P. Dobrossy Rita novellája: AZOK A BOLDOG, SZÉP NYARAK…
Augusztusi forróság. Szinte olvad az aszfalt az utakon. Verejtéktől csorgó emberek tolonganak a buszmegállókban, lökdösik egymást az utcán. Fáradt nők cipelik izzadtan hatalmas bevásárlószatyraikat.
Az osztályon felüli belvárosi étterem viszont klimatizált. A pincérek szinte suhannak hatalmas tálcáikkal, vakít a hófehér damaszt a különterem svédasztalán, amin a legváltozatosabb ételek sorakoznak: kolozsvári töltött káposzta, libamáj aszpikban, gombasaláta, ropogós libacomb, tengeri herkentyűk, egzotikus gyümölcsök kavalkádja...
Osztálytalálkozóra gyűltek össze a vendégek.
Visszafogottan elegánsak, inkább fiatalosnak, bohókásnak igyekeznek látszani, hiszen az is fiatalít néhány évet – gondolják ők. Legtöbben világos, könnyű ruhában jöttek, a nőket alig fedi valami: vállpántos, leheletvékony, combig fölvágott ruhák, magas sarkú papucscipők. A férfiakon rövid ujjú ingek, gyűrött fehér nadrágok.
Az elmaradhatatlan mobiltelefonok néhányuknál percenként csörögnek… a hívások sűrűsége, és a márka ad egyértelmű garanciát az illető vagyoni helyzetére.
Kint árnyékban is harminckét fokon túl mutat a hőmérő, de ez itt senkit nem érint. Mindenki jókedvűen iszik, vagy eszeget. Kis csoportok alakulnak a régi haverokból.
Az osztálytalálkozó résztvevői tizenöt éve nem látták egymást. Ahogyan az ma már lenni szokott: szétszóródott mindenki. Különböző városokba, és külföldre is.
A svédasztal mellett három csinos hölgy beszélget. Látszik, hogy jó barátnők lehettek, mert fesztelenül, egymást bökdösve nevetgélnek. Mindhárman ápoltak, szolid sminket, és „alig-ruhát” viselnek. A hajuk színe vörös, szőke, és barna.
- Na mesélj már! Szóval mégis megcsípted álmaid férfiját! Pedig annak idején szerintem még te sem hittél benne! Csak a nagy vágyakozás volt… mármint részedről… - csacsog a vörös.
- Most meg kétnaponta találok egy cikket a férjecskédről. – kontráz a barna.
- Tényleg ilyen jól megy a vállalkozás?
- Na ne légy naiv! Legalább öt cégben tulajdonos a párja!
- Méghozzá nem akármilyenekben…
- Az a szürkéskék Jaguár a tiétek?
- Naná, majd a másik! Az agyonstrapált, az Ónodié. Nem tudtad?
- Gondoltam… Mit csinálsz egyébként, szívem?
- Mit csinálna? Majd bolond lesz dolgozni… Fittnesz és szépségszalon, tenisz, fogadások… Ugye?
- Nem vetted észre, hogy még meg sem szólalt?
- Attól még így van, nem? Csak ügyeskedni kell tudni… Mit számít, hogy mit firkálnak a bulvárlapok! Ugye?
- Pontosan. – mosolyog álmatagon a szőke. Hosszú műkörmeit nézegeti, majd elmélyülten szippant egyet a narancsvörös szívószállal szervírozott sötétkék koktéljából. Megcsörrennek a jégkockák.
- Mi szolidabban élünk. Mármint… úgy értem… lehetőleg semmi újságcikk, meg felhajtás… De különben csodás minden... Egy villa a Svábhegyen, nyaraló a Balatonon, három autó. Nagyon magas beosztásba került a férjem. Na nem mintha túlhajtaná magát, arra ott vannak a tanácsadói… De azok meg annyian, hogy néha már alig jut munka nekik is… - nevet a vörös.
- Fogadjunk, hogy a tenger mellett sültél így le! Olyan barna vagy, hogy az eszméletlen… -méregeti a szőke.
