Így írtak Erdélyben három évvel ezelőtt, 2004. december 5-e után, mikor szembesülniük kellett azzal, hogy testvéreik megtagadták őket, szentesítve a trianoni és a párizsi diktátumokat. Azóta tudjuk, nem biztos, hogy elbukott a népszavazási kísérlet, minekutána ahol újraszámlálást rendeltek el, ott kiderült, hogy felcserélték az igeneket a nemekkel. De attól még felejthetetlen gyásznap december 5-e. Néhány akkortájt keletkezett írás felidézésével emlékezünk rá.

Az kellett volna hogy legyen...

Nyújts feléjük védő kart!

Tragikus a népszavazás kimenetele, bárki bárhogy próbálja is azt beállítani, vagy eltussolni, kibújni a közösségünk által minduntalan megfogalmazott elvárás felelőssége alól, hogy beszéljünk, írjunk róla, így segítve elő a vasárnapi események feldolgozását. Mert e feldolgozás nem hogy nem történt meg, de még el sem kezdődött, ezért hiába írnak tollforgatóink tárgyilagosnak ható elemzéseket a népszavazás kedvezőtlen időpontjáról vagy az ellenzéki pártok kampányának véznaságáról – mely írásokra kétségkívül szükség van, ezen témájúak mellett –, véleményem szerint most elsősorban magával a tragédiával, azaz a népszavazás elbukásának a közhangulatban érzékelhető eredményével kell foglalkozni, azt kell átbeszélni. Magyarán meg kell próbálni rávezetni az embereket arra, mi is történt valójában – milyen előzményeknek, társadalmi lelkiállapotnak és kampányfogásoknak tulajdonítható az eredmény, ezek következtében ki mit értett tulajdonképpen a népszavazás kérdése alatt, végezetül pedig meg kell határozni a további lépéseket: komolyan vett és egységesen támogatott nemzetstratégia megvalósításának elkezdésére van szükség.

Ha az ember átfutja az e heti sajtót, azt olvashatja, hogy Székelyföld egyes helyein nem szolgálnak ki magyar állampolgárokat, nem tűzik már ki a nemzeti lobogót, melyet egy alkalommal el is szándékoztak égetni, tüntetnek saját véreik, a csonka honiak ellen, egyesek visszaküldték a Magyar igazolványukat, máshol egy tanár nem hajlandó többé magyarul oktatni, egyes határ melletti helységekben nem engedik tankolni a magyarországi autókat, és még sorolhatnám… Mindez ugyanazt jelenti: a határon túl élők számára a népszavazás eredményének megélése tragikus volt, melyet nem tudnak (miként) feldolgozni, megérteni, s a mérhetetlen fájdalom ezen első fázisában ily primitív megnyilvánulásokkal jelzik kilátástalan keserűségüket.

Valóban harmadik Trianonnal ér ez fel számunkra, hiszen ismét mások döntöttek nélkülünk hovatartozásunkról, mi több – egyesek úgy érzik – nemzetiségünkről, és ismét nemmel válaszoltak. Az első és a második világháborút lezáró békediktátumoknál ugyanakkor fájdalmasabb is volt, hiszen ezt a nem-et kimondó “mások” ezúttal a saját testvéreink voltak, kiknek nyolcvanöt év után megadatott a lehetőség a nemzet békés úton történő és maradandó újraegyesítésére, mire ők az önzést választották a szeretet helyett és a kirekesztést a befogadás helyett, nemet mondva ezzel a keresztény és a magyar országra. Kinyilváníthatták volna végre Európa és a Kis-antant nemzetei előtt összetartozásunkat, nemzeti öntudatot és védő kart nyújtva felénk. Ehelyett megtagadtak, szembeköptek bennünket és magukat, s nevetségessé tették a nemzetet a fent említett közösségek előtt, támadási felületet is adva az utóbb említett magyarellenes szövetségnek…

