|
A Horthy-album képeibõl (Forrás: Szergedi Egyetemi Könyvtár honlapja)
Kornis Gyula: Az államférfi
 Tipikus jelenség a világtörténelemben, hogy egy-egy forradalomnak a társadalom valamennyi szellemi és gazdasági erejét szétzüllesztő anarchiája közepett a tömeglélek csakhamar a biztonság után sóvárog. Ennek biztosítékát pedig többé már nem a taktikázva ravaszkodó politikusokban érzi, akikben oly sokszor csalódott, hanem az egyenes, parancsolni és rendet teremteni tudó katonának imperátor-egyéniségében, ennek feltétlen akaratában és tekintélyében. Ha az állami-társadalmi zűrzavar állandóvá és reménytelenné válik s akad egy rokonszenves, nagy szervezőerejű és erőskezű katona, aki fegyveres hatalmával a rendnek kikristályosítására vállalkozik, akkor a nemzet zöme önkéntelenül hozzácsatlakozik s tekintélyének ösztönszerűen a maga érdekében engedelmeskedik. Ilyen tömeglélektani indíték alapján teremtett rendet a történet különböző időszakában s a földteke különböző pontjain Marius és Caesar, Napoleon és Mac Mahon, Yan Si-Kai és Csang-Kai-Sek.
Amikor a világháború után a legyőzött nemzetek a forradalmakban és "békeszerződésekben" csalódtak s lelki egyensúlyuk kétségbeesésbe bomlott, különös vágy támadt bennük az erős ember, a társadalmi kaoszból újra kozmoszt kimunkáló biztos akarat, a katona után: a vezért elsősorban nem a politikának fondorkodó Odysseusai között keresték, hanem kemény Achilles után sóvárogtak. Megérezték, hogy a katonának politikai akarata elsősorban a rendnek megteremtése és fenntartása, nemcsak azért, mert az állam lényege mindenekelőtt a rend, hanem mert a katona-léleknek éppen a rend, a belső és külső biztonság fenntartása a sajátszerű hivatása és természete. Ha a katonát a sors államférfivá is avatja, a katona az állam életét is a fegyelemnek olyan szellemében akarja újraépíteni és irányítani, mint a hadsereget.  A nemzetek a forradalmak mindent szertezüllesztő zűrzavarában kénytelenek egy időre. míg a rend helyre nem áll, lemondani olyan belső szabadságokról, amelyekkel való esztelen visszaélés fullasztotta őket a jogrend megszűnését követő anarchiába. Így állítja a rend után való sóvárgás, a történeti helyzet kényszere, a nemzetek önfenntartási ösztöne, az államok élére Pilsudszkit, Hindenburgot, Kemalt, Francót, nálunk pedig Horthy Miklóst.
Több, mint két évtizede annak, hogy Otranto höse a novemberi ködből az agyongyötört nemzet szemében szinte misztikus látomásként vonult be fehér lován a tőle szervezett új nemzeti hadsereg élén az ország fővárosába, hogy keblére ölelje a négy kínos esztendőn keresztül hősiesen küzdő, azután megcsalt, majd megalázott nemzetnek fiait, erőt és hitet öntsön beléjük, a bűnösöket megfenyítse s a megtérteknek megbocsásson. Rendületlen hivatástudattal s a nemzet örömujjongásától kísérve vállalta a legsúlyosabb, legfelelősségteljesebb feladatot: a kegyetlenül körülcsonkított és kifosztott magyar nemzeti államnak a romokból való újjáépítését, elsősorban a jog és törvény uralmának megteremtését.
A bolsevizmus és a román rabló megszállás után a szörnyű kaoszban ő lett a tengely, a gerinc, az erő, akinek parancsoló és szervező tekintélyét egy szívvel-lélekkel elismerte a nemzet s önként alávetette magát. A nemzet történeti életösztöne őt, a magyar heroikus embereszmény igazi megtestesülését, állította az élre, Hunyadi János és Kossuth Lajos kormányzói székébe. A nagy katonának parancsoló, összetartó és rendező akaratára volt a nemzetnek szüksége. A csata hőse a béke hőse lett, akinek munkája a nemzet ájult és dermedt testét újra visszaadta az életnek és erőt lehelt belé. A katona államférfivá formálódott, aki az örök magyar nemzeti célokat állandóan megélve, össze tudta forrasztani tekintélyével a pártokra bomlott magyart, egyéniségének sugalmazó erejével fel tudta gerjeszteni újra a nemzetnek életakaratát és önérzetét, erőtudatát és hitét.