- A múlt héten jöttünk haza a francia Riviéráról. Három hétig csak feküdtem a napon… De te sem panaszkodhatsz! Ez a hófehér ruha még jobban kiemeli a sötét bőrödet! Hozzá ez a szőke haj! Még a pincérek is megfordulnak utánad! Szintén tengerpart? Florida??? Gondolhattam volna…
És te, drágám? Fantasztikus ez a bronz árnyalat! Melyik országban nyaraltatok? Esetleg egy világ körüli utazás volt? – koccintja oda a poharát a zöld szemű, vörös hajú, energiával teli nő a kis barna asszonykához.
- Hát nem éppen… Leginkább a kertben vagyok. Van egy nagy veteményesünk. Rengeteget gyomláltam, kapáltam, öntöztem. Meg most ért be sok gyümölcs is. Szóval, van mit csinálni. Nem mintha panaszkodnék. Mert nagyon nagy öröm ez a kis kertes ház! Eddig az anyósomnál laktunk… Másfél szobában… De keményen dolgoztunk, és végre sikerült… nem is vettem észre, hogy mikor fogott így meg a nap… - szólal meg csendesen.
A vörös és a szőke jelentőségteljesen összenéz. Aztán mintegy véletlenül, egymásba karolnak, és felhúzott szemöldökkel, összehúzott szájjal elindulnak a terasz felé.
A kedves arcú, kiegyensúlyozott, barna hajú nő mosolyogva, szinte elnézően figyeli őket, míg el nem tűnnek a nagy üvegajtó mögött…
P. Dobrossy Rita: ÁLOMSZÉP NAP Novella
Már hűvös volt az őszi délután. Három óra felé járt. Fázósan húzta össze magán fekete ballonkabátját, és felpillantott az égre. A nap vakítóan sütött, egyetlen felhő sem takarta az eget. Kihalászta zsebéből a napszemüvegét, mert bántotta az erős fény.
Valami nyugodt helyet keresett a Városliget zajos forgatagában. Lassan sétált a kiabáló, lufit lobogtató gyerekek, a lángos-sütők, hamburgeresek, a minden bóvlit áruló, sátras kis bódék előtt.
Aztán meglátta a tavat. Rögtön érezte, hogy kizárólag oda vágyott.
A Vajdahunyad vár túlsó oldala előtti kicsit zöldes, kicsit piszkos, gyönyörű vizet bámulta, miközben lassan lépkedett lefelé. Mosolyogva ült le egy kopott, elkoszolódott padra. Magas sarkú bőrcipőbe bujtatott harisnyás lábait maga elé nyújtotta, retiküljét a pad szélére ejtette. Úgy nézett körül, mint aki megérkezett… Elégedetten állapította meg, hogy belátható távolságon belül teljesen egyedül van. Csöndes örömmel nézte a tavat: a fények játékát, a víz fodrozódását. Mérhetetlen nyugalom öntötte el. Úgy érezte, soha nem akar innen felállni. Napszemüvegét erősen az orrnyergére nyomta, és kezeivel szétrázta hosszú, vörös haját.
Kényelmesen hátradőlt, néhány pillanat múlva a szeme is lecsukódott. Nem volt álmos, csak tudta, jót fog tenni, ha fölemelt fejét a nap felé fordítja.
Már fáradtságot sem érzett. A feje is üres lett, és könnyű. Feltámadt a szél. Néhány elsárgult, rozsdás falevél a kabátjára hullt. Kezébe vette az egyiket, és sokáig forgatta. Elgyönyörködött a színek összjátékán, az erezet mintáján.
- Milyen szép tud lenni egy őszi levél. Tele van meglepetésekkel. Fantáziadús alkotása a természetnek… nem gondolja? – szólalt most meg mellette valaki, és már le is ült hozzá.
Lassan fordította oldalt a fejét. Hadd játssza még vele néhány másodpercig különös játékát a sors. Mert ez a hang… Százezer közül is rögtön felismerné… De lehetetlen… Teljesen lehetetlen… Ilyen nem történhet meg éppen vele…
Hirtelen rápillantott a mellette ülőre. Nem vette le a napszemüvegét. Kristálytisztán látta Őt. Még azt sem gondolhatta, hogy nem hisz a szemének, mert a férfi közel ült hozzá, és minden apró részlet tisztán kivehető volt rajta… De ha kétszáz méterre pillantja meg, akkor is tökéletesen felismerte volna… Semmi kétség: Ő volt az!
