Előadás az etruszk–magyar nyelvrokonságról a BBTE-n
[ 2005-08-30 - 07:19:19 ,Erdély ma]

Szeptember 7-én, délelőtt 11 órától Kolozsváron, a Babes–Bolyai Tudományegyetem Európai Tanulmányok Tanszékének Jean Monet termében tart előadást Mario Alinei világhírű nyelvészprofesszor. A Magyarok Világszövetsége Erdélyi Társaságának szervezésében sorra kerülő előadás címe: Az uráli, indo-európai és altáji kontinuitás-elmélettől az etruszk–magyar nyelvrokonság tételéig. Mario Alinei nemzetközi tekintélyű nyelvész, az utrechti egyetem emeritus professzora, számos nemzetközi nyelvésztársaság tagja, a Societas Linguistica Europae elnöke, a svédországi, Uppsala-i Royal Academy Gustaf Adolf és a messinai Accademia Peloritana tagja jövőben ünnepli nyolcvanadik születésnapját. Számos alapműnek számító könyv szerzője, emellett több mint harminc nyelvi lexikon és szótár kidolgozásában vett részt. Publikációinak száma meghaladja a kétszázat. Nagy érdeklődést és számos reakciót kiváltó munkája az Orgini delle lingue d’Europa. La teoria della continuita. Continuita dal Mesolitico all’eta del Ferro nelle principali aree etnolinguistiche (Európa nyelveinek eredete, a kontinuitás-elmélet. A fő etnolingvisztikai területek kontinuitása a mezolitikumtól a vaskorszakig) eredeti módon magyarázza az európai nyelvek eredetét. A közelmúltban írt Ősi kapocs című könyve kifejti: az etruszkok (a latinok és a szabinok mellett Itália őslakosainak egyik fő csoportja) nyelve feltűnően hasonlít a magyarra, ezért egyfajta archaikus magyarnak tekinthető. Ha ez igaz, akkor a magyarok már jóval a honfoglalás általánosan ismert dátuma előtt jelen voltak Európában, mi több, az etruszkok ősei is innen, a Kárpát-medence térségéből származnak. Az elmélet nagy érdeklődést és még nagyobb vitát váltott ki a szakmai körökben. A hagyományos nyelvészet, amely a nyelvek „biológiai" fejlődését-alakulását tartja alapelvnek (a konzerválódással szemben) tagad, és lehetetlennek tart minden olyan elméletet, amely a kőkorszakig vezeti vissza a jelenleg létező európai nyelveket, vagy amely egy úgynevezett közös „ősnyelv" létezését bizonygatja. Mario Alinei elmélete konkrétan azt feltételezi, hogy az indo-európai nyelvek Európában alakultak ki, még a kőkorszak legelején. A professzor előadása Kolozsváron angol nyelven hangzik el, tolmácsolás biztosított, és kérdezni is lesz lehetőség. Ercsey-Ravasz Ferenc  http://www.hhrf.org/szabadsag/uj/index.php

AZ ETRUSZK NYELV

Az etruszk nyelvrõl eleinte azt hitték a tudósok, hogy a latin és germán nyelvek családjába tartozik. Ez a nézet ma már elavult és nem szerepel sehol az irodalomban, mert rájöttek arra, hogy e nyelv-szerkezet nem az indo-európai nyelvcsalád szerkezetével mutat rokonságot, hanem a ragozó nyelvek közé tartozik. Azt is megállapították, hogy az etruszk nyelvben erõs hangharmónia érvényesül, a hangsúly a szavak elsõ szótagjára esik, a kemény hangok gyakran átalakulnak lágy hangokká, hogy továbbá a szavak elején a késõbb ott szereplõ H-hang a régibb korban még hiányzik és így tovább, ami mind azonos a magyar nyelv sajátságaival. Amennyire erre mód és lehetõség nyílt, megvizsgálták az etruszk szókincset is és több szó pontos értelmét sikerült megállapítaniok. Tudják, hogy istent AISER, EISER-nek nevezték, ami szerintünk azonos az egyiptomi Osir és a krétai Zeus istennévvel és mindnyájan a magyar Õsúr származékai. További etruszk szavak értelme a szótárban szereplõ megfelelõ angol, illetve francia szavak kíséretével: TEZ, TEZI - Tesz MENA - Menni ITUN - Edény CARSI - Korsó TANNA - Tanít VACIL - Beszél SUPLU - Sípoló AME - Állj meg NAPER - Nappal, Nap CUPA - Kupa és HUD - Hat AVE - Év ALPA - Alap FALAS - Falás, Falni Kúr Géza (Cleveland) szerint, aki Jules Martha etruszkológus irányát követi, az etruszk nyelvben elõforduló szavak "kb. ötven százalékának gyökere ma is közismert magyar szógyökér és vannak közöttük egészükben használt magyar szavak is. " Összegezve a nyelv szerkezet, hangtana és szókincse tekintetében tapasztalható sajátosságokat és figyelembe véve azt a körülményt is, hogy a nép a magyar nyelvû Régi Keletrõl érkezett Európába, az etruszk nyelvet határozottan a magyar nyelvek nagy családjába kell helyezniük s csak azt kell eldöntenünk, hogy a magyar nyelvnek milyen közeli vagy távolabbi változatát képezi, mielõtt még nem esett szét egymástól eltávolodott nyelvjárásokra. Erre nézve az etruszkok hátrahagyott írásaiból nyerhetünk tájékozódást, ha azokat megkíséreljük magyarul elolvasni. Az etruszk írás a mértani, vagy rovás rendszerû grafika csoportjába tartozik, akárcsak a krétai, mikénei s általában az Égei-tengeri, kisázsiai, föníciai írások és természetesen a szkíta-hun-magyar írások is. Egyes etruszk írásjelek alakja és jelentése teljesen azonos a fönicei jelekkel, mint az I, L, M, N, O, V, Z és T hangoké. Az õ írásuk is fonetikus, vagyis szövegeik a nyelvjárásokat tükrözik. Bár az etruszk írásjelek hangértékét ismerik a tudósok, eddig még nem sikerült nekik egyetlen szöveget sem megérteniük, nyilván mert nem magyarul próbálták azokat szólásra bírni. Mi magyarul közeledünk a szövegekhez és az alábbiakban mutatjuk be eredményünket.