Így éreznek a határokon túl, a fájdalomtól és csalódottságtól elvakultan, és nem vesznek észre dolgokat. Dolgokat, melyek a gyógyulás zálogát jelenthetik. Nem veszik észre, hogy a politikailag aktív lakosság többség igent mondott. Nem látják, hogy akik nemmel szavaztak vagy távol maradtak, azok Rákosi és Kádár szerencsétlen gyermekei (nem a nemzet, hanem a lakósság, így, hosszú ó-val, ezen embertípus kifejlesztőinek nyomán), akik proletár-agymosottból úgy váltak fogyasztó-agymosottá, hogy közben még csak fel sem ébredhettek, ők pedig nem rájuk mondtak nemet, hanem a nekik hazudott elszegényedésükre és a kormánypártok által sulykolt “beláthatatlan következmények” bizonytalanságra és az ez által kiváltott egzisztenciális félelemre. Nem értik, hogy ugyanakkor igent mondtak a vélt biztonságukra, a Szülőföld csomagra, mely az igazi megoldásként lett beállítva, tehát igent mondtak arra a naiv előfeltételezésre, hogy az ország általuk megválasztott vezetői valóban az egész nemzet javát akarják, hiszen tudják a dolgukat, s “felelős hazafiak”, illetve “becsületes magyar emberek”. Nem veszik észre, hogy a csonkaországiak mentálhigiéniai állapota mindennek ellenére talán még jobb is, mint az ittenieké, akik fényes eredménnyel juttatták be újra az országházba a mi erdélyi MSZP-nket.

És nem is tudnak sok mindenről. Nem tudnak a Magyarok Házáról. Nem tudnak arról a végletekig lelkes, mondhatni önfeláldozó felvilágosító csapatról, amely ott éjt nappallá téve dolgozott a sikerért. Nem tudnak arról a sok száz emberről, aki ott nap mint nap megfordult: a rengeteg önkéntes fiatalról, aki nemes szándék által vezérelve hordta szét plakátok és szórólapok százezreit heteken keresztül áldozva idejét arra, hogy azok eljussanak az emberekhez, a hemzsegő öreg emberekről, akik ugyanezt csinálták erejükhöz mérten, vagy 500, 1000 forintokat hoztak be a nyugdíjukból, vagy, ha ezt sem tudták megtenni, azért jöttek el, hogy könnyes szemmel mondják el: minden este imádkoznak a nemzetegyesítésért. Nem tudnak arról a néniről, aki szemlesütve jött be az irodába, s, egy borítékot helyezve az asztalra, azt suttogta: “A tizenkilencezer. A júdáspénz. Tegyék tisztává.” Mindezt nem tudják. Mint ahogy nem voltak ott vasárnap a Kossuth téren a sok ezer ünnepelni készülő zászlós-fáklyás magyar között, és nem láthatták az eredményhirdetés utáni semmibe révedő, fátyolos tekinteteket, az egymás nyakába boruló zokogó embereket, azokat, akik odajöttek hozzánk bocsánatot kérni, krisztusként átvállalva az övéik bűnét, nem hallották, amint egy pár megfogadta, hogy Székelyföldre költözik, mert ott élniük már nem lehet. Nem látták, amint valaki elégette az útlevelét, mondván, hogy nincs már szüksége rá, hiszen akármelyik határt lépné át vele, magyarlakta földre megy, s ezek után szégyelli ezt megtenni, bármennyire szeretné… Nem olvassák azt a több száz levelet, melyekben csonkaországiak kérik bocsánatunkat a tudatlanok és az önzők helyett, és fájdalmukat fejezik ki, hogy nem jöhetnek újra hozzánk, pedig annyira szeretnek bennünket…

Sorolhatnám, de még kordokumentumnak is lehangoló. A legelkeserítőbb az egészben, hogy a kitagadott határon túliak éppen azokat az embereket bántják és büntetik, akik idejönnek. Nem tankolni, hanem tanulni tőlünk, erőt venni az otthoni magyartalan élet elviseléséhez. S amennyiben ezt folytatják, beteljesítik e harmadik Trianont és befejezik a nemzet szétszakítását. Nem azt a másfél milliót kell büntetni, elég nekik a miénkhez hasonló vagy talán még élesebb fájdalom, melyre rátevődik még a tehetetlenség és a mások helyett érzett bűntudatuk, a miénkhez hasonló kirekesztettség-érzésük! Ők ugyanúgy nem tehetnek róla, mint a többi elbutított, megfélemlített szerencsétlen, kevés kivétellel.