Kínjában nagyot nyelt. Meg volt róla győződve, hogy egy szót sem fog tudni kinyögni. Megpróbált erőt venni magán. Reszkető kezeit ballonja zsebébe dugta, és érezte a feltörő fájdalmat, ahogy körmeit a tenyerébe vájta. Óvatosan megköszörülte a torkát.
- Valóban gyönyörű… már régóta nézegetem… - mondta szinte suttogva a nő.
- Láttam… Láttam, ahogy nézi…
- Tényleg?
- Igen. Aztán úgy gondoltam ide ülök. Maga mellé… Hátha ráér, egy kicsit… és elbeszélgethetnénk…
- Mármint… Velem?
- Ki mással? – kérdezte a férfi vidáman.
Aztán felnevetett, és közben néhány ránc képződött a szeme körül. Ez is észvesztően jól állt neki: a nevetés, a ráncok, a napsütötte bőr jellegzetesen szép, férfias vonásain. Fel kellett néznie rá, így ülve is. Nem lepődött meg, mert pontosan tudta mennyire magas,
- több mint két méter – valahogy mégis jó volt, hogy ez is azt bizonyítja: Nem tévedett!
Azt is ezer képen, és filmkockán látta már, hogy milyen széles a válla, mennyire sportos a teste, és mégis… Még mindig nem hitt a szemének.
De a napszemüveget nem vette le. Így is túl élesen látott. Védekezésre is jó volt ez, a zsigerekig ható pillantások elől. A mellette ülő férfi úgy vésődött emlékezetébe, hogy tudta: Ha valami szépet akar még az élettől, mindig így, és itt fogja látni Őt… Ezen a napon, és ebben az órában. Akármikor, ha hazamegy, csak be kell csuknia a szemét, és megjelenik majd a hosszú bőrkabátjában, világos farmerban, lazán hátradőlve, miközben néhány hajtincs az arcába hullik. Meg kell őrülni… Nagyon jól néz ki!
És fantasztikusan tehetséges!
- Gyakran kijár ide?
Ez lehetséges? Tényleg beszélgetni akar velem? Éppen velem? Hihetetlen! – gondolta.
- Nem mondhatnám… Most is véletlenül keveredetem erre…
- Mégis… Miért pont ide?
- Nem is tudom. Mióta ideült mellém, semmit nem tudok… Kérem, ne haragudjon, ha megállás nélkül butaságokat fogok beszélni… - dadogta zavartan.
A férfi tett egy félfordulatot a padon. Kíméletlen lassúsággal vizsgálta a nő minden porcikáját. A másik megbűvölten figyelte a mélykék szempárban rejlő csodákat: az intelligenciát, az értelmet, az iróniát… Nézte a karakteres, szabálytalanul szép arcot.
Csak percek múlva tudatosult benne, hogy ő a vizsgálódás alanya. Ekkor mélyen elpirult. Rondának, esetlennek és ötvenéves vénségnek tartotta most magát.
- Tegeződhetünk? Tudom, hogy udvariatlan voltam… Neked kellett volna felajánlanod… Te vagy a nő…
- Ez vicc volt? Tizenöt évvel vagy fiatalabb… Őrült nagy megtiszteltetés ez nekem… Még mindig nem hiszem…
- És miért? Ugyanolyan ember vagyok, mint bárki más…
- Hát persze… - szólt félénk iróniával.
- Most gúnyolódsz?
- A rovásodra? Soha nem tenném…
- És miért nem?
- Mert… mert… te nekem… egy csoda vagy. Talán azért is, mert nincs, és nem is volt az életemben senki, aki hozzád hasonlítható lenne. Érted? Teljesen egyedül éltem mindig. Pedig megalkudhattam volna, de ez nem az én műfajom… Nekem kizárólag Te vagy az, aki megtestesítesz mindent, ami jó…Tudom, hogy giccsesen, és hülyén hangzik, de akkor is… Nekem Te jelented mindazt, amit valahogy úgy határoznék meg: Íme, egy csodálatos művész, fantasztikus sármmal, szédítő testtel, őrült jó szöveggel. Ráadásul kedves vagy és közvetlen…
Megint elöntötte a pirosság, de volt ereje védekezőn felemelni a kezét, és folytatni:
- Ne szólj közbe!