Elsõ rövid szövegünk (Okmánytár 10) egy elõkelõ etruszk ember sírkövén szerepel, amelyen az elhunyt személy alak- ját is láthatjuk, jelvényeivel együtt. Az illetõ kerek pajzsot és fokost tart kezében, lábai között a földre állítva a Nap jelképeként gyertyaláng ég. A szöveget a kép keretére vésték, s annak alsó vízszintes sora elkerülte a nagyobb mérvû rongálódást, úgyhogy ott a betûk világosan kivehe- tõk. Ezeket a jeleket az Okmánytárban megismé- teltük, helyreállítva a kopás elõtti V/U jelet és kipótolva a harma- dik szó végérõl lepattant T-jelet.

Balról jobbra olvasva, e három szavas részleg azt mondja az elhunytról: a L-U-M-I-N I-M-M-A-U-A N-A-P-oT A lómén imádja a Napot.

Második elolvasott etruszk szövegünk is balról jobbra halad, (Okmánytár 12) s három sora így hangzik: (1) Barát (?) volt e király. (2) E lak az õ sírja. Fia él. (3) Árva.

Megható felirat, melynek rövid szövegébe egy ló és egy emberalak van belekombinálva, vagyis képírás a vonalas írással elegyitve. (Okmánytár 11). Ezt is balról jobb felé haladva kell olvasni. Így: Az úr a ló elé es(ik). Ez a képe. A lovat el akarta lopni. Ez a nyûgje.

Még hosszabb, de szintén jól olvasható az az etruszk szöveg, amely egy bronz íróvesszõ négy oldalán szerepel (Okmánytár 13), amelyet már a magyar tudósok is régebb idõ óta ismernek Sebestyén Gyula rovásírásról szóló úttörõ munkája révén. Sebestyén bemutatja könyvében az íróvesszõt, megismétli annak négy oldalán (a, b, c, d) szereplõ betûket, átírja ábécésen az ökörszántás módján menõ sorokat, de mégsem veszi észre, hogy magyar nyelvû szöveghez jutott. A betûket az õ átmásolása szerint mi megismételtük és szavakba tagoltuk, de a négy sort fordított sorrendben olvastuk.

Átírásunk ez: E vesszõ rovó, az sokat tud. Egy-kettõre ír, ha a murok élõ. No jó, de ha az õre éjjel ruhába rakja (?) be, megõrzi Ön azt jó soká

Mesterházy Zsolt
Az etruszk őstörténet

Egy ragozó nyelvű ősnép Itália közepén

Az elhallgatott etruszk dráma

            Menjünk vissza a kezdetekhez, egészen a Kr. e. XI. századig. Róma története akkor kezdődött, amikor az etruszkokat, a ragozó nyelvű ősnép egy kisázsiai hajtását szülőföldjéről elüldözték Trója bukása után, és új hazát kerestek maguknak. Hogy nyelvét és történelmét az indoeurópaiak nem kutatják, sőt rendszeres ásatások Etrúria földjén máig sem történtek, felér egy beismeréssel. Az a kevés régészeti anyag, amit feldolgoztak, az a kevés történelmi adat, amit „elfelejtettek” az „ismeretlen eredetű nép” szlogenje alatt, mégiscsak több annál, hogy örökségüket egyszerűen letagadják. Nyilvánvaló oka van ennek. Azzal ugyanis, hogy semmi közük a rómaiakhoz, nem indoeurópai gyűjtőnév alatt ismertek, bőven elég a kisemmizéshez. Hogy műveltségüket és történelmüket e büszke rómaiak teljes terjedelmében ellopták, ma senkit sem érdekel. Most újra felidézzük az agymosás előtti helyzetet és ajánlom az indoeurópai történetírás figyelmébe az elveszített adatokat.

