalótól. Lágy, finom hangú, dinamikai árnyalatokra is képes hangszer volt.
Ø Lant: a XVI. században a fénykorát élte. Kilépve a kísérői szerepből a zenei gyakorlat egyik legfontosabb szólóhangszere lett. Húrjainak száma 6 és 11 között váltakozott. Egy módosulatán (Theorba) póthúrok alkalmazásával a basszus hangok is megszólaltathatók lettek.
A reneszánsz időszaka az énekkar hangzásképének megfelelően a hangszeres együttesekben is a homogén hangzást kívánta megvalósítani.
VONÓS HANGSZEREK: a violák tűntek ki közülük lágy hangjukkal. Egyik típusukat a térdtartásban játszott hangszerek képezték: gamba-család. Azok a violák, melyeket a játékosok kartartásban szólaltattak meg: viola da braccio. Ezekből alakult ki a későbbiek során a hegedű.
FÚVÓS HANGSZEREK: említést érdemelnek a horgas alakú, nazális hangzású görbekürtök, a finomhangú pommer, s a fagott korai típusai, a különböző dulciánok. Az együttes zenélésben gyakran kaptak szerepet a rézfúvósok is.
A zenévewl kapcsolatos írások között több olyan munkát is találunk, mely a hangszerekkel is foglalkozik. Pl. Praetorius, akinek nagy jelentőségű munkája a Syntagma Musicum. Ennek II. kötete (De organographica) hangszerismerettan. Megtaláljuk benne a hangszerek osztályozását, és az egyes hangszerek rajzát is.
2. A hangszeres zene fejlődése
a) 1450-1525 között
A Robertsbridge-töredéket követően jó ideig hiányoznak a hangszeres zenére vonatkozó közvetlen források, s csak 100 esztendővel később találkoztunk igényesebb művekkel a „Faenza-kódex” néven ismert itáliai kéziratban.
A hangszeres zene fejlődésének fő színtere Németország volt ebben az időszakban.
Conrad Paumann munkája „Fundamentum organisandi” 1452-ben jelent meg. Az első kötet az orgonán és általában a billentyűs hangszereken való játék kérdéseivel foglalkozik, a díszítés technikáját is tárgyalja. A további részek a kor tartalmilag legtermékenyebb, s terjedelemben is legbővebb gyűjteményében, a „Buxheimer Orgelbuch”-ban láttak napvilágot.
Paumann darabjai között több német népdalfeldolgozást is találunk. Ezekben a népdal, a tenordal mintájára, a közép-, ill az alsó szólamban jelenik meg, miközben a többi szólam mozgékony figurációval fonja körül.
Paulus Hofhaymer (1495-1537) értékes vokális műveket komponált, emellett generációjának legnagyobb orgonistája volt. Orgonaművei közül elsősorban korálfeldolgozásai jelentősek. Ezek leginkább gregorián himnuszdallamokon alapultak. A cantus firmus bármelyik szólamban megjelenhetett. Ha a tenorban szólalt meg, szélesebb hangértékekben mozgott, s ha a szopránban, akkor díszített alakban jelent meg.
Az akkori előadási gyakorlatban általános volt, hogy bizonyos elemeket (himnuszokat, zsoltárokat…) az énekkar és az orgona váltakozásával adtak elő oly módon, hogy egyes versszakokat nem énekelték, csupán recitálták, mialatt az orgona szólót – versettust játszott.
A XVI. sz. első negyedében számos billentyűs hangszerre vagy lantra szánt darab jelent meg, különféle „tabulatúrás könyv” elnevezésű gyűjkteményekben. (a „tabulatúra” = táblázat, a hangszeres zene szokásos lejegyzése.)
Legfontosabb gyűjtemények:
Ø Schlick – orgona
Ø Hans Kotter – orgona
Ø Hans Buchner – orgona
Ø Hans Judenkünig – lant
b) A 16. század
Műfajok
A zeneszerzők nem voltak következetesek az elnevezésekben, sőt a műfaji jegyek is keveredhettek egymással.
A szólóénekre és lantra – vagy egyéb pengetős hangszerre írott kompozíciók a 16. században legtöbbször vokális darabok átdolgozásai voltak. Az eredeti lehetett frottola, chanson, madrigál... Találhatunk azonban olyan gyűjteményeket is, melyek egy vagy több énekhangra és egy vagy több lantra komponált zenét tartalmaz, sőt olyan is van, amelynek darabjai közvetlenül lantra (és énekhangra) íródtak.