 A fejünk felett elviharzott két évtized alatt, amely idő telve volt létünket fenyegető újabb veszedelmekkel, nagy világtörténeti válságokkal, aggasztó örvényekkel, állami életünk zavaros hullámai közepett az ország kormányzója volt a rendíthetetlen szikla, amelyre a nemzet mindig nyugodtan függeszthette szemét, mint életének őrtálló oltalmazójára és védőpajzsára. Azt, hogy ma a nemzet jobb jövőjében hiszünk és bízunk, hogy elaléltságából felmozdult a nemzet történeti életakarata, elsősorban az ő személyiségének, a magyar faj e nagyszerű kivirágzásának köszönhetjük, akiben legszebben tükröződik vissza a magyar faj lelke s akiben legélénkebben dobog a magyar föld szíve. A legsúlyosabb helyzetek idején is, amikor a legtöbb politikus csődöt mondott, katonalelke továbbra is hitt a nemzet őserejében és hitét bele tudta és tudja sugallani másokba is. Rendületlenül hitt és hisz abban, hogy "nem lehet, hogy annyi szív hiába onta vért"; hittel hisz abban, hogy egy évezred magyar akarása és munkája, egy évezred küzdelme és dicsősége nem foszolhatik szerte hirtelen a történet ködében; hittel hisz abban, hogy az ő faja még erős és egészséges, hűséges és megbízható és további nagy történeti hivatás vár reá, amelyet csupán a magyar nemzet tölthet be.
I.
Hogyan formálódott ez a katonás ember és emberséges katona államférfivá, történelmünk vezéralakjává, olyanszerű országépítővé, amilyen IV. Béla volt a tatárjárás után?
Hivatástudata nem a politikai élet mezejére vonzotta, mint a magyar birtokos nemesség annyi tagját, a sok között Szabolcs öccsét is, ki mint főispán esett el a harc mezején, hanem a tengerre, amelynek szárazföldi párja a délibábos magyar róna. A serdülő ifjú két esztendeig kérleli apját, hogy ő is tengerészkatona lehessen, mint Béla bátyja, aki a fiumei tengerészakadémia növendékeként véletlen baleset folytán a lőgyakorlótéren meghalt. S ennek a tengerészi hivatásnak élt egészen ötvenéves koráig lelkesedéssel, odaadással, benső sugallattal s a legnagyobb sikerrel. De ha ez a pálya merőben távol állott is látszólag a politikától, tudatalatti módon mégis számos olyan ismeretet és lelki készséget fejlesztett ki benne, amelyeknek a későbbi államférfi nagy hasznát vette.
Először is mint tengerész széles világhorizontra tesz szert: mint egészen fiatalember majdnem kétévi keletázsiai útján, főkép Elő- és Hátsó-Indiában s Ausztráliában, sokféle országot és népet ismer meg s bepillantást nyer a világpolitikának gazdasági rugóiba. Különösen tágul politikai látóköre, amikor 1908-9-ben a Konstantinápolyban állomásozó Taurus nevű hajónak parancsnoka, oly időben, amikor az ifjútörökök mozgalma forradalmon és ellenforradalmon keresztül diadalt arat. Ha politikai öneszméletének csiráit kutatjuk, olvassuk csak azokat a jelentéseit, amelyek a török vajúdó világról a bécsi volt cs. és kir. hadügyminisztérium tengerészeti szakosztályának okmányai között találhatók. (A kiemelkedő részeket közli Pilch Jenő Horthy Miklós (1928) című munkájában a 28. és a következő oldalakon.) Ezek a jelentések nemcsak a tengeri és szárazföldi haderők viszonyait ismertetik, hanem beható és éles megfigyelés alapján vizsgálják a török politikai és társadalmi életnek, forradalomnak és ellenforradalomnak hullámzó eseményeit is. Ebben az időben kebelezte be a monarchia Boszniát és Hercegovinát s nyilatkoztatta ki Bulgária függetlenségét. A magyar korvettkapitány közvetlenül szemlélhette egy nemzetnek öntudatra ébredését, az ifjútörök mozgalmat, amely fölrázta az alvó török lelket s meg akarta szabadítani az országot a nagyhatalmak túlzó befolyásától és megalázó nyomásától. Horthynak színes és plasztikus leírásai a török forradalmi eseményekről, Konstantinápoly tömeglázáról, a kormányválságokról, a szultán megjelenéséről