- Eszemben sincs…
- Kösz… Csak annyit: Ha volt előző életünk, már találkoztunk…
- Miből gondolod?
- Mivel úgy sem látjuk többé egymást… elmondom: Valami megnevezhetetlen érzés… ami őrülten jó… azt sejteti… csak Te… és soha senki más… nem volt, és nem lesz rám ilyen hatással.
- Nem egészen értem. Bővebben?
- Mint… mint egy kagyló… Ha összecsukod, pontosan érintkezik minden kis részlet. Minden felület. Ami azért is nagy hülyeség, mert egyáltalán nem ismerlek… Mégis így érzem… Ezért nyekeregtem egy előző életről… Ne haragudj a kagylós hasonlatért… nem tudtam volna elképzelni, hogy egyszer majd találkozunk. Még most sem vagyok képes fölfogni…
- Pedig itt vagyok. Életnagyságban. Melletted ülök.
- Egyértelmű. Mégis…
- És egyre inkább úgy látom, passzolni fog a kagylós hasonlatod…
A nő szemét elöntötték a könnyek. Milyen jó ez a napszemüveg! Nem hittem volna, hogy ennyire kedvesen hazudik! –gondolta.
- Miért? – kérdezte szipogva.
- Mert még nincs szétbontva a kagyló, és egy igazgyöngy van a közepén. A lelked. A szereteted. Ami segítene talán nekem is abban… De inkább hagyjuk…
- Miben segítene?
- Ha most elkezdeném sorolni…
- Világos. Ne haragudj. Nem akartam…
- Mit? Mit nem akartál?
- A magánéletedben vájkálni…
- Pedig néha… rám férne… Nagyon is!
- Nem tudom. Lehet… De nekem éppen így vagy jó…
- Mert csak a felszínt ismered…
- Erre az egy-két órára éppen elég ez is…
Hirtelen feltolta szemüvegét a hajába, és kutatva nézett a férfira. Egészen közel hajolt hozzá: - Mondd, hogy jutott eszedbe ez az egész…
- Mármint micsoda?
- Hát, hogy leülsz ide, és még szóba is állsz velem!
- Miért ne álltam volna veled szóba?
- Azzal azért tisztában vagy, hogy nem csak, a nagy művészt látom benned?
- Hanem egy elképesztően sármos, fiatal férfit is… hogy a szavaidat idézzem.
- Így van. Pontosan. Ennek ellenére…
- Leültem ide.
- Aha. És most már alig vagyok magamnál.
- Ezt nem akartam… Nem akarhattam… hiszen nem is ismer fel mindenki… Igazán nem tudhattam, hogy Te…
- Hogy én…
- Ennyire…
- Igen ennyire… Vagy ettől még jobban… De talán már nem lehet fokozni…
- Aranyos vagy.
- Gondolod?
- Látom rajtad. Hallom a hangodon…
A nő hisztériásan fölnevetett egy pillanatra, aztán elsírta magát. Idegesen kirántott egy zsebkendőt a kabátjából, villámgyorsan letörülte a könnyeit.
A férfi gyöngéden simított egyet a széltől összegubancolódott tincseken.
A nő elrántotta a fejét. Aztán csendesen kérdezte:
- Mondd, miért éppen ide ültél?
- Ezt hogy érted? Zavartalak?
- Összezavartál. Ez sokkal rosszabb.
- Nem tudhattam…
- Nem is azért mondtam.
- Persze, hogy nem… Teljesen megható a rajongásod…
- Ami már túlmegy minden határon!
- Rosszul fogalmazol…
A nő rátette kezét a férfi vállára. Teljesen maga felé fordította.
- Mondd, megnéztél már engem?
- Persze. Vörös a hajad, szép a szemed…
- Ránézésre mennyi vagyok?
- Ezt hogy érted? Első ránézésre hány éves vagy?
- Pontosan.
- Szerintem ilyet nem illik kérdezni…
- Sem a kérdésre válaszolni?
- Ahogy mondod.
- Most mit udvariaskodsz? Arra a fél órára, ami még maradt… Úgysem látlak többé. Csak az újságokban, meg a tévében. Előtted az élet… Harmincöt múltál…
- Ezt is tudod? Az életkoromat?
- Pont ezt ne tudnám?
- Mit tudsz még rólam?
- Mindent.
- Tényleg?
- Már mondtam… Tudod, a kagyló-hasonlat… Szóval minden érdekel, ami veled kapcsolatos…
- És publikus…
- És publikus!
- Mit tennél, ha kiderülne, hogy egy szemét rohadék vagyok?
- Nem hinném el…
- Miért?
- Mert számomra nem lenne igaz.
- Olyan biztos vagy ebben?
- Aha… Különben is… Nemsokára elköszönünk… Ne mondj magadról ilyen ostobaságokat!
- Ez nem ostobaság! De már a búcsú előtt vagyunk?
- Igen. Sötétedik…
- Azt szeretnéd, hogy megmaradjon az illúziód rólam?
- Nem illúzió. Nekem a valóság.
- Miről?
- Hogy Te vagy… és senki más… Aki megmaradt nekem, mint…
- Mint?
- Mint jó… Az egyetlen jó az életemben. Érted, ugye?
- Értem…
- Aki miatt érdemes felkelni reggel. Aki valamilyen belső erőt ad…
- Mihez?
- Hogy elviseljem…
- Mit?
- A mindennapokat… Az öregedést… Az egyforma éveket… A kilátástalanságot valami jobbra… az egyre szürkébb napokat. Azt az érzést, hogy nemsokára vége…
- Ne mondj ilyet! Minek lenne vége?
- Az életemnek… ami értelmetlen volt a mai nap nélkül...
A nő zokogni kezdett. Már nem szégyellte a könnyeket, a csúf kis fintorokat.
- Te tartasz életben! A hangod, az egyéniséged! Ugye felfogtad?
- Megpróbálom, de nehéz…
- Mert nem is akarod érteni… Most mit udvariaskodsz?
- Nem udvariaskodok…
- Akkor?
- Ez nekem… Magas labda… Hát ennyire számítok neked?
- Attól sokkal jobban…
- Mitől?
- Amit elképzelsz!
- Hát én… Nem is tudom, mit mondjak…
- Ne mondj semmit!
- Miért?
- Így lesz jó! Maradj tökéletes… Nekem legalábbis…
- És ha nem vagyok az?
- Az vagy…
- De azért… Pótolható vagyok. Ugye?
- Pótolhatatlan vagy.
A nő felnézett az égre. Sötétedett. Lassan kiürült a Városliget. Hirtelen kigyúltak az impozáns utcai lámpák. A férfi simogatni kezdte a nő arcát, aztán magához vonta.
A fülébe suttogott:
- Annyira kedves vagy…
- Milyen lehetnék veled? Ez a minimum…
- Köszönöm. Totál zavarban vagyok…
- Ne! Azt ne! És én köszönöm! Soha életemben nem volt még ilyen csodálatos délutánom! El sem tudom mondani! Visszaadtad az életkedvem! Tudod, milyen nagy dolog ez? Megmentettél egy embert! Szimplán azzal, hogy az egyik tébolyult rajongód mellé ültél le, aki mindenfélét elképzelt már… kettőnkről. De csak képzelt! Ami természetes! A lényeg pedig: hogy így is működött a dolog! Olyan boldogságot adtál… ez elmondhatatlan. Szóval megmentetted az életem! Újra van kedvem minden hülyeséghez! Nagyon szeretlek! Most már kimondhatom, hiszen nemsokára mindketten megyünk a magunk útján… De valamit még most sem értek!
- Mi lenne az, drága?
- Rengeteg fiatal, csinos nő ül magányosan errefelé minden délután. Miért én lettem a kiválasztott?
- Nem tudom. Megláttalak azzal a levéllel, ahogy forgatod…
- És?
- Érdekes voltál. Szimpatikus.
- Tényleg?
- Aha… Én meg szerettem volna kicsit beszélgetni. Valaki olyannal, akit még sosem láttam. Ez is fontos volt! Nem akarlak most beavatni például a színészi szakma rejtelmeibe, de ez is hozzá tartozik a munkámhoz…
- Micsoda?
- Beszélgetni ismeretlen emberekkel…
- Miért?
- Hogy új instrukciókat szerezhess, meg ilyesmi… Csodás véletlen, hogy melléd ültem le, aki…
- Ennyire szeret… és akinek visszaadtad az életkedvét!
- És értelmes... intelligens nő. Nagyon jó volt veled… beszélgetni. El sem tudom hinni, hogy ennyire lehet nekem örülni…
- Pedig így van! A legnagyobb ajándékot adtad…
A férfi felállt, sálját gondosan nyaka köré tekerte. Udvariasan fölsegítette a nőt is.
Egy pillanatra szorosan átölelte:
- Legalább a neved mondd meg!
- Miért? Semmi értelme…
- Ha akarod… Beszélgethetünk még valamikor… Néha járkálok erre felé…
- És azt gondolod, hogy újra itt leszek?
- Miért ne?
- Nem jövök ide soha többé…
- Nem?
- Nem!
- Megtudhatom az okát?
- Hát persze!
- Nos?
- Ennél szebb emlékem nem maradna… Annyira váratlan volt minden… Ez nagyon belejátszott… Nem akarom többé, mert beleőrülnék… Ha véletlenül meglátlak az utcán, átmegyek a másik oldalra. Megértetted valamennyire ezt az egészet?
- Úgy érzem… Igen.
- Akkor jó! Menjünk!
Gyorsan a férfi nyaka köré fonta a karjait. Két gyöngéd puszit adott az arcára.
- Merre indul, művész úr?
- Hát… a Hősök teréhez. Fogok egy taxit. Ma még fellépésem van. És te? Merre mégy?
- Épp az ellenkező irányba…
- Találkozzunk még!
- Menj a szerelmeidhez… Mondtam már, hogy pótolhatatlan vagy.
- Ugye nem?
- De! Nekem! Ne nehezítsd tovább…
- Hát akkor…
- Siess, mert elkésel!
A nő váratlanul futni kezdett. Először fel a lépcsőn, majd a fák, bokrok között. Hamar eltűnt a sötét úton. A férfi sóhajtott egyet, aztán elindul a taxiállomás felé.
Hajnalodott. A nő rémült arccal ült fel az ágyán. Patakokban folyt róla a víz. Egy ideig semmit nem értett. – Csak álmodtam az egészet? – kérdezte magától félhangosan.
Rezignáltan nézett maga elé az egyre világosodó szobában.
– Igen… csak álmodtam –mormolta fásultan, mégis mérhetetlen keserűséggel.
Fejét fölhúzott térdén nyugvó kezére fektette. Elkezdett bólogatni, majd hirtelen mozdulatlanná dermedt. Aztán révült arccal, elmélázva mosolygott sokáig. Valami nedvesség csillant a szemén, de nem engedte kifolyni. Hátratartotta a fejét. Később nagy nehezen kihámozta magát a rátapadó, nyirkos ágyneműből.
Az ablakhoz vánszorgott. Érezte: levegőre vágyik… ha nem nyit ablakot, megfullad..,
Lenézett a hatalmas bérház nyolcadik emeletéről. Még semmi nem mozdult. Túl korán volt.
Olyannak látta a lakótelepet, mint betonskatulyák sorát, pontos metszésekkel, amit utcáknak hívnak.
- Nemsokára teljesen megvirrad. Új nap kezdődik. Egy új, szürke nap…
Most még mindenki alszik. Álmodik. Valami szépet. Valami jót. Vagy rosszat…
Nekem csodaszép álmom volt… és ennyi elégnek bizonyult… soha többé nem megyek vissza a szürkeségbe… Ez az álom legyen az utolsó emlékem… hiszen olyan boldoggá tett…– suttogta elégedett mosollyal, aztán gondolkodás nélkül, egy pillanat alatt átlendül az ablakpárkányon.
Elnyelte a mélység.
VÉGE
P. Dobrossy Rita novellája: PÁR - BESZÉD
- Hát ez nem lehet igaz! Jól látok? Tényleg te vagy?
- Úristen! Ezt nem hiszem el… Ennyi év után…
- Ülj már le! A vendégem vagy! Mit eszel? Mit iszol?
- Semmit. De tényleg. Kövek ülnek a gyomrom helyén, olyan izgatott vagyok… Tőled.
- Alig változtál. Gyönyörű vagy.
- Neked! Ha még jól látsz… Egyébként köszönöm a bókot. Ha tudom, hogy találkozunk, már két hete nem tudtam volna aludni, és ki se jövök a fittnesz-centerekből. Arról nem is beszélve, mennyivel előnyösebb szoknyában lennék, és nem a jövő héten készültem volna fodrászhoz…
- Ne szabadkozz. Nem csak a külső volt fontos régen sem…
- Hát igen… Őrült nagy szerelem volt… és mindenről el tudtunk beszélgetni…
- De csak akkor, ha kikászálódtunk az ágyból. Csodálatos voltál.
- Te is.
- Tényleg nem sokat változtál. Pedig már több mint húsz éve...
- Nagyon jó, hogy újra látlak. Nézd, még a kezem is reszket. Látod? Különben mi újság? Mesélj már! Család, gyerekek, munkahely?
- Nem érdekes. Szimpla, átlagos minden. Rögeszmés főnök, közepes fizetés. Némileg hisztérikus feleség, aki mindig rohan, és mindig fáradt. Nem lelki társ. Szexuálisan viszont nincsenek gondok.
- Olyan jó?
- Nem azért. Megszűnt a nemi életünk.
- Gyerek van?
- Kettő. Kamaszok. Elviselhetetlenül pimaszok, de ez vele jár… az életkorral. És te? Mi van veled?
- Elválltam. Úgy adódott, hogy gyerek sincs. Viszont igazgatóhelyettes vagyok egy multi cégnél, és jól keresek. Nincs gondom semmire, és senkire, de cefetül magányos vagyok…
- Egy ilyen jó nő? Aki ráadásul szingli?
- Nem tudok megalkudni. Egy bizonyos szellemi nívó alatt még akkor sem kell az illető, ha minden nő sikítva fut utána. Az egy éjszakás kalandoknak pedig a gondolatától is rohamot kapok. Így viszont húsz éve csak vegetálok, mert nem jön szembe az ideálom. Még szerencse, hogy annyi a munkám. Esténként percek alatt elalszom a legjobb film közben is…
- Ez őrület! Hát csak ennyi lenne az életünk?
- Arról nem is beszélve, hogy ki tudja, mennyi van még hátra…
- Hagyjuk a fenébe a huhogást egy időre! Olyan jó, hogy látlak! Ha nem furdalna a lelkiismeret, hogy az asszony, meg a gyerekek… Ha nem…
- Akkor azt mondanád, hogy még ma este találkozzunk?
- Végül is… Talán megtehetjük… Szinte mindenki így él…
- Mi viszont mindig elítéltük az ilyesmit… De minek is mondjam, mikor pontosan tudom,..
- Hogy tudom?
- Hogy tudod…
- És azzal is tisztában vagyok…
- Hogy nem fogsz változtatni a helyzeten. Valamint hazudni sem vagy hajlandó a családodnak.
- Még mindig kitalálod a gondolatomat…
- Ezért kérlek, hogy ne beszélj mellé.
- Mennem kell. Már így is elkéstem. Olyan jó, hogy találkoztunk.
- Igen. Húsz éve nem voltam ilyen boldog…
- Én sem. És ehhez elég volt fél óra egy füstös kis presszóban…
- Mert itt voltál.
- Ha esetleg… Mi ketten újra megpróbálnánk… Elválnék, és…
- Gondolj a gyerekekre! A feleséged is kikészülne, és azt mondaná: pótolhatatlan vagy…
- Ugye nem?
- De.
- Jó hogy láttalak. Majd csak az utcán sírsz... Tudom…
- Jársz ide máskor is?
- Tőled függ.
- Én nem jövök soha többé.
- Azért, hogy szép maradjon… minden emlék… örökre???
- Mindörökre…
|