            Etrúria első bevándorlói kb. Kr.e. 1000-től kb. a VI. századig bezárólag érkeznek…. Az etruszk szövetséget 12 úr ill. hon alkotta a TARCHON … vezetésével. Minden szövetséges hon élén a LUKO-MON, Lak Méne állt királyi jelvényekkel. Koronát viselt, jogart tartott a kezében. Ha bírói minőségében működött, kísérete rőzsenyalábokat vitt magával és e fa-székekre ültek. (Ugyanezt tették a kelták is, sőt Magyarországon is, míg IV. Béla be nem tiltotta.) Faszék - fasces.
            A nemzet- és államtudat gyengeségének tudható be - a vérségi kötelékek előbbre tartása miatt, - hogy Róma egyenként tudta meghódítani őket anélkül, hogy akár egyszer is szembe találta volna magát Etrúria egyesült erejével.[1]
            ... kétségtelennek tűnik, hogy az ősi anatóliai-égei nyelvközösség eredetileg azon Elő-Ázsiából - főleg a közép-anatóliai Hacilar - Catal Hüyük kultúrkör területéről, kisebb részben a szíriai - kelet-anatóliai - kilikiai Halaf műveltség térségéből - első és második hullámként elvándorolt telepesek nyelveiből, nyelvjárásaiból ötvöződött össze, akik a legelső görögországi (proto-Sesklo, Magulica), balkáni (Starcevo, Karanovo), kárpát-medencei (Körös), és mediterrán partmenti földművelő kultúrákat (cardium vagy impresszió kerámia művelődési köre) kialakították. Erre az elsődleges ősanatóliai és szíriai nyelvi alaprétegre rétegeződtek felül azután azok az előszumér, majd később már kimondottan szumér nyelvi hatások, amelyeket a késői Ubaid, az Uruk és a Jemdet Nasr időkben, valamint a 3. évezredben (korai szumér dinasztiák, akkád kor, III. uri dinasztia) Mezopotámiából és környékéről elvándorolt további néphullámok vittek magukkal Anatóliába, az Égeisz térségébe, Délkelet-Európába és a nyugati mediterrán vidékekre. Így tehát az I. könyvben és most bemutatott szumér-görög szópárhuzamok nyilvánvalóan nem közvetlen úton kerültek bele a csak jóval később kialakult ógörögbe, hanem kétségkívül az anatóliai-égei nyelvközösség különféle nyelvjárásainak közreműködésével. E tekintetben a minoszit, a pelázgot, a nyugat-anatóliai lydet, kárt és lykiait éppúgy figyelembe kell vennünk, mint a mykénei kultúrkör közlekedő nyelvét, amely utóbbiból végül az aiol, ion és dór felülrétegezés hatására az ógörög nyelv kialakult.
            Láthatjuk, milyen bonyolult nép- és nyelvkeveredések, felülrétegeződések útján konszolidálódtak annak idején az egyes, már konkrétan megfogható nyelvek, nyelvcsoportok, s hogy mennyire naív módon képzelte el a 19. századi nyelvtudomány azok keletkezését, mindezen komplikált paleolingvisztikai folyamatokat egyszerűen egyenesvonalú nyelvcsaládi leszármazásra és szabályos hangfejlődésre redukálva.[2]