Ø A vokális zenéből származó hangszeres műfajok
Hogy a 16. századi gondolkodás szerint majdnem mindenféle vokális zene „egyaránt megszólaltatható énekhangon és hangszereken” is, az egyszerűen folytatása egy régebbi tradíciónak. Az eredeti vokális darabokat orgona- vagy lanttabulatúrába írták át, de úgy, hogy közben a hangszer jellegének megfelelő változtatásokat is elvégezték a zenei anyagban. Ez az INTAVOLÁLÁS. A legtöbb hangszerjátékos szinte kizárólag csak sztereotip figurációs képleteket: skála-futamokat, váltóhangos fordulatokat és trillákat tartalmazott.
Van néhány olyan 16. századi zeneszerző, aki gregorián cantus firmushoz komponált ellenszólamokat valamilyen dallamjátszó hangszerre. Vannak olyanok is, akik tisztán hangszeres zenéket komponáltak gregorián dallamok vagy világi darabok melodikus anyagából. A német, billentyűs hangszerre író zeneszerzők protestáns korálokat dolgoztak fel orgonára – ez a művészet később Bach nagy korálelőjátékaiban érte el csúcspontját. A kötött vokális dallamra írott hangszeres feldolgozások között messze a legnagyobb csoportot alkotják a liturgikus orgonaművek, azaz az istentiszteleti használatra szánt gregorián dallamfeldolgozások. Az orgonisták nemcsak az officium részeit (a himnuszokat, antifonákat...), és nemcsak a Proprium Missae-t (Introitusok, szekvenciák, himnuszok...), hanem a teljes Ordinarium Missae-t, vagy annak egyes részeit is átültették hangszerükre.
A darabok másik fő részét a motettákból vagy chansonokból készült átiratok képezik.
A vokális minták nyomán önálló művek is keletkeztek:
 Ricercar (ricercare=kikeres, próbál) – arra az eljárásra utal, mely során a lantjátékos hangszerének hangolását ellenőrizték. A motettához hasonlóan imitációs szakaszok egymásutánjaiból épült. Spanyolországban a ricercarnak megfelelő kompozíciók elnevezése tientar.
A ricercar voltaképpen szöveg nélküli motetta, minthogy folyamatosan összefonódó imitációs szakaszokból áll, enyhén díszített szólamokkal. Az imitációs ricercar úttörői: Girolamo Cavazzoni (orgona), Simon Gintzler (lant), Willaert (tetszés szerinti együttesre)
Canzona – vokális előzménye a francia chanson. A canzona stílusa – kiemelt és mozgalmas vezető dallam, az ellenpont mellőzése – idővel önálló forma, a canzon da sonar kialakulásához vezetett. Az átalakulás Velencében történet, Claudio Merulo, a szt. Márk templom orgonistája kezdeményezései után.Ha eredeti művet írtak át billentyűs hangszerre vagy lantra, akkor a chanson szövegkezdetét is gyakran megadták. Eredeti hangszeres mű esetén a darabok a „canzon alla francese” címet kapták. A harmadik típusa világosan elkülöníthető szakaszokból állt.
Fantázia – a XVI. századi kéziratokban és kiadványokban szereplő polifonikus darabok. Pontos jelentése nem határozható meg, mert az szerzőnként változik. Angol formája, a „fancy”, többszakaszos darab, polifonikus szerkesztésű. A legtöbb fancy-t violaegyüttesre szánták és házimuzsika kereteiben szólaltatták meg.
Kimagasló mesterei: Luis Milan, Marco d’Aquila, Bakfark Bálint, William Byrd…
Cantus firmusra épülő darabok – ezek a cantus firmusra épülő motetták technikáját követték. Leggyakoribb szerkezetük: hosszú hangértékű gregorián cantus firmus (bármelyik szólamban), amelyet vagy szabad, vagy kötött feldolgozást kaphattak a himnuszok, a Magnificat-dallamok és a mise állandó részeinek különböző gregorián dallamai.
Ø Tisztán hangszeres műfajok
A motetták átiratait hamarosan háttérbe szorították eredeti, csupán a stílust utánzó hangszeres darabok. Ezek közül időrendben első az orgonahimnusz, korai művelője Paul Hofhaimer, aki még a hosszúra nyújtott cantus firmus köré fonódó ellenpont hagyományát követte. Később Josquin és Gombert lazább imitációs stílusa kerekedett felül; ez jellemzi az olasz Girolamo Cavazzoni, a spanyol Antonio de Cabezón, a francia Jean Titelouze és az angol John Redford orgona-himnuszait.