Ez a kevés kivétel pedig a kormány. A Gyurcsány Ferenc kormánya, Hiller István és Kuncze Gábor pártapparatcsikjai által erősített nemzetáruló söpredék, kiknek ha útlevelük lenne, azt írná benne az ország címszó alatt: “senkiháziak”. Nekik nincs bocsánat. Soha. Vagy, hogy jobban értsék: NEM és NEM. Ez a felelős döntés. A levezetendő indulatoknak ők az igazi, bár rejtőzködő célpontjai. Akik persona non grata-k kell hogy legyenek itthon. Ha pedig ezek után is idedugnák a képüket, akár Szülőföld csomag-osztás címén, akár más ügyben, az emberek tesznek majd róla, hogy ne felejtsék nemtelen NEM-üket, a NEM-zetárulás rövidített változatát, s azt a fájdalmat és – tessék figyelni! – immár igazi és végzetességet magában hordozó megosztottságot, ami itteniek és otthoniak között kirobbantaniuk sikerült. Azt, hogy azt otthoniak lelkével is mit tettek, arról majd ők maguk fogják tájékoztatni e díszes társaságot. Nézni kell a híradókat.

Nekünk most más a dolgunk. Állampolgárság nélkül is élhető életet kell teremtenünk magunknak, közben pedig elvonulnunk értékeink közé, féltve, dédelgetve, nevelgetve őket, hogy mire otthon szétoszlik az sötétség, itthon pedig lehull a bilincs, és idevánszorog hozzánk az a néhány túlélő, kiket Isten az újjáépítésre kiválasztott, csupaszon, dideregve, eltört gerinccel, és kivágott nyelvvel, adhassunk rájuk székely ruhát, helyezzük eltört gerincüket vaskos történelemkönyvek közé, és adhassunk népdalt éhes szájukba.

Úgy tűnik, az elszakított területek válnak most egy időre szellemi anyaországgá. Amíg vagyunk rajtuk. Addig vagy észhez térnek otthon, vagy megérdemeljük sorsunkat mindannyian.

Bagoly Zsolt, Erdélyi Napló - Erdély Ma


Mi jól vagyunk…

A lovak nyúlt nyakkal engednek a parancsnak,
Így fordulnak, megúszva, föl és le néhányszor,
Míg egyik legény rikkant, s hetykén veti hátra:
Szorítsad, Imre! S ez rá: Ne hagyd magad, Áron
S kacagnak nyersen a játszadozáshoz -
...

S én nem tudom a sorsot, mit tartogat még ezutánra,
E végzetes ég alatt lesz-e még öröm?
De tudok annyit, hogy ha öröm helyett
Tüzes mennykövek szakadnak is itt le,
- Míg gyászosan évek százai húznak el -
Ők örömtelenül is, ha kínba tébolyodottan:
Itt fognak állni örökké, - hogy Imre szorítja,
Áron pedig... Áron nem hagyja magát!
Fotó: Ádám Gyula (nagyítható)

Tompa László: Lófürösztés (részletek)


Szokjuk az új közbeszédet. Mindannyian tudjuk, halottas háznál, baleseteknél, nagy traumák esetén megváltozik a szavak jelentősége, bizonyos fogalmak ezentúl mást jelentenek, néhány szó örökös tabu alatt marad. Új fogalmak születnek és találják meg helyüket. Mindeddig, ha valaki a Székelyföldön csak úgy egyszerűen „magyarokat” emlegetett, mindenki úgy értette: magyarországiak.

Nem mintha a székelyek maguk nem lennének magyarok, csak ők némi gőggel még annál is jobbnak tartják magukat.

És joggal, bizony, hogy joggal. Mert lám, kiderült, hogy a magyarországi nem egyértelműen „magyar”. Mert kiderült, hogy a szó hagyományos értelmében, miszerint magyarnak lenni vállalás kérdése: Magyarországon alig másfél millió magyar ember akadt. Ami valamivel kevesebb annál, amennyi Erdélyben van. És mivel a székelyeknek még a kitagadót is rosszul esik kitagadni magyarságából – mert ilyen befogadók vagyunk mi, konzervatívok! –, új fogalmak születtek, az igen-magyarok és nem-magyarok fogalma, ahol az igen-magyaroknak a szemük rebbenését is értjük, szó nélkül is kezet szorítunk velük, a nem-magyarokkal pedig errefele talán a Lloyd’s sem kötne biztosítást, megvetik őket, és utálják, akár Petőfi a kukoricagölödint. Mert tényleg, milyen ember az, aki télvíz idején kizárja testvérét a házból, hogy egyedül ehesse meg az ünnepi vacsorát?