            Nyugatabbra tekintve azonban kissé módosulnak az elő-ázsiai nyelvi hatások összetevői. Így pl. az etruszkban sokkal több szumér párhuzam található, mint az anatóliai-égei nyelvcsoport keletebbi nyelveinek fennmaradt emlékeiben, holott Etrúria emezeknél jóval távolabbra fekszik Elő-Ázsiától. Ez az első pillantásra meglepő körülmény azonban egyszeriben érthetővé válik, ha meggondoljuk, hogy az itáliai területeken - eltekintve a cardium kerámia elszórt parti gócaitól - sokkal későbben kezdődött meg a földművelés, mint az Égeisz térségében, az Itáliába érkezett elő-ázsiai gyarmatosok zöme tehát már jórészt a késő Ubaid periódus kulturális és nyelvi koinéje idején hagyta el hazáját, s így ezeknek tekintélyes mennyiségű nyelvi elemet kellett magukkal vinniük e korszak immár őssumér, ill. elősumér közlekedő nyelvéből. Vagyis az Itáliában kialakult elsődleges nyelvi alapréteg már nem egyedül az ősanatóliai-szíriai neolitikus kultúrák nyelvéből származott, mint az anatóliai-égei nyelvcsoport keletebbi területeinek primér szubsztrátuma, hanem ezen kívül jelentős mértékben a késő Ubaid kori előszumérból is. Majd a később keletről beérkezett csoportok nyilván szintén több-kevesebb szumér elemet vittek magukkal a szumér nyelv fiatalabb fejlődési fokozatainak nyelvi anyagából - még akkor is, ha nem közvetlenül a szumér nyelvterületről származtak, mivel a sumér a 4. évezred derekától kezdve kb. 2000-ig adatolhatóan egész Elő-Ázsia közlekedő nyelve volt.
            Az etruszk műveltség, nép és nyelv eredete, keleti összefüggései a leghevesebben vitatott kérdések közé tartoznak. Ennek oka az, hogy az újabb kutatások fényénél mind bizonyosabbá válik egyfelől az etruszkok kulcsszerepe a római civilizáció és államszervezet kialakulásában, másfelől pedig az, hogy nyelvük igen lényegesen befolyásolta a latin nyelv fejlődését, különösen annak kezdeti, még képlékeny szakaszában. Jelen vizsgálódásaink szempontjából ezek a kérdések különösen is fontosak, mert a római műveltség és a latin nyelv viszont a maga részéről döntő hatásokat gyakorolt egész Nyugat- és Közép-Európa kulturális és nyelvi viszonyaira. Ezért kissé közelebbről is meg kell ismerkednünk az etruszkokkal.
            Köztudott dolog, hogy az etruszk műveltség évszázadokkal korábbi a római kultúra kezdeteinél. Sokkal kevésbé ismeretes viszont, hogy az etruszk városok kialakulása nagyjából egyidejű volt a görög urbanizációval, sőt egyes helyeken meg is előzte azt. Görögországban a falvak városias központokba tömörülése a Kr. e. 8. században ment végbe, Etrúriában pedig már a 9. század végén megkezdődött ez a folyamat, s jórészt szintén a 8. században fejeződött be[3] A régészeti kutatások pl. Tarquinia és Populonia vidékén már a 9. század végén nagyméretű, iparszerűen űzött réz-, ón- és vasbányászatot, valamint kohászatot mutattak ki, ami csak jelentős tömegeket összefogó, szervezett városállamszerű képződmények egyidejű létezésével együttesen képzelhető el. S valóban: a Tarquinia közelében fekvő Luni sul Mignone melletti ásatások az utóbbi években egy városias települést tártak fel a 9. század végéről.[4] Ugyanígy az etruszk törzsterületektől messze északkeletre fekvő Bologna (etruszk neve Felsina) a 8. század elején szintén már város volt.[5]
            Így tehát nyilvánvaló, hogy az etruszk városias műveltség kialakulását semmiképpen sem szemlélhetjük a görög kultúra átvételeként, mivel Kr. e. 800-750 táján még magában Görögországban sem beszélhetünk elterjedt, a szó igazi értelmében vett városias műveltségről, még kevésbé arról, hogy a görögök abban az időben már városias kultúrát közvetíthettek volna az etruszkokhoz. Ennek ellenére a nemzetközi kutatásban még ma is az a vélemény uralkodik, hogy az etruszk műveltség döntő jellegű görög hatásokra alakult ki. Az európai tudományosság ezen kiirthatatlanul beidegződött grekocentrikus beállítottsága és az ebből szükségszerűen következő önellentmondások kitűnően megfigyelhetők még M. Grantnak abban a művében is, amelyre előbb ismételten hivatkoztunk. Holott amint láthattuk, maga szögezte le, hogy a görög és az etruszk urbanizáció a 8. században nagyjából egyidejűleg következett be, sőt Tarquinia környékén a 9. század végéről származó, kimondottan városias telepet ástak ki. Később azonban minden átmenet nélkül arról kezd beszélni, hogy az etruszk városok görög kereskedők kulturális hatásaira alakultak ki. És a görög műveltségtől kapták legerősebb gazdasági, szociális és civilizációs impulzusaikat végéről.[6] Mindezt pedig azzal magyarázza meg, hogy euboeai görögök Kr. e. 775 táján kereskedelmi telepet létesítettek Ischia szigetén (Capritól északra), majd kb. 750-725 között Cumaeban is (Nápoly környéke), s e kereskedelmi lerakatok katalizálták volna az egész etruszk kultúra kialakulását végéről.[7]
