Kétszáz szóban ♥2017.11.05. 21:27, Gréti
Kényelmetlen érzés járta át az egész bensőmet. Remegtem. Fáztam. Féltem. Sokszor és sokféleképpen kerestem a menedéket, a támaszt, a biztonságot, a szerelmet. De nem találtam. Sehol. Sehogy. Tekintetem mindig a távolba meredt: vajon hol találom meg? Ha lennének szárnyaim, elrepülhetnék, tova a messziségbe, távoli tájakra, ahol azelőtt sohasem jártam, és megtalálnálak. Tudtam, hogy megtalálnálak. Elég lenne egyetlen pillantás, és tudnám: te vagy az. Téged kerestelek. Téged vártalak.
Szárnyaim nem nőttek, és én azóta sem tudok repülni. Mégis elindultam, igaz, nem egészen önszántamból. Elindultam feléd, te pedig felém, és pont félúton találkoztunk. A tekintetünk összekapcsolódott, és mindketten tudtuk: Te vagy az.
Szerelem és igaz szerelem. Az előbbi egy érzés – az utóbbi maga az élet. A szerelem fellobban, és meg is éget. Az igaz szerelem fellobban, és eláraszt simogató melegével. A szerelem sokszor fáj, az igaz szerelem pedig a másikért fáj. A szerelem megtanít ellenállni, az igaz szerelem pedig közösen ellent állni. A szerelem elveszi az eszed, az igaz szerelem viszont visszaadja azt. A szerelem összekuszál, az igaz szerelem helyrerak. A szerelmed az, akivel le tudnád élni az életed, az igaz szerelmed pedig az, aki nélkül nem. Akinek ha csak belegondolsz a hiányába, mintha egy darabot szakítanának ki belőled – a másik feled.
|