Szokjuk az új közbeszédet, ami tulajdonképpen nem is annyira új, hiszen lám, már Széchenyi megmondta: „Újra kell magyarosítani a magyart”. És erősen úgy tűnik, százötven évvel ezelőtt nem végeztek teljes munkát, maradt még bőven magyarosítani való magyar. Ezt a munkát pedig nekünk magunknak kell elvégezni, nekünk, határokon – és a 48,45 százalék esetében a szíveken – kívülre rekesztett magyaroknak. Mert ezek után már csak bennünk maradt annyi erő, önbizalom és akarat, hogy felemelkedjünk a padlóról. Kezet nyújtunk majd azoknak is, akiknek eltörték a gerincét, s akik estükben magukkal rántottak bennünket.

A mi szerencsénk, határon túli magyaroké: hogy edzésben vagyunk. Aki nyolcvan éven át edződött a bizánci és szláv praktikák széles skálájának eszköztárán, egy-két árulásra már fel sem szisszen. Mit nekünk egy-két hazaáruló? Mit nekünk 48,45 százaléknyi nem? És mit nekünk egy családon belül elcsattant pofon? Katonadolog, potomság. Túléljük ezt is.

Azzal az optimizmussal éljük túl, amellyel ezredév előtt székely őseink valahol Kijev alatt Árpád vezér seregeihez csatlakoztak. Pedig az a csatlakozás is belekerülhetett úgy jurtánként legalább két marhába – hiszen a csatába indulókat is etetni kellett. Ha akkor népszavaznak, meglehet, azóta is Kijev alatt rostokol a magyarság. De hát akkor még magyarok vezették a magyart. És lesz ez még így. Mi, továbbra is hazátlannak tartott magyarok, változatlan hisszük ezt. Ezért mondjuk azoknak, akik elmentek és igennel szavaztak a Nemzetre, hogy fel a fejjel. Kibírtunk már néhány csatavesztést, s itt, a mindenkori Csigle mezején átvészeltünk néhány nemzethalált.

Csak annyit kell észben tartani, hogy a jöttmentek jönnek-mennek. Mi maradunk. És biztatunk benneteket, otthon élőket, hogy ne csüggedjetek. Tudjuk, ez most számotokra nehezebb. Hiszen nem nekünk kell együtt élni azokkal, akik falatban mérik az embert. Nem nekünk kell nap mint nap szembenézni és kezet fogni azokkal, akik bitorolják az ország és a nemzet nevét.

Mi jól vagyunk. Kitartunk. Szokjuk az új közbeszédet a régi viszonyok között, de bárhogyan is vélekedünk róla: „magyar” szavunkban mindig ott lesz a semmivel össze nem téveszthető melegség.

Mert az ember csak a barátait válogathatja meg, rokonait nem.

György Attila, Magyar Nemzet


Igen, de nem!

Kányádi Sándornak a Duna Televízió Régiók című műsor pénteki kiadásában — a legjobban sikerült kampányműsorban — elhangzott szavaiba kell most kapaszkodnunk. Ha a népszavazáson nem az igen győz — mondta a költő —, ha az nem lesz érvényes és eredményes, nem történik semmi különös Erdélyben, a Székelyföldön vagy a Pártiumban, s merjük remélni, a Vajdaságban és Kárpátalján sem, hisz eddig is minden határon túlra szakadt magyar nemzeti közösség jórészt saját erejéből élt, próbált megmaradni, fejlődni, felzárkózni.

Kányádi nem poétai emelkedettséggel, hanem egy székely parasztember tiszta észjárásával azt vetette a magyar politikai elit szemére, hogy azelőtt kotkodácsolt, mielőtt tojt volna, s ezzel Magyarországra és a határon túl élőkre szabadította a varjak hatalmas seregét. Persze, voltak magyarországi varjak is, vészjóslóak, cinikusak, alázatosan hazudozók, nyeglén kihívóak, de egy sem volt olyan, aki álságosan ugyan, de ne biztosította volna együttérzéséről a határon túliakat, akik közhelyesen fogalmazva, nem maguk lépték át a határt, hanem az költözött fejük fölött tőlük nyugatabbra, délebbre vagy északabbra. A népszavazás valójában arra volt jó, hogy felmérjük, akad-e ma Magyarországon kétmillió hatezer és még egy ember, aki felfogja, átérzi, azonosulni tud azzal a több mint nyolc évtizedes fájdalommal és méltánytalan helyzettel, amit a trianoni döntés hozott ránk, túl tud lépni önös, önző anyagi érdekein, s azt mondani, adni csak keveset tudunk, talán csak egy útlevelet, de testvéreinknek tekintünk, akitől a szabadság eme kis szeletét nem tagadjuk meg. Nem akadt.

