"Álmodtam egy világot magamnak, itt állok a kapui előtt..."  - általában minden nagy döntésünk ezzel kezdődik, nem? Amikor megálmodjuk, hova szeretnénk eljutni, mit szeretnénk elérni, mivé akarunk válni. Amikor kikörvonalazódik bennünk, milyennek képzeljük el a jövőnket, sőt: milyen jövőt szeretnénk magunknak. Megálmodjuk azt a világot, amelyben élni szeretnénk. De: ekkor még nem lépünk be a kapun. Csupán kívülről szemléljük, csodáljuk. Ám kicsit olyasmik ezek az elképzelt világok, mint a nagy futball stadionok: kívülről nem látjuk be teljesen, hiszen mindenhol ráccsal van körbevéve, így nem mehetünk be, csupán a réseken át kukucskálhatunk be. Aztán egyszer, amikor eljön az ideje, kinyílik a kapu, mi pedig végre valahára beléphetünk rajta. Szívünk tele izgatottsággal, és mindenekelőtt reményekkel - hiszen ezt vártuk! A belépés első pillanata csodálatos, elvakít a hirtelen napfény, minden olyan ragyogó, minden olyan szép. 
De aztán ahogy haladunk egyre beljebb, találkozunk az első akadályokkal: itt egy oszlop, ott egy szék, és persze a lépcső... Valójában igen sok mindenen kell keresztül mennünk, mire leérünk a füves pályára, és még ott sem nyugodhatunk meg, hiszen csak ott kezdődik a java: ugyanis ha már ott vagyunk, az azt jelenti, hogy immár mi is játékban vagyunk. Csakhogy odalent döbbenünk rá, hogy ez nem játék - ez a valós élet.
Aztán vannak olyan megálmodott világok is, mint a jégpálya. A jég szinte hívogat, főleg a rajta ide-oda sikló játékosokkal: úgy érezzük, ez nekünk is menne, hiszen olyan könnyedén csinálják ők is! Így, mihelyst lehetőségünk adódik, korcsolyát húzunk, és már indulunk is a jég felé - csak amikor rálépünk, akkor döbbenünk rá, hogy ez nem is olyan könnyű, hoggy a jég milyen csúszos, talán sokkal csúszosabb, mint azt gondoltuk volna, nekünk pedig nincs megfelelő egyensúlyérzékünk, nem vagyunk kellően légiesek... 
Nem tudjuk megcsinálni.
Döntéseink tehát nem ott dőlnek el, amikor megálmodjuk őket. Persze, elindulni sem könnyű - de megmaradni sokkal nehezebb. Hiszen az elején, amíg nem próbáltuk, még nem látjuk, nem tudjuk, milyen akadályok, nehézségek fogják állni az utunkat. Itt dől el: maradunk, vagy megyünk? Kitartunk-e az álmaink mellett, amellett a világ mellett, amit megálmodtunk magunknak? Vagy esetleg rájövünk, hogy mégsem ezt akarjuk? Talán mégsem ezt álmodtuk meg magunknak? Vagy egyszerűen csak nem így? Hajlandóak vagyunk, és egyáltalán: van-e lehetőségünk kompromisszumokat kötni? Sőt: érdemes-e? 
A döntő pillanat akkor érkezik el, amikor már ott állunk korcsolyával a jégen, és csak el kellene indulnunk, hogy azt csinálhassuk, amiért annyi mindenen átküzdöttük magunkat, hogy eljussunk ideáig. Remegő lábakkal, botladozva, félve a sérülés lehetőségétől, előttünk a szélesen elterülő hófehér jég látványával tudunk-e emlékezni arra, hogy miért is küzdöttük el magunkat ideáig? Vagy hagyjuk hogy eluralkodjon rajtunk a kétségbeesés, és akár önerőből, akár másoktól kért segítséggel lebotorkálunk a pályáról. Pedig lehet, hogy ha csak egy kicsit vártunk volna, lassan megtaláltuk volna az egyensúlyérzékünket. Ezért tehát ebben a fázisban semmiképpen se hozzunk döntést, annak ellenére, hogy valójában itt dől el a megálmodott világunk sorsa. A gödöből ugyanis nem látni tisztán; amíg félsz a jégen, addig a félelem minden egyéb gondolatot, érzést eltompít. Vegyél egy mély levegőt, próbálj megnyugodni, adj magadnak időt. Elvégre, senki nem ígérte annak idején, hogy könnyű lesz, az igazán jó dolgokhoz pedig különösen is rögös út vezet - de megéri.