palotája erkélyén, a monarchia ellen kitörő tüntetésekről, a lázító beszédekről, mind meglepő tanúságai annak, mily éles szemmel tudott belelátni a forradalom mélyebb pszichológiai hátterébe, hogyan tudta a kormány és a tömeg politikai mozdulataiban a  lényegest a lényegtelentől elválasztani. Így előre megjövendölte egyik jelentésében az ellenforradalmi katonai lázadásnak bekövetkezését, amelyet éppen azok a szalonikii katonák robbantottak ki, akiket a rend fönntartására Konstantinápolyba vezényeltek. A lázadó katonák tisztjeiket a kaszárnyákba zárták. s altisztjeik vezetése alatt a parlament elé vonultak s a minisztérium távozását követelték. Mahmud Moukhtar pasának volt akkora csapata, hogy a lázadást leverhette volna: De ahelyett, hogy ezt saját felelősségére megtette volna, a portára telefonálgatott a támadásra való engedélyért: a nagyvezér azonban nem akart vérontást. Így minden elveszett s még az addig hű csapatok is a lázadókhoz csatlakoztak.
Milyen tipikus törvényszerűséget mutat a forradalmak menete! Horthy jelentését olvasva, minduntalan ráismerünk a tíz évvel későbbi, 1918-i őszi "vérnélküli" magyar forradalomra: a budapesti főparancsnok Bécsbe telefonált, vajon elnyomja-e a készülő lázadást, de a király nem akart vérontást - s ez éppúgy trónjába került, mint ahogy Abdul Hamid szultánnak. Szinte IV. Károly tragédiájának szakasztott mását olvassuk Horthy tíz évvel azelőtt kelt jelentősében: "Sehol sem voltak láthatók azok az élősdiek, akik évtizedeken át mindenüket a szultán kegyének köszönhették, s akik mint meghunyászkodó szolgák annakidején a szelamlikon kocsija után szaladtak. A szultán szárnysegédei közűl csupán az idegen nemzetségbeliek jelentet meg".
Konstantinápolyban is volt "lánchídi csata", itt is minisztereket gyilkoltak, mint nálunk Tiszát. Szakadatlan puskaropogás volt hallható, a golyók mindenfelé röpültek, akárcsak a budapesti őszirózsás forradalom napjaiban. Csakhogy itt akadt egy kemény ifjútörök tábornok, Mahmud Sefket pasa, aki leverte a lázadókat, visszaállította az ifjútörök uralmat. Hogyan? Olyan ezredekkel, amelyekben minden nyolcadik ember tiszt volt legénységi ruhában, akik eleve lehetetlenné tették a katonaság megtántorodását. Mi is ellenforradalmi tiszti századokat akartunk szervezni, de már elkéstünk vele.
A fiatal tengerésztisztnek ezek voltak első mély politikai tapasztalatai: itt egy idegen nép államéletének fordulópontján csiszolhatta megfigyelőképességét s szerezhette első konkrét benyomásait a hadsereg és a politika benső gyakorlati összefüggéséről. Csakhamar azonban magának az osztrák-magyar monarchiának politikai, diplomáciai és katonai középpontjában, Bécsben nyíllik alkalma az itthoni államélet rendkívüli viszonyaiba s ezek mélyebb hátterébe való bepillantásra. I. Ferenc József 1909-ben váratlanul szárnysegédévé nevezi ki. Az agg uralkodónak fennkölt példája, amelyet Horthy majdnem öt esztendön át, a monarchia súlyos viszonyai között, közvetlenül szemlél, döntő jelentőségű a későbbi katona-államférfi politikai lelkiségének kialakítására. Szemtől-szembe megfigyelheti a nagy monarchának fölényes nyugalmát, odaadását, tapintatát, valóságérzékét, munkaerejét, kötelességtudatát, lovagias szellemét és bölcsességét. A birodalom épületének eresztékeit már ekkor erősen recsegteti-ropogtatja a nemzetiségi kérdés: a csehek obstruálnak, a nagynémet mozgalom nőttön nő, a magyarság fokozatosan a perszonális unió eszméjét iparkodik megvalósítani. Az uralkodó a közös hadseregben látja a birodalom összetartó erejét s a dinasztia biztonságát: ez a legbensőbb szívügye. A magyar függetlenségi politika a magyar vezényszónak, címernek és jelvénynek, a honvédség fejlesztésének kérdésével az önálló magyar hadsereg útját iparkodik egyengetni.
