Ma, amikor Európában sorsunk jobbításának körülményei lényegesen kedvezőbbek, azt kell tapasztalnunk, hogy jelenlegi vezetőink sem képviselnek minket magyarokat megfelelően. Nekünk, határon kívüli magyaroknak szomorú a tapasztalatunk. Bárhol is szóba jön sorsunk, egyre többen annak a határozott véleményüknek adnak hangot, hogy mi erdélyi, de általában nézve, határon kívüli magyarok, bizony magunkra maradtunk és nem várhatunk senkitől segítséget. Ki kell mondanunk, hogy a jövőben sorsunkat mi kell hogy irányítsuk. Jogosan tevődik fel tehát a kérdés: Vajon igaz-e ez az állítás?
      Sajnos az anyaországi vezetőkről ki kell mondanunk nyíltan, hogy nem törődnek sorsunkkal, sőt adott esetben nem értünk, hanem ellenünk kampányolnak és cselekszenek. Ennek bizonyítására elegendő, ha két fontos dátumot említünk meg: 2004. december 5. és 2005. szeptember 26.
      Úgy vélem, hogy egy nemzet sorsának megfelelő irányítására – bármely nemzetről is legyen szó – elsősorban szükséges egy olyan nemzetstratégia kidolgozása, amely az összes lehetséges külső és belső tényezőket figyelembe véve garantálja a nemzet sorsának pozitív irányba való haladását, rövid és hosszú távon egyaránt. Nos, azt is ki kell mondani, hogy a magyar nemzetnek ilyen stratégiája ma nincs!
      A magyarság jelenlegi helyzetéből következik, hogy a magyar nemzetstratégia kidolgozásánál figyelembe kellene venni fájdalmas és sajnálatos szétdarabolt helyzetünket is. Más kell hogy legyen az erdélyi, a délvidéki, a kárpátaljai, a felvidéki, a burgenlandi és a szórvány magyarság nemzetstratégiája. E sajátos nemzetstratégiáknak be kellene épülniük az anyaország nemzetstratégiájába.
      A Gyurcsány-kormány tagjai ezzel nem foglalkoznak, nekik a legkisebb bajuk is, de a legnagyobb is csak a pénz! Ezt lehetne, de nincs miért tovább ragozni. Elég, ha csak arra gondolunk, hogy már egy éve vagy még annál is több ideje, hogy a MÁÉRT nem ülésezett. Hát mi hivatott, ha nem ez a fórum, arra, hogy a stratégiai dolgokban döntsön. Ez a jelenlegi magyar kormány részéről tudatos mulasztás a nemzet sorsának szemszögéből nézve bűn!
      Idén Tusványoson meghallgattuk Orbán Viktor beszédét, csettintettünk a nyelvünkkel, és azt mondtuk, hogy ez már igen. Nincs baj, ha a székelység körében általános szimpátiát élvező és tekintélynek, tiszteletnek örvendő pártvezető ennyire ismeri nemzetünket, és örültünk, hogy végre meghatározta valaki nemzetstratégiánk fontosabb irányvonalait. Tudtuk azt is viszont, hogy ezeket a fontos nemzetstratégiai gondolatokat Orbán Viktorból csakis a december 5-ei szavazás eredménye kényszerítette ki. Mégis reméltünk és kezdtünk bízni abban, hogy na végre valaki csak kezébe veszi a magyar nemzet sorsának irányítását. Reménnyel telítve értük meg 2005. szeptember 26-át, aztán csalódással vettük tudomásul, hogy milyen könnyedén besétált a Fidesz az MSZP csapdájába, és kényszerhelyzetükben parlamenti képviselőiknek nem volt már mit tenniük, igennel kellett szavazniuk. Jogosan tevődik fel tehát a kérdés: Ha a Fidesz jól politizáló európai párt, márpedig az, és Orbán Viktor az Európai Néppárt alelnöke, akkor ebben a fontos ratifikációs kérdésben miért nem lehetett időben céltudatos politizálással, lobbyzással az európai kormányok és az Európai Parlament képviselőinek figyelmét felhívni a romániai magyar gondokra? Miért nem lehetett a román képviselettel ezt már jó előre tárgyalni, vitatni és vitatni és vitatni? Miért nem lehetett megelőzni, elhalasztani a ratifikálását Románia belépésének az Európai Unióba? Kérdezzük, és gondolom, hogy jogosan: mi naivak ha látjuk mindezt, akkor a politikusaink, akik sokkal tájékozottabbak és tisztábban látják a politikai lehetőségeket, miért nem kezdeményeztek és tettek meg minden lehetséges lépést a cél érdekében?