1 400 000 igen volt csupán, ezért lett érvénytelen a népszavazás. Különben visszatérve a szavazást megelőző vitákra, megalázó és lélektipró volt hallgatni Kuncze Gábor vagy Lendvai Ildikó, Gyurcsány Ferenc vagy Hiller István és párttársaik nem melletti korteskedését, a magyar kormány felelős tisztségviselőinek hazugságoktól hemzsegő számadatait, s azt az álpatetikus ígérethalmazt, mellyel a határon túli közösségeket igyekeztek megnyugtatni, ők majd olyan támogatási rendszert dolgoznak ki, melytől a földi paradicsom költözik tájainkra, s törvényeket is alkotnak, hisz nem lesznek nyomás alatt, olyat, amitől a hetedik mennyországban érezzük majd magunkat.

De december 5-én, Mikulás napján, advent második vasárnapján Kádár és Gyurcsány népe olyat tett, ami példátlan az európai nemzetek történetében. A gyomrán, a zsebén áthaladó érzelemtől uralva elutasította 3—4 millió testvére feléje nyújtott kezét. Túléljük és sajnáljuk őket.

Simó Erzsébet, Háromszék

Kolozsvár igennel szavazott volna...

Fáj, nagyon fáj...

Nehéz szavakba önteni mindazt, amit most érzünk mi, Magyarország határain túl élő magyarok. Hát mégsem került az Anyaországban elég magyar nemzetben gondolkodó magyar?! Hát tényleg beteg Magyarország? Hát tényleg a vakok, eltévelyedettek, tudatlanok és félrevezetettek országa lenne? Ez nem lehet igaz! Ez nem így igaz!

Hiábavaló lett volna hát minden fáradozásunk, hiába próbáltuk fellobbantani a kölcsönös szeretet lángját? Hiába festette vörösre a Rákóczi-vár romjait az ezeréves határnál fellobbanó hatalmas máglya? Hiába égtek szerte a nagyvilágban, mindenhol, ahol magyarok élnek, a mécsesek? Hiába kondultak meg vasárnap délben a magyar összetartozásért Erdély-szerte a harangok? Hiába imádkoztak Erdélyben és a Partiumban a kettős állampolgárság megszerzéséért a zsúfolásig megtelt templomokban? Hiába volt "egy szív az akarat"?

Nem, egy percig sem hiszem, hogy hiába volt mindez! Nem hiszem, mert tudom, hogy Magyarországnak van egy másik arca is... És most azokhoz szólok, akik velünk együtt izgultak, akik azon fáradoztak, hogy meggyőzzék a hajthatatlanokat, akik mindent megtettek azért, hogy több legyen az "IGEN", akik levélben vagy telefonon kerestek meg és elmondták, hogy itt, az ezeréves határ tövében értettek és tapasztaltak meg valamit, amit oly sokáig rejtettek előlük....

Fáj, nagyon fáj, ami történt, de nem haragszunk Rátok. Mi ezután is magyarok maradunk, továbbra is a magyar nemzet részének tekintjük magunkat, még akkor is, ha nincs erről hivatalos papírunk. Gyertek ezután is jó lelkiismerettel Erdélybe és hozzátok magatokkal a hitetleneket is a Hargita köszöntésére és a Gyimesek hódolatára, hogy személyesen tapasztalják meg az erdélyi emberek világát, vendégszeretetét. Szeretettel várunk Mindnyájatokat, mert továbbra is szilárdan hisszük, hogy éljünk mi, magyarok bárhol a világon, együvé tartozunk! Gyertek hát, de hagyjátok otthon azokat, akik tudatosan tették nevetségessé és megvetés tárgyává - nem a magyar nemzetet - , hanem önmagukat!

Deáky András, Erdély Ma
Gyimesbükk, 2004. december 5.


Hát fiam, járni jár, csak nem jut!

Felcserélődtek a szerepek.

IGEN magyarok, és NEM-magyarok... Újabb pompás szójátéka a nyelvnek! És talán egy új fogalom?

