DEFINITELY MAYBE

006RKID (CD/LP/MC/MD) 006/EK66431

1.      Rock ’n’ Roll Star

2.      Shakermaker

3.      Live Forever

4.      Up In The Sky

5.      Columbia

Sadsong /csak bakelitlemezen/

6.      Supersonic

7.      Bring It On Down

8.      Cigarettes & Alcohol

9.      Digsy’s Dinner

10.  Slide Away

11.  Married With Children

     Whatever: USA bónuszkiadás

Megjelenés napja:	1994. augusztus 2.
Világszerte eladott példányszám:	9 millió
Elért helyezés:	Egyesült Királyság: 1. hely Írország: 1. hely USA: 58. hely
Kiadott kislemezek:	- Supersonic - Shakermaker - Live Forever - Cigarettes & Alcohol
A bandatagok:	Liam Gallagher: ének             Noel Gallagher: szóló gitár, vokál             Paul Arthurs: ritmus gitár             Paul McGuigan: basszus gitár             Tony McCarroll: dob
Zeneszerző:	Noel Gallagher
Producer:	Oasis, Mark Coyle David Batchelor /Slide Away/
Keverés:	Owen Morris, Mark Coyle
Mérnök:	Anjali Dutt, Dave Scott, Roy Spong, Mark Coyle
Fényképek:	Michael Spencer Jones
Borítóterv:	Brian Cannon
Egyéb adatok:	Az Egyesült Királyságban minden idők leggyorsabban fogyó bemutatkozó albuma, amelyből a mai napig 2.470.000 példány kelt el a szigetországban

Talán? Biztos! (Definitely Maybe, 1994)

szerző: Marosi Gergely /emgergo/

Munkanélküli az ország több mint egynegyede. Jó részük az utcán vegetál. Lassan sikerül utolérni Amerikát – bűnözésben. Időtlen idők óta hatalmon vannak a toryk, a Vaslady után a szerencsétlenkedő John Major vezetésével. „Mi történt zöld és szépséges földemmel? – kérdezi a Levellers England My Home című számában, de választ nem talál senki.

Anglia rohad, és elege van. A munkanélküliségből, a kilátástalanságból, a szürkeségből – mindenből. A zenéből is. A brit zenei idolok elfáradtak (a Stonestől Paul McCartneyig, Robert Planttől Bruce Dickinsonig), a nyolcvanas évek kedvencei megszűntek (The Jam, The Smiths), a „Madchester” szcéna és a Stone Roses csak nyűglődik, a cipőbámulós gitárzenekarok meg leginkább jelentéktelenségbe süllyednek. Mi maradt még? Az Amerikából hódító grunge, de Cobain halála a műfajt is vesztőhelyre küldte. A Guns N’ Roses összeomlott saját sikerétől. Semmi izgalmas, pláne semmi, ami brit, és rajongani lehetne.

1994-ben aztán megmozdul valami. A Blur megtalálja szellemes és nagyon slágeres hangját az angol középosztály karikatúráját bemutató Parklife-on, Albarnék áprilisi lemeze után pedig augusztusban megjelenik az az album is, amely végképp lendületet ad a britpop-érának.

Akárhogy is nézzük, az Oasis kopogás helyett egyszerűen berúgta az ajtót és becsörtetett a Definitely Maybe-vel. Hangos volt, lendületes, arrogáns, agresszív és egyben szemtelenül slágeres. Ráadásul akadt karizmatikus frontembere is, egy bátyóval, akinek sikerült elkapnia a kilencvenes évek közepének életérzését – úgy, ahogy egy munkanélküli segélyből élő csóró manchesteri proli látja. „Vagy drogdíler leszek, vagy fogom ezt a gitárt, és kezdek vele valamit” – nyilatkozta Noel egyszer, és szerencséjére a második megoldás mellett döntött. Anglia pedig bekajálta a dalokat – szintén Noel (és a többiek) szerencséjére. Az Oasis balhéi ráadásul igen jól eladhatóak voltak, a zene és a botrányok pedig tulajdonképpen hetek alatt sztárrá tették a bandát: a Definitely Maybe minden idők leggyorsabban fogyó (és legnagyobb példányszámban eladott) bemutatkozó lemeze lett brit földön.

A sikerrecept? Lopj (bocsánat, kölcsönözz) dallamokat és témákat onnan, ahonnan csak tudsz; jöjj rá, hogy a „kistesó” nazális hangja elsöprő erejű; rakj a számokba annyi gitárt, amit a hatvanas évek óta nem hallottak; és készíts a részekről friss hangzású és zseniális újat. Noelnek alighanem élete végig „keresztje” marad a Beatleshez való hasonlítgatás, illetve az, hogy minden számnál kiderítik, hogy honnan ismerős, de még a legkritikusabbaknak is el kell ismerniük: a „kölcsönvett” részekből kitűnő dalok születtek. A reménytelen helyzetből, amelyen csak a cigi-kábszer-pia-csajok négyszög jelent felüdülést (Cigarettes And Alcohol), a brit felsőbb osztályok nemtörődömségéről (Up In The Sky), és mindenről, ami miatt érdemes álmodozni (Rock ’n’ Roll Star).