            Magyarán Grant szemléletében a 9. század végén már városiasnak nevezhető (Grant saját szavai!) Luni sol Mignone melletti település, avagy Bologna, amely – ugyancsak Grant szerint – a 8. század elején már szintén város volt, egy 775 körül alapított, de még jó ideig nem városias jellegű (ismét csak Grant megállapítása) görög kereskedelmi telep kulturális hatásaira urbanizálódott volna. Ezután már csupán a teljesség kedvéért említjük meg, hogy Luni sol Mignone Ischiától légvonalban több mint 250 km-re fekszik, Bologna pedig majd 500 km-re. Ezen az időbeli ellentmondáson és a földrajzi távolságon kívül azonban feltétlenül rá kell mutatnunk még arra is, hogy a kérdéses ischiai, állítólag görög kereskedelmi telep helyén elvégzett ásatások 775-770 körülre keltezhető görög geometrikus kerámia mellett egy helyben készített föniciai feliratos edényt is felszínre hoztak, szíriai pecséthengerek és egyiptomi-föniciai jellegű skarabeusok társaságában.[8] Vagyis nagyon úgy tűnik, hogy ez az ischiai „görög” telep 775 táján még valójában föniciai kereskedelmi támaszpont volt, amely természetesen – számos egyéb áru mellett – az akkoriban divatos geometrikus díszítésű görög edényekkel is kereskedett. Mindenesetre meglehetősen módszertelen eljárás, egyedül geometrikus cserepek alapján – s ugyanakkor a számos egyéb, vitathatatlanul föniciaiakra valló lelet ignorálásával (figyelmen kívül hagyásával) – tételesen kijelenteni, hogy a telepet görögök alapították. Más kérdés, hogy kb. 60-70 évvel később, a nagyarányú szicíliai-dél-itáliai gyarmatosítások idején Ischia görög kézre került, s 700 óta már valóban görög gyarmat volt.
            Ugyanez a tónus végigvonul az egész könyvön. Egy jellemző példát még bemutatunk. Műve 54. oldalán Grant kifejti, hogy az említett ischiai görög kereskedelmi lerakat készítette az etruszk sírokban talált gyönyörű filigránékszerek nagy részét, azok tehát görög művészek alkotásai. Néhány oldallal később azonban ugyanezen ékszerekről megtudjuk, hogy ezek  „…a filigránmunkák azelőtt soha el nem ért finomsággal készültek, s a granuláció technikájával olyan mintákat és sziluetteket alakítottak ki, amelyek Görögországban nem találhatók.[9]” Kommentár – úgy véljük – felesleges.[10]
            Nem szándékom M. Grant nyomán néhány kereskedő kultúraformáló erejéről eszmefuttatásba bonyolódni olyan műveltségek eredetének tárgyalásakor, amelyek döntő hatással voltak az európai műveltség kialakulására. Kár lenne kereskedőkre bízni alapvető műveltségi ügyek elterjesztését még akkor is, ha nem akarjuk a szorgalmas iparosokat megbántani, netán lenézni. Ahogy fentebb is rámutattam, az meglátásom szerint egy teljes nép jelenlétét követeli meg, nem kevesebbet. Másképpen fogalmazva, nem tekintem általában járható útnak a műveltségek kereskedők általi elterjesztésének lehetőségét annak olyan mélységében, amit a régészet már eddig is felmutatott. E lehetőséget már korábban, fentebbi – keltákkal kapcsolatos - előadásomban kizártam. Miután nyilvánvalóvá vált, hogy a görög műveltségnek nem volt lehetősége Etrúriát sem befolyásolnia, sem oktatnia a hozzájuk képest később lezajló városiasodással, új helyzet elé kerültünk. Szemben az eddig általánosan hangoztatott itáliai görög átvételek elméletével, - amelyet így egyszer és mindenkorra el kell vessünk, - másik, az eddigieknél jóval megalapozottabb műveltségi fejlődést kiváltó tényezőket kell keressünk. Európa korai benépesülését áttekintve arra juthatunk, hogy ugyanazokon a ragozó ősnyelvi alapokon induló társadalmak közel párhuzamos fejlődéséről van itt szó, amelyek a rájuk települő indoeurópaiak fellépésének következtében váltottak később fejlődési irányt. Magyarul (az etruszk, kelta, szárd és székely) Itália is és (a pelazg, égei, stb.) Görögország is a Kr. e. I. évezred elején ugyanazon a műveltségi fokán állt, - mert ugyanaz a nép is volt, - de a később rájuk telepedő latinok, dórok eltérő fejlődési irány meghatározói lettek. Etrúria azonban többségi ragozó nyelvű országgá lett, nyilván a megjelenő létszámarányok miatt, Görögországban azonban a ragozókra rátelepedő indoeurópaiak bár többségbe kerültek, de a helybéliek műveltségét ezalatt jórészt magukévá tették. Párhuzamok természetesen joggal állíthatók az azonos indítású (ragozó nyelvű) népek műveltségei között, e megállapításokat azonban ilyen vagy olyan irányban nem célszerű indoeurópai műveltségek felsőbbrendűségét igazoló eszmefuttatások szolgálatába állítani. Mindez most igen finoman, - a mai konszolidált viszonyok közt élőknek egészen jól fogyaszthatóan - hangzik, valójában azonban az említett helyeken a ragozó nyelvű alapnépesség felszámolása és beolvasztása történt meg döntő mértékű vércsapolással egybekötve. Nem felejthetjük el e fontos mediterrán területek műveltségének tárgyalásakor azt, hogy Asszíria – mint a világtörténelem legnagyobb és legaljasabb emberirtója, - éppen ezekben a századokban állt mindent pusztító hatalma és hódító kedve csúcsán, amelynek következtében a Régi Kelet ragozó népei pánikszerűen menekültek el szülőföldjükről nyugat felé. Az első, Krisztus előtti évezredi ragozó nyelvű mediterrán műveltségek kezdetei ilyen módon általában fejvesztett meneküléssel kezdődnek és éppen itt van az a bizonyos törés vagy lyuk a történelem folyamatosságában, amit később olyan jól lehetett erre vagy arra forgatni a későbbi magyarázatokban. Kisázsia ragozó népei voltak az áldozatok elsősorban az asszír rémuralom ún. „sikerei” mentén. Talán nem kell Olvasóimat újra a nyúzott emberbőrökkel betakart városfalakra és a koponyahegyekre emlékeztetnem. E dicső tetteiket aranylemezekbe verték a még akkor nem legyőzöttek okulására, így bizonyítékként működnek ma is. Aki tehát ma egy múzeumban asszír oroszlánok domborműi előtt nézelődve művészi élményt sejt magának átérezhetni, gondoljon a kiirtott milliónyi ragozó nyelvű rokonunkra is.
            Ischia és Cumae görög kereskedelmi telepeinek kialakítása önmagában nem különösebben érdekes, hacsak nem gondoljuk tovább a tényeket. Kiderült, hogy a görögök már korábban működő etruszk telepeken kötöttek ki, az elsőségükről szóló indoeurópai legendák nem megalapozottak, viszont programtörténelmük meghatározó részeivé nőttek az idők folyamán. Ennél sokkal fontosabb azonban, hogy a Grant által kultúraformálónak beállított görög kereskedelmi megjelenés valóban az ún. etruszk városiasodás elindítója lett, csak nem úgy ahogyan azt ma tanítják. Zsászlós-Zsóka György Toszkánai harangok című könyvének negyedik fejezetében az etruszk erődvárosok felépítését az egyáltalán nem barátságos szándékú görög katonai fenyegetés következményeként tárgyalja. Fejezetének címéül a Viharfelhők nevet adta, valójában évszázadokig tartó, görög-etruszk háború vette kezdetét, amelynek eredményeképpen a meggyengült Etrúria Róma hálójába került. Etrúria tragédiája az lett, hogy nem egy, de két mindenre elszánt ellenség irigyelte meg jólétét, tudását és gazdagságát.
            A különféle nemzetiségű etruszkológusok művei általában megegyeznek annak a benyomásnak a keltésében, mintha a görögök ugyanolyan jogon gyarmatosítottak volna Itália területén, mint az etruszkok, hiszen Dél-Itália ekkor még – szerintük – üresen állott, ahova a görögök az etruszkokkal egyidőben érkeztek, s csupán versenyfutásról lehetett szó közöttük a kihasználatlan és gazdátlan területek birtoklásáért. Maguk a görögök még vádolják is az etruszkokat, hogy jogtalanul állták útjukat a szicíliai szorosokban és a Lipári-szigetek környékén, s a kalózoknak bélyegzett ellenséget – a hájas etruszkokat – lekicsinylő és sértő jelzőkkel illetik tehetetlen haragjukban.
            A valóság ezzel szemben az, hogy Itália egész területe és Szicília a görögök érkezése előtt már évezredekkel nemcsak hogy lakott terület volt, hanem jól fejlett mezőgazdasági termelés folyt rajta, s ősi közlekedési- és útrendszerrel is rendelkezett. A klasszikus hagyomány is mitológiai királyságokról – tehát politikai alakulatokról – ad hírt ezeken a területeken a történelmi idők előttről, mint az oenotriak és auszunok birodalmáról, s magának Itáliának neve is e korai időből származik az ital nép nevének örökségeként. Ez azt is jelenti, hogy Itáliának az indoeurópaiak részéről történt italizálásáról beszélni egyszerűen nevetséges. Ezeknek az ősmitólógiai királyságoknak egyike volt Etrúria is és valójában egyik sem különbözött a másiktól sem fajában, sem nyelvében, sem pedig ősmediterrán kultúrájában.
            Liparus és Aeolus legendái bizonyítják, hogy Szicília és Dél-Itália szigetvilágát Itália őslakossága szállta meg, s Szicíliának szintén az Itáliából érkező szikulik vagy szikelek adtak nevet. … Temetőik, - amelyeket csak nem régen fedeztek fel Pnatalikan és Finicchito közelében – legkésőbb a Kr. e. IX. században keletkeztek, tehát a görögök érkezését legkevesebb egy évszázaddal megelőzték. …
            Tagadhatatlan tény, hogy az etruszk tengerészet már e görögök első gyarmatosítási kísérletei előtt uralta a Tirrén-tengeri térséget, ahova az akkori kor legmozgékonyabb hajósnépe, a főniciai, közvetlenül Karthágó alapítása után – vagy azzal egyidőben, a Kr. e. IX. században – igyekezett benyomulni és megalapította Nora-t Szardinia szigetének déli csücskén. Az etruszkok erre Szardinia és Korzika megszállásával válaszoltak és Elba szigetét is megerősítették. Történészek ezzel kapcsolatosan etruszk terjeszkedésről, sőt invázióról beszélnek, s hogy a bennszülött lakosság abba ellenállás és lázadások nélkül belenyugodott, azt azzal magyarázzák, hogy a „primitív” társadalmak vezetőinek tetszett a magasabb kultúra és a civilizált életmód. Azonban ennek a térségnek viszonyában ilyesmiről beszélni nem lehet, hiszen ugyanazon őslakosság élt mindenhol, amelyik egymással kereskedett, vetélkedhetett, sőt háborúskodhatott is, azonban egy nép saját magának gyarmatosításáról a történelem még nem tud. Sokkal inkább valószínű, hogy az etruszk életteret fenyegető külső veszély ellen szervezték, s a főniciai piac ellensúlyozására etruszk vásárhelyeket is alapítottak, minthogy Etrúria tagadhatatlanul előrehaladottabb volt a szigeteknél. …
            A nyolcadik század második negyedében a görög agresszió hirtelen felerősödik. A korabeli vázák tanusága szerint hajóik építését a kalandozások tapasztalatai alapján tökéletesítik, s az ötvenevezős hadihajók nem éppen békés kereskedelmi vállalkozásokra utalnak. Azonban ennél még sokkal jelentőségteljesebb, hogy az egyes kalandvágyó csoportok addig egyéni vállalkozásai helyébe a görög városállamok szervezett erőfeszítése lép a tengerentúli terjeszkedés elősegítésére és meggyorsítására.
            A településre kiszemelt hely szemrevételezése után tervszerűen megjelennek első lépcsőként a békés kereskedők, akik vásárhelyeket állítanak fel és kívánatos árucikkeikkel, no meg üzleteléshez szokott sima modorukkal megnyerik a „bennszülöttek” vásárló közönségének jóindulatát. Természetesen senki sem veheti tőlük zokon, ha az árukészletük, drágaságaik biztosítására fegyveres kíséretet hoznak, őrséget állítanak. A kellő előkészítés és biztonsági rendszabályok bevezetése után most már megérkezhetnek a harmadik lépcsőben az „óhazából” az igazi gyarmatosítók csoportjai. Ezekben megtalálhatók az elhagyott városban megszokott életmód minden vonatkozásának művelői, mint a hazai stílusban felépülő város építészei, a lakosok kényelmét és szükségleteit kielégítő mesteremberek berendezett műhelyeikkel, a gyermekek nevelői, a „hazai kultúra” megteremtői és fenntartói. Néhány évtized alatt Itália földjén készen áll az „autentikus” görög „ikerváros”. …