Hajnali négy óra van itt Csíkmindszenten. Hétfő. Szent Miklós napja. Már pattog a tűz a kályhában, belefáradtam a forgolódásba. Székely mondás jut eszembe: Hát fiam, járni jár, csak nem jut!

Nem tudom elhinni, pedig sokan előre jósolták. Akkor sem tudom elhinni.

Tizenöt év után tegnap este ismételten éreztem a történelem „illatát”. 1989 decemberében is megcsapott, elkábított, magával ragadott. A bőrömön éreztem, hogy része vagyok. Nem én alakítom, de hozzám is tartozik. Akkor felemelt. A tegnap földhöz szegzett. Szeretném hallani, hogy nem igaz! Nem ölte meg újra Káin Ábelt! Nem rázott le Magyarország magáról, mint leprás a kisujját! De csak a tűz ropog, békésen. Ő biztosan tudja, hogy azért fel fog kelni a nap. Emberemlékezet óta tudja. Én nem bírom elhinni! Józan eszemmel bíztatom magam, hogy nincsenek véletlenek. Az sem véletlen, hogy egy héttel ezelőtt az RMDSZ bejutott a parlamentbe. Hogy újabb négy évig „elintézzenek” ezt-azt a romániai magyarságnak. Bejuttatta őket az MSZP NEM-je, és az a sokszáz romániai magyar, akiket elküldtek szavazni – nem választani! – az IGEN ürügyén, utolsó fogásként még a székely színeket is bemocskolva. Az sem véletlen, hogy ez az eredmény született Magyarországon egy hétre rá. Van mit tanuljunk belőle!

Hogyan fogom ezentúl hallgatni a magyar himnuszt? Mennyivel tud még többet jelenteni? Számomra eddig is tele volt tartalommal, érzéssel, átéléssel és megéléssel. Hogyan fogok gyermekeim szemébe nézni? Mit kell átadnom nekik? Hogyan fogom vinni tovább a vállamon a romániai magyar lét eddig átélt és még át nem élt terheit? Hát a szépségeit? Kihívásait? Érzelmekkel telített voltát?

Szebb lesz-e a Hargita ezentúl, és sudárabb-e a fenyő? Hogyan fogok a Magyarországról érkező IGEN-magyarok és NEM-magyarokkal szembenézni? Képes leszek-e élőszóban is megköszönni az igeneket és rákérdezni a nemekre? És ha NEM, akkor hogyan tovább? Egyáltalán tisztem-e ez nekem? Van-e jogom hozzá? Miért? Ez kérdés?

Székely vagyok-e vagy magyar? Imádkozhatok-e én még a Magyarok Nagyasszonyához? Mi lesz a csíksomlyói búcsún? Ránk szakad-e ott majd az ég? Tudja-e más is, mit jelentett a tavaly az István, a király a Somyló oldalán? Történelem íródott-e most, vagy csak játszottak egyet velünk a politikusok?

Kezdek felébredni. Dereng már a hajnal. Átölelnék minden IGEN-magyart. Kedves ismerősöm bíztató szavai jutnak eszembe: ha nem halok bele, erősebb leszek tőle... Úgy legyen!

2004 december 6.-án Csíkmindszenten
Molnár Judith, Erdély Ma

Ne feledjük, kik uszítottak magyart a magyarra!

Az előkészített tojást leteszem...

Tisztelt Magyar Testvéreink!

Az egyik szemem sír, a másik nevet. Hát a nevetővel kezdem. Nevetem, hogy a magyar kormány jelen vezetői a legmagassabb csúcsra jutottak, a nemzet megtagadás csúcsára. Téves csúcs. Innen számukra csak egy út van tova...

De nézzük meg miért is jutott ide a magyar nemzet. Az tény, hogy a népszavazásra viharos időben került sor. A népszavazást megelőzte az a közel félévszázados nemzet gyilkos kommunista-ateista erőszakszervezet, amely a magyar emberből a "jobb részt" kiölte. A szellem helyett az anyagot tette meg uralkodó eszméjévé. Így sok embernek leszükült a horizontja. Nem láttak el sem a határig, sem a határon túlra. Tekintetüket a bírvágy irányította, az égiek már nem lelkesítették. Ilyen nemzedéknek egysíkú lett a látása, és élete középpontja mindig egy körforgalomhoz vezetett a gyomrához. Hát sok ilyen magyarhoni szavazóval az új idők Mózesei sem tudtak semmit csinálni. A jelenben kormányzó mszp és szdsz – így írom, mert a magyar nyelvtan szabályai azokra nem lehetnek érvényesek, akik csapatostul a magyar nemzet lelki egységét megtagadták -, hóhér módon folytatott kampányt. Föl te éhes proletár! – éneklésével a gyomor féltést hívták elő az idős és a szegény rétegből. Ezért lett ilyen a december 5-i végeredmény.