1938. április 3.
HORTHY MIKLÓS RÁDIÓBESZÉDE AZ ANSCHLUSSRÓL ÉS MAGYARORSZÁG BELPOLITIKAI HELYZETÉRÕL
* * *
Magyarország volt eddig a közelmúlt években a maga szûkre szabott határai közt a belsõ rend és nyugalom szigete. így éreztük mi, akik benne élünk, és ezt állapították meg mindazok az idegenek is, akik nálunk megfordultak.
A legutóbbi napokban azonban valami sajátságos bizonytalanságérzés, sõt aggodalom lett úrrá sokaknak a lelkén, és ennek a felismerése indított arra, hogy megvilágítsam a helyzetet és utat mutassak a közvéleménynek.
 Hogy mi az oka ennek a nyugtalanságnak (A fogalmazványban "hisztérikus nyugtalanságnak" olvasható.) és izgalomnak, amely itt sokakon erõt vett, azt józan ésszel bajos megérteni, mert erre valójában nincsen semmi ok. Ezt a nyugtalanságot csak azok a nagy nemzetközi események válthatták ki, amelyek a közelmúltban zajlottak le, de hogy ezek nálunk izgalmat idézhettek fel egyesek lelkében, az egyedül az illetõk tájékozatlanságából eredhet.
Mert hiszen, aki tiszta fejjel és látó szemmel ítéli meg az eseményeket, annak tudnia kell, hogy Ausztriának Németországgal történt egyesülése ránk nézve nem jelent mást, csak azt, hogy egy régi jó barátunk, akit a békeszerzõdések lehetetlen helyzetbe sodortak, egyesült egy másik régi jó barátunkkal és hûséges fegyvertársunkkal, vagyis azzal a Németországgal, amely mindig, életre-halálra megbízható és szótartó szövetségese volt barátainak a történelem tanúsága szerint. Ennyi az egész; egyéb a mi szempontunkból nem történt.
Egy ilyen látszólag váratlanul, hirtelen bekövetkezett nagy nemzetközi esemény természetesen bizonyos megrázkódtatással jár. Hogy egyeseket boldog elragadtatásba ejtett, másokban viszont régi szép emlékek múlásán érzett méla bánatot idézett fel, azon nem lehet csodálkozni. Egyébként azonban minket ez az egyesülés nem érint, már csak azén sem, mert csak látszólag következett be váratlanul. Az egyesülés évszázados óhaja volt a németségnek, és elõbb-utóbb már csak azért is meg kellett hogy történjék, mert az osztrák nép sohasem volt hozzászokva ilyen szûk határokhoz, és nem volt szokva ahhoz sem, hogy ne legyen szava a nemzetközi kérdésekben.
Hogy ez az esemény a mi határainkon belül mégis ilyen hullámokat kavart fel, annak inkább az a magyarázata, hogy azok, akik a zavarosban szeretnek halászni, ezt az alkalmat használták fel a céljaiknak megfelelõ nyugtalanság felidézésére.
Pedig ez hiábavaló kísérlet! Mert pillanatokra terjedõ izgalmat rémhírek terjesztésével fel lehet idézni, de arra nézve megnyugtathatok mindenkit, hogy a rendet és nyugalmat ebben az országban büntetlenül nem fogja zavarni senki!
Nem volt könnyû ezt a nemzetet - amelyet számtalan szerencsétlen véletlennek az összejátszása, továbbá tudatlanság, sõt rosszakarat annyira sújtott és olyan koldussá tett - talpra állítani, fenyegetõ katasztrófáktól megóvni. Nehéz feladat volt véderejének alapját lerakni, pénzügyeit rendbe hozni, fõleg mikor még a múlhatatlanul szükséges egység is annyira hiányzott belõle.