Preludium, Preambulum, Intonáció – szokásos volt, hogy a templomi orgonisták rögtönözzenek valamilyen ismert dallamra, díszítésekkel és önálló szólamokkal kiegészítve azt. A kötetlen, ötletszerű improvizációk a preludiumok, preambulumok. Ezek rövidek, rögtönzésszerűek. Zenei anyagukat akkordok és futamok alkotják. Előjátékok, bevezető zenék; az intonáció esetében kiszélesített hangadás a kórus énekéhez. Ebből nőnek ki a toccaták.
Toccata (toccare=érinteni) – nagyobb terjedelmű, technikailag igényesebb kompozíció. Fejlettebb formájában a virtuóz futamokból építkező szakaszokat ünnepélyes akkordsorozatok vagy kontrapunktikusan fogalmazott fordulatok élénkítik. A toccata ugyancsak Velencéből indult történelmi útjára, első mesterei: Andrea Gabrieli és Girolamo Diruta. A forma kiszélesítése Claudio Merulo nevéhez fűzhető, aki több laza ritmusú, mozgalmasan virtuóz rész közé imitációkból szövődő, ricercar-szerű közjátékokat iktatott.
Táncdarabok – a tánczene virágkora érkezett el a 16. században 16.sz.-ban sok táncdarabot tartalmazó gyűjteményt adtak ki. Ilyenek: a francia Attaignant, a németalföldi Phalese és Susato nyomdáiból kerültek ki.
A régi divatot képviselő Basse dans és a Tourdion mellett kedvelt volt a Brandle, vagy a magyar Ungaresca. Ezekből gyakran állítottak össze olyan sorozatokat, amelyekben az egyes darabok tempója fokozatosan gyorsult.
A tánctípusok ritmus szerint különböztek; két (ritkábban három) részre tagolódtak. A Passamezzo (pass’ e mezzo: egy lépés és egy fél) páros ütemű, élénk tempójú olasz tánc volt. Fő jellemzője, hogy meghatározott basszusmenetekre épült, mint a Romanesca és a Folia.
A Passamezzóhoz rendszerint egy páratlan ütemű „utótánc” is tartozott, a Saltarello. Hasonló karakterű táncpár volt a Pavane és a Galliarde (v. Galliarda – gyors, erőteljes)
Ilyen párosítások: a homályos eredetű pavane – gaillarde (esetleg egy harmadik, a piva)
Variációsorozatok – a 16. században kezdték a variációkat szerkeszteni. Az első variációsorozatot itáliai és spanyol szerzők komponálták. Első jelentős példái Antonio de Cabezón spanyol szerző saját dallamaihoz fűzött változatai, melyeket differencias névre keresztelt. Gyakran az előbbiekben említett táncok basszusaira épültek, de írtak dalvariációkat is. A variálás leggyakoribb eszközei közé tartoztak a dallamnak különböző figurációkkal való díszítése, középszólamba helyezése, ill. a harmóniák gazdagítása, mozgalmasabbá tétele. A 16. sz.-i variációs technika az angol szerzők darabjaiban teljesedett ki; a század végén valóságos iskolája alakult ki az új műformának az angol „virginalisták” (Byrd, Farnaby, Bull, Morley) jóvoltából.
Zeneszerzők és művészek
A francia hangszeres zene Pierre Attaignant zeneműkiadó tevékenységével veszi kezdetét, aki az 1520-as évek végén és az 1530-as években fontos kiadványsorozatot jelentetett meg. Eltekintve ettől a sorozattól, úgy tűnik, hogy a billentyűs zenét a franciák nem nagyon művelték és a tisztán hangszeres zene is ritkább Franciaországban, mint másutt. Ugyanakkor egész sor kitűnő lantjátékos működött Franciaországban és Flandriában is, mint Alberto da Ripa valamint Adrian le Roy és Guillaume Morlaye.
A billentyűs zene leginkább Németországban virágzott. Itt a Neusidler család tagjai a lant irodalmát gazdagították. Billentyűs hangszerekre szánt gyűjtemények sorából különösen három tűnik ki: Nicolaus Ammerback, Bernanrd Schmid, Jacob Paix (- Ungarescha)
Lantzenét a 16. sz. első felében Hans Judenkünig, Hans Gerle és Hans Newsidler jelentetett meg. Rajtuk kívül még számos lantjátékos működött az országban, és jelentetett meg kompozíciókat.
A zenetörténet róluk és más német kortársaikról, mint koloristákról beszél, mert stílusuk legjellemzőbb sajátossága a különböző díszítőelemek gazdag alkalmazása.
A spanyol hangszeres zene emlékeinek sorából Cabezon művészete érdemel figyelmet. Művei tientók, variációsorozatok (amit különböző népdalokra írt), gregorián cantus firmusokat felhasználó versettusok. Hatása kimutatható a század utolsó negyedében színrelépő angol és németalföldi hangszeres komponisták műveiben.
A spanyol hangszeres zenének csaknem kizárólagos emléke a 16. sz. hét nagy vihuela-tabulatúrája – amelyek pl. Luis Milán, Luis de Narváez (...) egy-egy billentyűs zenét tartalmazó kötete.
Az angol hangszeres zenéről szintén csak gyér emlékeink vannak: az „aranykor” a 16. sz. utolsó évtizedében kezdődik. Néhány kéziratos forrásból tudjuk, hogy Angliában már William Byrd előtt is kitűnő, billentyűs hangszerre komponáló zeneszerzők működtek (Tallis, John Redford...) A hangszeres zene áramlása azonban számottevő mértékben csak a 16. sz. vége felé, illetve a 17. sz. elején kezdődik el, éspedig a kéziratos és nyomtatott billentyűs antológiákban.
Az itáliai hangszeres zene fő központja Velence. A szt. Márk templomban működött Willaert. Az ő tanítványai: Andrea Gabrieli, Claudio Merulo, Girolamo Diruta
3. A hangszeres zene lejegyzésmódja
A hangszeres zene lejegyzése eltért a vokális zenében használatos hangjegyírástól, mivel ebben a hangjegyek helyett részben vagy egészben betűket, számokat és egyéb jeleket használtak. Ezek a notációk a tabulatúrák. Két fő csoportja ismeretes:
Ø billentyűs hangszeres (orgona) tabulatúrák
Ø lanttabulatúrák
Ezeken a csoportokon belül országonként különböző írásmódok honosodtak meg a gyakorlatban.
Orgonatabulatúrák
Az olasz orgonatabulatúra két szisztémára vonta össze a szólamokat, ugyanakkor 7 vagy 8 vonalat használt, míg a francia csak ötöt. Az utóbbiban a hangmódosításokat a kották alatti pontokkal jelezték. A spanyol tabulatúrákban annyi vonalat alkalmaztak, ahány szólamú volt a lejegyzendő kompozíció. Az egyes hangokat számokkal fejezték ki. A ritmust a menzurális notáció jelzéseivel rögzítették a legfelső szólam felett. A szólamok oktávfekvését vonalakkal, pontokkal stb. jelezték.
A német orgonatabulatúrák közül a „régi” a legfelső szólamot vonalrendszeren, az akkor szokásos kottaírással rögzítette. A többi szólam oktávfekvésének megfelelően nagy- vagy kisbetűs jelölést kapott, s ezt – hasonlóan a spanyol orgonatabulatúrákhoz – még vonalakkal és pontokkal is egyértelművé tették. Az „új” német orgonatabulatúra minden szólamban betűjelzéseket alkalmazott. Ezt a lejegyzésmódot használta később, a 17. században a legtöbb észak-német szerző, sőt kivételes esetben még J. S. Bach is élt vele.
Az orgonára és csembalóra írt zene rögzítési módját, amely az előző század német tabulatúra-gyűjteményével kezdődött, az olaszok, franciák és angolok kétsoros hangjegyírássá fejlesztették, ami lényegében a mai zongorakottának felel meg.
Lanttabulatúrák
Közös sajátosságuk, hogy akár számokat 0–9-ig (az olasz), akár pedig betűket (a francia) alkalmaztak a hangok jelölésére, azok minden esetben a fogáshelyeket mutatták. Pl. egy D-húr esetén a 0 az üres húrt, az 1 a Disz hangot (stb.) jelölte. Betűjelzés esetén az „a” betű jelenti az üres húrt. A ritmust a fogásjelek fölött jelzik, de ezek csak az egyes hangok vagy akkordok belépését mutatják, időtartamukat azonban nem. A német lanttabulatúra a legbonyolultabb. Ezt betűk és számok kombinációja alkotja.
(Kelemen Imre: A zene története 1750-ig
Darvas Gábor: A totem-zenétől a hegedűversenyig
H. M. Brown: A reneszánsz zenéje)
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