A népszavazásnak mégis lett 50 százalék feletti „igenje". Ez egy lépés a sikerhez. A kormány és csatlósai amolyan léggömb módon viselkednek. Szállnak és öklendeznek a kommunista gyűlölet régi lerakódásából, ahogy ezt a tegnap este egy Lendvai Ildikó nevű viseltes képű asszonyság nőhöz nem méltó módon tette. A léggömb felfelé száll. Lentről nézve sikeresen röppen, röppen, röppen ...

Az viszont törvény, hogy a léggömb belső nyomása egyre nő és a külső nyomás fönt már csökken. És ott fent a magasban megpecsételődik sorsa, hiúságában szétpukkan. Most ezt a felfelé szállás látjuk, a pukkanás ezután jön. Akkor keresheted a szárnyaló „madár" gömböket, de nem fogod megtalálni. De megtalálható lesz az anyaországi és a határon túli magyar. Ők fognak össze, ha kell új pártként, és akkor...

Akkor a moldvai magyar is ember lesz, állampolgár lesz és kérheti az anyanyelvű istentiszteletet, az iskolai oktatást is. Akkor nem kell csip-csup pénzígéretet tennie a magyar kormánynak.

Addig törlöm az egyik szememet, s az előkészített tojást amivel megdobálni szándékoztam az idelátogató „magyar elvtársakat", kezemből leteszem . Nem piszkolom be se kezemet, se lelkemet. Aki a trágyadombra csap, biztos összekeni magát. Hát ezért.

Viszont, szeretettel várom azokat, akiknek lelkében él a nemzet. Hangjuk meghallom és ajtómat megnyítom.

Csíkszereda, 2004. december 6.

Tisztelettel minden magyar testvér iránt,
Darvas-Kozma József,
esperes-plébános



,,Elfogyni lassan, mint a gyertyaszál… "

Szombat este nagy lelkesedéssel és bizakodó reménnyel tettünk gyertyát az ablakba. Aztán egész éjjel égett és vasárnap is egész nap. Olyan büszke voltam kicsiny fényére! Ahogy táncot járt a csöppnyi láng, mintha örömtánc lett volna. Büszkén feszítette magát, nyújtogatta lángját egyre magasabbra.

Ám néha összegörnyedt, mintha terhet róttak volna vállára. Vagy csak szégyenkezett, mert körülötte a szomszédos tömbházakban sehol nem égett más láng? Egyedül volt, ez néha büszkévé tette, néha elbizonytalanította. De nem törte meg!

Csak vasárnap este jöttem rá, hogy tánca haláltánc volt.

Vasárnap este 8 óra tájban kialudt. Pedig még volt benne erő – viasz - éghetett volna… de kialudt. Mintha tudta volna, már nincs értelme az életének, a munkájának. Eddig figyelmeztetett, emlékeztetett, reményt éltetett, de már mindennek vége. Hiába égtek a kis őrtüzek az ablakokban, hiába zúgtak Erdély-szerte a harangok...

A gyertyacsonkot elteszem, hadd emlékeztessen! Lehet, egyszer még előkerül, beolvasztjuk és új gyertya születik belőle, ami szintén buzdítani fog egy másik nemes ügy végrehajtására. De lehet, hogy a gyújtózsinórt fogja lángra lobbantani...

A magyarságunkat nem adjuk fel, még akkor sem, ha másfélmillió csonkaországinak nem kellünk, ötnek meg mindegy, hogy vagyunk-e, egyáltalán. Mi elsősorban erdélyiek vagyunk, itt kell összefognunk nemzetünkért, itt kell megtartanunk magyarságunkat. Itt kell harcolni a jövőért! Egyszer majd a csonka-magyar is ráébred, hozzánk akar tartozni, és akkor ő fog jönni, és mi befogadjuk!

De jövőre nem csak június 4-én viselünk majd gyászt, hanem december 5-én is.

Soós Kata, egyetemi hallgató
Kolozsvár

Hozzászólások megjelenítése

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés