Nos, a trip-hop nem tartozik kifejezetten a rock/metal műfajok közé, de a zenekar '97-es albumának teljesen véletlenszerű meghallgatása után egyre erősödött bennem a gondolat, hogy erről a fantasztikus muzsikáról mindenképpen érdemes írni.
A trip-hop 1994-ben bukkant fel az angliai Bristolban, mely egyben a Portishead alapítóhelye is. Portishead a neve annak bristoli külvárosnak, ahol a nyugati partvidék hajózása működik, és innen származik Geoff Barrow, a zenekar koponyája is. Barrow szerint a város nem kifejezetten az a vidék, ahol jó élni. Egyszer a következőt nyilatkozta róla a Rolling Stone-nak: "Olyan mintha nagyon szép és hangulatos lenne, de valójában elég borzalmas hely." Barrow 17 évesen el is menekült Portisheadből és a bristoli Coach House stúdióban talált munkát mint felvételrögzítő, de e mellett ő volt a "tea boy" is, vagyis az a szerencsés fickó, aki a stúdióban dolgozó zenekaroknak felszolgálhatta a teát. Miközben a frissítőket elcsente a zenészektől, autodidakta módon megtanulta hogyan rakjon össze különféle kísérleti hangmintákat, és arról álmodozott, hogy egy szép napon olyan zenekart alapít, amely teljesen más zenét fog játszani mint amit nap mint nap hallott és amit "normálisnak" tartottak.
"Mindannyian másfajta zenei közegből érkeztünk - így Barrow - jazz, hip-hop, rock, blues és ebből áll össze egy érdekes egyveleg."
Miután Barrow mindent magába szívott a stúdióban amit csak lehetett, meghallgatott rengeteg énekest, hogy valóra váltsa az álmát. Eleinte nem volt túl nagy szerencséje, míg 50 énekes után össze nem futott Beth Gibbons-szal a helyi munkanélküli hivatalban 1991-ben. Gibbons az elmúlt években jó pár különböző bandában énekelt. Akkoriban éppen a helyi kocsmákat járta körbe egy feldolgozásokat játszó csapattal. Mindketten ugyanazokért a zenei ideálokért lelkesedtek, így az alapító "tea boy", és a nő aki az estéit Fleetwood Mac és Janis Joplin dalok interpretálásával töltötte, megalapította a saját zenekarát. Dalokat kezdtek el írni a jazzgitáros Adrian Utley segítségével, aki azelőtt a Jazz Messengerben és a Big John Pattonban pengetett. Hamarosan szóbeszéd kezdett terjedni páratlan zenéjükről, minek eredményeképpen 1993-ban a brit Go! lemezkiadótól szerződést kaptak. Barrow közben folytatta a stúdiómunkát más zenekarok számára, többek között producere volt néhány remixnek a Depeche Mode, Paul Weller, a Primal Scream és a Ride számára.
Beth Gibbons legendás arról, hogy elkerüli az interjúkat vagy kisétál róluk. Barrow szerint a körülötte lévő misztikumot az újságírók kreálták. "Beth egy nagyon vidám ember. Mindent elmond magáról a dalszövegekkel, így nem érzi azt, hogy bárkinek is el kellene magyaráznia őket."
1994-ben a mérnök-ütős Dave McDonald csatlakozásával rögzítették bemutatkozó albumukat Dummy címmel. Az első kislemezük a rosszkedvet árasztó Sour Times (Nobody Loves Me) volt, melyet a rádióállomások és a videocsatornák az óceán mindkét partján játszani kezdtek. Barrow és társai egy különös klipet csináltak a dalhoz - még azt megelőzően, hogy szerződést kaptak volna a Go!-tól -, mely a 10 perces To Kill a Dead Man című alkotásból is tartalmazott részleteket. A fekete/fehér szürrealista filmben Barrow és Gibbons mint kémek szerepelnek a '60-as évek stílusában. A klipet a filmek megasztárjaival, John Barry és Ennio Morricone-val állították párhuzamba.
"Jó látni, hogy a dalok megállják a helyüket bármiféle előadás nélkül. '97-ben játszottunk csak basszusgitárral és akusztikus gitárral... nehéz volt, de csodálatosan sikerült."
A Dummy Anglia egyik tekintélyes díját, a Mercury Music Prize-t nyerte el 1995 szeptemberében, megelőzve 140 más angol és ír vetélytársat, olyan előadókat mint PJ Harvey, Blur, Elastica, Tricky és az Oasis. A Melody Makernél, a Mixmagnél és a The Face-nél a '94-es év albuma lett a korong. Ekkor a zenészek már elég sok időt töltöttek el interjúk adásával világszerte, így elhatározták, hogy az album reklámozására a lehető legkevesebb időt szánják. Barrow és Gibbons a gördülékenység érdekében megállapodtak abban, hogy Geoff fogja a legtöbb interjút adni - mert ő szeret inkább beszélni és gyűlöli a fotózást -, Beth pedig vállalja a fotózást, mert úgy érzi, hogy a dalokkal már mindent elmondott amit fontosnak érzett. A médiához óvatosan közeledő csapat turnén szintén kevés időt töltött, mert mihamarabb szerettek volna visszatérni a stúdióba. Amilyen hamar csak tudtak el is kezdtek dolgozni a második albumukon. Barrow megjegyezte, hogy reményei szerint "10 év alatt legalább 10 albumot fognak kiadni", de a zenekar nem tudta tartani a lépést az ambiciózus tervekkel, mert a második album - a Portishead -, 1997 szeptemberében jelent meg, 3 évvel a Dummy után.

Saját megjegyzés: a Nő k nagy dohányos :)))