Az 1994 elején még szinte teljesen ismeretlen Oasis megteremtette a saját legendáját. A Definitely Maybe mindenképpen a legjobb bemutatkozó albumok közé tartozik, amit valaha is csináltak. A manchesteri srácok a brit szigetek kedvencei lettek, mind a média, mind a közönség körében. Hogy innen volt-e út fölfelé? Az örök kritikus Noel szerint talán nem, de alighanem a többség azt mondja: a következő lemez beteljesítette a Definitely Maybe ígéretét.

10/10

A dalok:

1. Rock ’N’ Roll Star:

Egy hangos gitár, egy brutális dob-belépő és egy sodró lendületű albumnyitó: Noel négy percben elmond mindent, amit valaha is akart. „Nézzetek magatokra: mindannyian a kezemben vagytok” – énekli Liam, és valóban. A töködnél fogva (bocs, ha lány vagy…) ragad meg, és a következő negyven percben még néhányszor falhoz is csap, hogy megértsd: ez a banda a legjobb, amit valaha is hallhattál (legalábbis szerintük). 10/10

2. Shakermaker:

Totális nyúlása a hatvanas évekbeli Coca-Cola dalnak (’94-es koncerteken még olyan verziót is lehetett hallani, ahol Liam a reklámszöveget énekli), pszichedelikus, elnyújtott gitározgatás. Élőben szerintem erősebb, mint az albumon.

7/10

3. Live Forever:

Ha a Rock ’n’ Roll Starról azt mondtam, hogy abban minden benne van, amit Noel le akart írni; hát ebben meg minden benne van, amit dalba akart önteni. A lassú dobolás Oasis-trademark lett, a Live Forever meg sláger, és „mellesleg” alighanem a kilencvenes évek egyik legjobb dala. Szöveg, dallam és énekteljesítmény (megdöbbentő módon Liam akkor még ki tudta énekelni a magas részeket, ezt már ’95-ben se tudta újra produkálni…) – minden együtt van. Noel tizenegy éve próbálja megismételni, de a jelek alapján a tökélyt nem lehet.

10/10

4. Up In The Sky:

„Mérges dal vidám köntösben” – mondja róla Noel a DVD-n. Pattogós szám a „fönt az égben” terpeszkedő nagyfejűekről, különösebben izgalmas zenei tartalom nélkül. Az akusztikus verzió nekem sokkal jobbnak tűnik, igaz, hogy az album hangzásához meg ez illik jobban.

5/10

5. Columbia:

Nagyon húzós basszusalap, ez alighanem közelebb van a „Madchester”-hangzáshoz, mint bármi, amit az Oasis valaha kiadott. A szám címe nekem totál homály… A hangzása alapján maximum valami „kolumbiai importtermék” J ihlethette.

7/10

(Sad Song – csak vinyl illetve DVD):

Szép lassú Noel akusztikus – ebből van még vagy egy tucat, de ez az első… A szöveg jó, az énekhangja Noelnek még közel sem annyira.

6/10)

6. Supersonic:

Újra a jellegzetes dob, egy jellegzetesen oasises gitártémával. Az első kislemezdal, nem véletlenül: az egész, úgy ahogy van, trademark. A szöveg nagy része meg totál nonszensz, no de nem is a Paul Simon-féle zenébe foglalt versekért szereti az ember a manchesteri bunkókat…

9/10

7. Bring It On Down:

Ha Tony McCaroll tudott volna dobolni, ez lett volna az első kislemez. De mivel Tony sosem volt egy nagy szám (egyszerűbben mondva: meglehetősen fakézzel bánt az ütőkkel), nem lehetett időben elkészülni a dallal. Nálam a Supersonic jobb választás, mint ez a rohanós punk-rock beütésű darálás, tehát lehet, hogy a bénázás szerencsés volt. A félelmetes lendület mindenesetre magával ragadó.

7/10

8. Cigarettes & Alcohol:

Hogy Noel miként úszta meg komolyabb következmények nélkül a T. Rex-riff nyúlását, nem tudom, de csak a süketek nem érzékelik a Get It Onnal való hasonlóságot. Egy sorban benne van a kilencvenes évek Britanniája: „Érdemes-e munkáért kaparni, ha nincs semmi, ami miatt megérné dolgozni?” Marad hát a cigi, a pia, meg a kokain. „Valószínűleg minden idők első dala, ami a Top 10-be kerül, és kokainfogyasztásra utal” – kommentál Noel. Na igen.

8/10

9. Digsy’s Dinner:

Vidám kis ugráltatós, némi szöveggel, mert azt is kellett rá írni. Nagyon popos és nagyon könnyűsúlyú, de a zongoraszóló valahogy nagyon tetszik benne.

7/10

10. Slide Away:

Kevés szerelmes Oasis-dal van, de azok általában igen jók – ez sem kivétel. Liam fantasztikusan énekel a csengő gitárhangzásra, van valami tűnő érzékenység a számban, ami éppenséggel nem jellemző rá. Élőben fantasztikus ereje van, de nekem már az kicsit durva. Ez viszont remekmű.

9/10

11. Married With Children:

A sok elektromos gitár-nyüstölés után egy akusztikus: gunyoros, cinikus és szenvtelen, nagyon jól megy Liam hangjához. Nagyjából olyan, mint amikor méla undorral átnézel valakin. Érdekes választás az album lezárására.

8/10