Mindez azonban Isten segítségével mégis sikerült, és most végre hosszú és szorgos munkával elértük, hogy ráléphetünk arra az útra, amely a nemzet jólétéhez és boldogságához vezet. A miniszterelnök úr nyilvánosságra hozta azt a tervet, amelyet öt év alatt, de reméljük, még gyorsabban meg fogunk valósítani, és amely pótolni van hivatva sok mindent, amivel mostoha sorsunk miatt úgy honvédségünk fejlesztése, mint mélyreható szociális és gazdasági reformok terén is elmaradtunk.
Elsõ helyen áll ezek közt honvédségünk kiépítése. Én sohasem akartam és nem akarom a jövõben sem fajomat fejjel a falnak vinni. Eleget pocsékolták a magyar vért a múltban, eleget omlott az ezer éven át a nyugati keresztény kultúra védelmében. Ezért vagyunk, sajnos, ilyen kevesen, pedig ötszáz évvel (A fogalmazványban "hétszáz" olvasható.) ezelõtt ugyanannyi magyar élt a világon, mint angol. De honvédségünk kiépítésére múlhatatlan szükségünk van azért, hogy határaink közt biztonságban érezhessük magunkat, mert a ránk váró komoly építõmunkának ez a biztonságérzés egyik legfõbb feltétele.
Ezt várjuk az ötéves terv megvalósításától, de hoz ezenkívül általános jólétet is, mert munkát fog adni mindenkinek, és hatalmasan meg fogja indítani az ország gazdasági vérkeringését.
Ennek a tervnek ezt a nagy jelentõségét minden jóakaratú ember megértette, elismerte és helyeselte ebben az országban, de aztán jöttek a rémhírterjesztõk, s néhány nap alatt iparkodtak annak reményt, bizalmat és megnyugvást keltõ hatását aláásni.
De hazug hírekkel csak pillanatokra lehet megzavarni a közhangulatot, mert a józan belátás, amely ennek a mi fajunknak egyik legjobb tulajdonsága, felül kell hogy kerekedjék a rosszakarat szülte meséken.
Mi magyarok szabadságszeretõ nép vagyunk. Nem is tudnánk élni szabadság nélkül, de visszaélni a szabadsággal nem szabad. A szabadság biztosítéka az alkotmány, de ugyanez a biztosítéka annak is, hogy az államügyek vezetéséhez csak olyan férfiak juthatnak, akik hivatottságukat és rátermettségüket kimutatták, és ezzel az alkotmányos tényezõk bizalmát megnyerték.
Mennyi tudás, gyakorlat, megbízhatóság, élettapasztalat, jellemszilárdság és mennyi tehetség kell ahhoz, hogy valaki egy vezetõ állásban meg tudja a helyét állam! Még egy gyárüzem, egy gazdaság vagy egy kórház vezetéséhez is különös képességek kellenek, hát még egy ország ügyeinek intézéséhez ! Nem elég, hogy valaki önmagát kinevezze világmegváltónak és frázisokkal, jelszavakkal, ügyes demagógiával a tömeget, sõt esetleg ingatagabb jellemû intelligensebb csoportokat is félre tudjon vezetni.
Könnyû például földosztást ígérni, de azon nem lehet változtatni, hogy Magyarország kilencmillió holdnyi szántóföldjébõl nem juthat több fejenként a kilencmillió magyarnak egy-egy holdnál. Egy hold földbõl pedig nem lehet megélni. De ha mindenkinek ezer holdat adhatnánk, akkor meg nem lenne, aki a földet megmunkálja. (Ez az utolsó mondat a fogalmazványban a következõképpen hangzik: "De ha a Holdtól kérhetnénk kölcsön annyit, hogy mindenkinek ezer holdat adhatnánk, akkor is éhen kellene pusztulnunk, mert akkor nem lenne, aki a földet megmunkálja.")
Különbség az emberek közt foglalkozásban, tehetségben, vagyonban és életmódban mindég volt és lesz is. Enélkül megállna az élet. Ez éppen olyan természeti törvény, mint az, hogy két egyforma veréb, de két egyforma falevél sincs a világon. Természeti törvényen pedig ember nem változtathat semmiképpen, demagóg jelszavakkal legkevésbé
Törekednünk kell arra, (E szavak helyett a fogalmazványban "Meg kell elégednünk azzal" olvasható.) hogy biztosítsuk a tisztességes megélhetését mindenkinek, aki dolgozni tud és akar, továbbá, hogy az elesetteken és szûkölködõkön szeretettel és jótékony szociális intézményekkel segítsünk. Erre nézve el is követünk minden lehetõt, és ennek sikeres megoldásához nagyban hozzá fog járulni az ötéves terv megvalósítása. De éppen ehhez kell a legnagyobb belsõ rend és nyugalom. Ennek a fõ feltétele a hadsereg. Ha ez a szerv egészséges, az ország minden polgára nyugodtan élhet.