      Egyre jobban kijegecesedik bennem egy igen fura gondolat, és ez is a kényszerhelyzet miatt. Az a véleményem ugyanis, hogy a magyar politikai pártok, ahelyett hogy egymás lejáratására pazarolnák értékes energiájukat, jobb lenne, ha vásárolnának közösen külföldről egy jobboldali radikális pártot, mert egy ilyen párt bizony hiányzik Magyarhonból, viszont a szomszédos országok mindenikében akad bőven! Merem hinni, hogy egy erős jobboldali radikális párt az oly divatossá vált globalizációs politika helyett a magyar nemzet érdekeit képviselné és helyezné előtérbe. Akkor a magyar nemzet mint fogalom nem tűnne el ennyire felelőtlenül a magyar politikából, a magyar történelmet is tisztelnék a tankönyvekben, a magyar egyházak szerepe is nagyobb lenne, és nem utolsósorban velünk kintlévőkkel is többet foglalkoznának.
      A mai körülmények között az erdélyi magyarság nem támaszkodhat az RMDSZ-re sem. Ők azt mondják, hogy a magyarságot ők képviselik Romániában, mi azt mondjuk, hogy nem egészen. Az RMDSZ mint szervezet sajnos az erdélyi magyarság sorsának irányításával keveset törődik. Az egyéni érdekek előtérbe kerülése és a funkciók halmozása meggátolja őket abban, hogy erdélyi magyar sorskérdésekkel foglalkozzanak. Az RMDSZ tevékenységét egy szűk csoport irányítja: a parlamenti képviselők és az országos szövetségi vezetőség. A demokrácia itt véget ért! Ez a csoport funkciótúltengésben, az RMDSZ – ennek következtében – általános sápkórban szenved. A Szövetség vezetői összefonódtak a román gazdasági és politikai hatalommal, munkájukat, stratégiájukat a pillanatnyi érdek határozza meg és a tűzoltás. Ezt viszont háborítatlanul végzik, mert nincs még kialakulva egy erős ellenzék. A Magyar Polgári Szövetség minden téren akadályozva van. Az RMDSZ mindent elkövet, hogy az MPSZ ne legyen párt és ne lehessen erős ellenfele. Így ma még az MPSZ-nek nincs tömegalapja. A tömegalap megszerzése igen nehéz, kitartó munkát igényel, amelyet nem egy, hanem sok személynek kell elvégeznie, s ez ma még a láthatáron sem nagyon látszik.
      Következésképpen és egészen röviden: mi, erdélyi magyarok az EU-s tömjéntől már el vagyunk kábulva, nincs ki kijózanítson bennünket. Nincs, aki megtanítsa pl. a magyar gazdákat arra, hogy mi vár rájuk az Európai Unióban. Hiányoznak a felkészítők. És ami a legfontosabb – hiányzik a pénz! Ez elég ahhoz, hogy a fiatalok lassan elhagyják szülőföldjüket, az idősek meg szegényen és kiábrándultan távozzanak a „nagy vadászmezőkre”. Ki foglalkozik tehát velünk, erdélyi magyarokkal? Sajnos senki, mert az urak azt tartják mifelénk is, hogy „a kutya ugat, a karaván halad”!