            Ischia szigetének megszállása és Pithcusae megalapítása a görög támadásnak nem első állomásai. A Szicília-környéki tengeri csaták a görögöket nem bátortalanították el, hajóik a „kalózok” tengeri blokádját hol kijátszva, hol megkerülve, állandóan nyugtalanították az egész Tirrén-tengeri partvonalat, többször megtámadták – ha sikertelenül is – Elba szigetét, s ugyanúgy fenyegették Korzika és Szardinia szigetét.
            A Tirrén-tengeri hadműveletek azonban csak egy részét képezték a görög elgondolásnak. Általános támadásuk második fő ágát a Jón-tenger vizeiről, a Görögországhoz közel eső Tarantói-öböl felől indították, hogy egy délről megkezdett szárazföldi támadással birtokba vegyék a dél-itáliai államokat. A görögöknek ezt a vállalkozását az etruszk-barát jóniai szibariták hiusították meg, természetesen Etrúria hathatós támogatásával és szövetségben vele. Hogy pedig a megtámadott félsziget körül az ostromzár teljes legyen, az adriai oldalról sem feledkezett meg a görög hadvezetés. Az akkor még Jóniai-tenger néven ismert Adriát először megtisztították a „kalózoktól”, majd Atriánál és Spinában kolóniát telepítettek.
            A görög stratégiát nagy vonalakban felismerő etruszk vezetőség – valószínűleg a legjobban szorongatott dél-itáliai államok sürgető kérésére is – hozzáfogott magának Etrúriának megerősítéséhez. Ennek során kikötőinek berendezéseit biztonságba helyezte, tengerészetét korszerűsítette és kibővítette, s az ország szívébe vérerekként vezető folyóvölgyeket lezárta. Ezzel egyidőben az időközben Pithcusaeből partraszállt és Cumae városát birtokba vevő görög erők elszigetelésére megalapították Cápuát, majd a cápuai központból sugárzó irányítással a „tizenkét etruszk kolóniát” azzal a feladattal, hogy a görög terjeszkedést a félsziget belseje felé megakadályozzák.
            Itáliát kelet felől, az adriai oldalról a földrajzi adottságok következtében komolyabb veszély nem fenyegette, ám északon a helyzet kétségesebb volt. A Pó torkolatánál partraszállt és lábát megvető ellenség ugyanis könnyen lejuthatott Etrúria hátába a Pó déli irányba folyó mellékfolyóinak völgyében, különösen az Ombrone Pistoiese mentén, amely az Etrúria északi határát jelölő Arnó folyóba ömlött. Az északról várható meglepetés megelőzésére Etrúria megismételte a campaniai terveket és kiépítette a legalkalmasabb stratégiai pontokon a Pó-vidéki tizenkét „ikervárost”. …
            Az Itália fellegvárának szerepét betöltő Etrúria nyugati partvonalát három lépcsős, mélységben tagozott véderőrendszer őrzi, amely magán viseli egy tervszerű magas hadászat minden ismérvének bélyegét, amely magától semmi esetre sem alakulhatott ki, központi tervezés nélkül nem jöhetett létre. Akik kiagyalták és megvalósították, azok méltó kortársai voltak minden korukban létező központi hatalom vezető embereinek, méltó ellenfelei a gyarmatosítás útjára lépő görög államoknak.
            Az első lépcsőt az egyes etruszk városállamok hajóegységeiből összeállított etruszk hadiflotta képezte, amelyik az egész Tirrén-tenger felségterületét felügyelet alatt tartotta. …
            A második lépcsőbe az egész partvonal mentén, főleg azonban a tengerbe ömlő folyók torkolatánál már régóta létező, vagy a VIII. században létesített kikötővárosok és egyéb haditengerészeti berendezések tartoznak a körzetük védelmére rendelt hajókkal és vízi járművekkel. …
            A harmadik lépcső – a védelem gerince – az az erődváros rendszer, amely a folyók torkolatától kissé beljebb épült azzal az elsőrendű feladattal, hogy az ország belsejét minden ellenséges támadástól vagy beszivárgástól megvédje….[11]
            E védelmi hálózat kiépítésével az országot szó szerint lezárták. Lehet, hogy később haditengerészetüket nagy károk érték, lehet az is, hogy Campánia elveszik, de Etrúria belsejébe e nagyléptékű védelmi rendszeren keresztül fegyveres görög gyarmatosítók soha nem jutottak be. Etruszkjaink akkor még nem tudhatták azt sem, hogy akitől valóban félni kell majd, az nem a tengerről érkezik, hanem belülről, a szomszédból, ezért e szinte tökéletes védelmi zár ellenük nem lesz használható hatékonyan.
            Az előbbi tanulságokon kívül van egy másféle is, ezúttal korábbi elgondolásokat új megvilágításba helyező felvetés. Az indoeurópaiak történetírásában központi helyet elfoglaló városiasodási folyamat voltaképpen nem a támadók intelligenciáját dicséri, - legfeljebb elszántságukat - hanem az őslakos védők rettenetét, majd szellemi erejét, ezzel felszerelkezve lakóhelyeik megvédésére kényszerítve azonnal tudják, hogyan kell falakat építeni, erődített városokat felépíteni, és mögéjük rejtőzve megkísérelni a túlélést. Rákényszerültek a megtámadottak, ezért itt indoeurópai eredményekről felesleges beszélni. Ma már tudjuk, hogy végül is nekik ez sajnos nem sikerült, de arra is rájövünk, hogy Itália népe e háromezer éves rettenetet mind a mai napig őrzi agytekervényeiben. Megjelenési formája a szirtekre, hegytetőkre, nehezen megközelíthető helyekre épített falvak és városok látványa, ezek mind a réges-régi félelem országának emlékhelyeként is szemlélhetők. Egy olyan ország képe bontakozik ki szemünk előtt, amely együtt élt gyilkosaival, a szomszédból támadókkal. A hegyeken épített falvakban és városokban élő mai olaszok talán nem is tudják, miért másznak egész életükben lépcsőket. Ehhez képest a Kárpát-medence települései mind belesimulnak a tájba, utcáik az országútban folytatódnak, nyitott életük a települést nem viszi harcászati szempontok szerinti területre, igyekeznek minél közelebb lenni a megművelendő földhöz, és teljesen gyanútlannak látszanak a veszélyérzetben jól kiművelt itáliai rokonaikhoz képest.  