A mi népünk kitûnõ katonai rátermettsége mellett a hadsereg értéke annyi, mint a tisztikar értéke. A mi tisztikarunk pedig elsõrangú. Noha a hadseregnek ezt a jelentõségét ma mindenki ismeri, és mindenki tudja, hogy a politizáló hadsereg nemcsak értéktelen, de a nemzet összessége és kivétel nélkül minden egyes polgára szempontjából is káros, mégis akadtak az utóbbi idõben egyesek, akik azt hitték, hogy ezt a tisztikart is meg lehetne környékezni és politikamentes egységét meg lehetne bontani. (A fogalmazványban ezután a következõ bekezdés olvasható: "Azonban fel kell vetnem a kérdést: minek nevezhetõ - ha nem hazaárulásnak - azoknak az eltévelyedett egyéneknek a munkája, akik bár ideális köpenybe burkoltan, de mégis érvényesülésük biztosítása céljából azzal kísérleteznek, hogy a hadsereg megbízhatóságát - a mai külpolitikai helyzetben - azzal ingassák meg, hogy politikát óhajtanának vinni a tisztikarba." Ennek a szövegrésznek csak egy mondattöredéke került be a közölt irat következõ bekezdésébe.)
Ezeknek a törekvése - nyugodt vagyok - nem fog sikerülni soha. De azokat, akik, bár ideális köpenybe burkoltan, de mégis egyéni érvényesülésük biztosítása céljából kísérleteznek, figyelmeztetem: el a kézzel a hadsereg közelébõl! A tisztikar tudja, hogy a hadsereg pártok felett csak az egész nemzeté lehet !
A nemzeti katona rátermettsége mellett a mi nehéz politikai és földrajzi helyzetünkben az is hozzájárult Magyarország ezeréves fennmaradásához, hogy a magyar politikát mindég megbízhatóság, elõkelõ gondolkodás és magas erkölcs irányította. Ehhez tartjuk magunkat a jövõben is. Ettõl eltérni és forradalmi módszerekhez (Ez utóbbi két szó helyett a fogalmazványban a "bolsevista eszközökhöz" szavak állanak.) nyúlni - nem engedek.
A legfontosabb, hogy az országépítõ munkából mindenki iparkodjék a maga részét kivenni azon a helyen, ahová hivatása rendelte. Nem elõször hangoztatom, hogy mennyire fontos lenne, ha értékes magyar fiatalságunk legyõzné azokat az üres elõítéleteket, amelyek a kereskedelmi és általában az üzleti pályáktól visszatartják, és megmutatná, hogy erre is megvan a rátermettsége. A nagy nyugati államok fiaiban sohasem volt meg az a nagy idegenkedés az ipari, kereskedelmi és pénzügyi pályáktól, mint bennünk, magyarokban. Ott ebben a tekintetben jóval elõbbre vannak, nekünk azonban még sok ezen a téren a tanulni valónk. De csak hozzá kell kezdeni, szívvel-lélekkel, szorgalommal kell dolgozni, és a siker nem maradhat el.
A népek boldogulásának egyik leghathatósabb eszköze a kereskedelem. Kivétel nélkül minden gazdag, boldog és hatalmas nemzet a kereskedelmi hajózásnak köszönhette és köszönheti felvirágzását. Gondoljunk a föníciaiakra, Karthágóra, Athénre, a normannokra, a spanyolokra, Velencére; Hollandiára és Angliára.
Ez az út elõttünk is nyitva áll, mert szabad kikötõnket a Közel-Kelet kereskedelmének központjává tehetjük, és ezzel a jólét és gazdagság forrását nyithatjuk meg a nemzet számára. Ehhez azonban munka kell! Becsületes, komoly munka, sõt a munka szeretete. Itt van a helyzet kulcsa, és csakis itt, nem pedig az utcán és demagóg szólamokban.
Különösen fontos ennek a belátása ma, mikor külpolitikailag is kezd a helyzet lassacskán tisztulni. A Népszövetség elvesztette korábbi jelentõségét az európai politikában. Egy ideális Népszövetségnek a feladata a háború okainak a kiküszöbölése lenne a viszonyok újból való rendelkezése által, mert az igazságtalanság talajában a béke nem virágozhatik. Minthogy azonban a Népszövetség ezt a feladatát mindeddig nem teljesítette, az elrendezõdés folyamata megindult a Népszövetség nélkül is.
A helyzetet azonban helyesen csak az ítélheti meg, aki teljesen tisztában van a viszonyokkal, ismeri a tényállást, tájékozva van mindenrõl, vagyis, akinek a kezében a szálak összefutnak. A nagyközönség nem tudhatja, hogy mi történik, mi nem, tehát legokosabban teszi, ha a felelõs kormányzatban, amelyrõl nem teheti fel, hogy tájékozatlan, éppen úgy megbízik, mint én. A parlamenti életben a mindenkori ellenzék feladata a bírálat és az ellenõrzés. Erre szükség is van. Ez azonban nem azt jelenti, hogy az ellenzéknek kötelessége a jóra is azt. mondani, hogy rossz, ha az a kormánytól ered.
Hogy a tervbe vett, áldozatokkal járó, hatalmas országépítõ munkát elvégezhessük, és ez meg is hozza azt a nagy fellendülést, amit várunk tõle, ahhoz úgy a politikai, mint a gazdasági életben nyugalomra és bizalomra van szükség. Ilyen kis ország ilyen nagy feladatot csak komoly összetartással képes megoldani. Súlyosan vét tehát hazája ellen mindenki, aki ezekben az idõkben az egységet megbontva széthúzásra izgat, és a nemzet boldogulása helyett, önzõ érdekbõl a maga egyéni érvényesülését keresi.
Meg kell szûnni annak ebben az országban, hogy mindenki jogot formáljon a külpolitika irányításához, és a belsõ nyugalmat bármi módon is zavarni merje. Összetartás nélkül nincs fegyelem, fegyelem nélkül pedig még egy kis üzemet sem lehet vezetni, nemhogy egy országot.
Mindezt azért tartottam szükségesnek elmondani, hogy a nyugalmat továbbra is biztosítsam. (Ez a mondat a fogalmazványban így hangzik: "Mindezt azért tartottam szükségesnek elmondani, hogy az aggódókat megnyugtassam és biztosítsam õket, hogy nincs okuk semmiféle idegeskedésre.") De szükségesnek tartottam azért is, hogy azokat, akik itt bármiféle irányban nyugtalanságot és egyenetlenséget próbálnak szítani, figyelmeztessem a szigorú következményekre. Egyszer már megmutattuk 1919 után (A fogalmazványban nem szerepel a Tanácsköztársaságot követõ fehérterrorra utaló 1919-es évszám.), hogy a rendbontó elemektõl meg tudjuk tisztítani hazánkat és nemzetünket, és most is biztosíthatom az országot, hogy abból, amit akkor tudtunk, nem felejtettünk el semmit !
Én csak magyar célkitûzéseket ismerek és tûrhetek, és csak törvényes eszközöket ezeknek a céloknak elérésére.
(A fogalmazványban ez elõtt a következõ mondat áll: "Arra kérek minden magyar hazafit, hogy a nagy, országépítõ terv sikere érdekében pártkülönbség nélkül segítse a kormányt munkájában.") Bízom a magyar nép józanságában és hazaszeretetében, és bízom abban, hogy ha összefogunk, Isten is meg fog bennünket segíteni!
(Az eredeti tintával írt tisztázat, aláírás nélkül. A szöveget nyomtatott betûkkel írták, s megjelölték Horthy számára grafit, illetve piros ceruzával a szavak és mondatok hangsúlyozását. A tisztázat mellett megtalálható a beszéd gépelt fogalmazványa is, melynek érdembeli eltéréseit zárójeles kurzív jegyzetben közöljük. A "szabadkikötõ" okkal, ok nélkül felbukkanó gondolata - Horthy egyik vesszõparipája - és más stílusjegyek alapján állítható, hogy Horthy saját fogalmazványa.)
(A "Horthy Miklós titkos iratai" c. kötet felhasználásával [Bp. 1965.] 170-177.)
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
Friss bejegyzések
Friss hozzászólások
Archívum