Hivatkozások:

• © Copyright by Mesterházy Zsolt 1999-2002. Minden jog fenntartva! A cikkben közöltekre csak a szerző előzetes írásbeli engedélyével lehet hivatkozni. 
  A szerző drótposta címe: zsolt.mesterhazy@kitalaltkozepkor.hu

• Mesterházy Zsolt: A Magyar Szent Korona, az elsõ keresztény ikonosztáz: http://www.kitalaltkozepkor.hu/mesterhazyzsolt_szentkorona.html
  Az etruszk őstörténet: http://www.maghar.hu/etruszk/etruszk4.htm
  Az etruszk összeolvadás (etnogenezis): http://www.maghar.hu/etruszk/etruszk3.htm
  Az etruszk időrend: http://www.maghar.hu/etruszk/etruszk5.htm
  A kelták és az etruszkok összehasonlítható régészeti hagyatéka: http://www.maghar.hu/etruszk/etruszk7.htm
  Mesterházy Zsolt - Könyvismertetõ: Heribert Illig - Gerhard Anwander: A kitalált bajor középkor — A régészet visszautasítja a koraközépkori forrásokat http://kitalaltkozepkor.hu/mesterhazyzsolt_akitalaltbajorkozepkor.html

• E lap pontos helye az Interneten: http://www.kitalaltkozepkor.hu/mesterhazyzsolt_azetruszkostortenet.html

Bővebben:

http://www.etruszk.lap.hu/

Hozzászólások megjelenítése

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés