Standing On The Shoulder Of Giants (2000)

szerző: Marosi Gergely /emgergo/

A Be Here Now olyan sikeres volt, hogy majdnem belepusztult az Oasis. Hatalmas és látványos világturné, elmaradhatatlan balhék (Liamot örökre kitiltotta járatairól egy légitársaság, miután sajátos viselkedésmintákat követett egy Ausztráliába tartó gépen), kokain és buli. Aztán a földet érés. A Be Here Now egyre több kritikát kapott, a banda meg hosszú pihenőre vonult. Noel megharcolt (sikeresen) a kokainfüggőséggel, Liamtől megvonták az italt, és már lehetett is stúdiózni. Ezt mondjuk nem kicsit nehezítette, hogy hirtelen háromfősre csökkent az Oasis: a basszusgitáros Guigsy magától távozott, a ritmusgitáros „Bonehead” Arthurs meg repült egy rosszul időzített „poén” (bort locsolt az épen alkoholelvonón levő Liamre) után. És bár a két leggyengébb képességű zenész ment el, azért csonka bandával nem könnyű feljátszani egy új albumot.

Az eredmény? Kétségtelenül válságtermék. Az elferdített Newton-idézetből származó című album valószínűleg a leghullámzóbb színvonalú Oasis-munka, és nem is kapott jó fogadtatást, de egyben a legkísérletezőbb is. Az elektronikus betétektől a triphop-beütésig van itt minden (látszik, hogy Noel dolgozott a Chemical Brothersszel...), és az egész életmű néhány leginvenciózusabb dala is itt van az albumon. Az eladási adatok azonban alacsonyak voltak, a kritikák rosszak, ez pedig (sajnos) alighanem eltántorította a bandát a további kísérletezéstől, legalábbis a következő albumra. Mark „Spike” Stent produceri munkájának értéke is vitatható – néhány szám fantasztikusan szól, de van olyan dal is, aminek a „lelke” valahogy elveszett az utómunka során. Mindenesetre érdekes, és érdemes meghallgatni. Akkor is, ha sokkal sötétebb tónusú, mint a megszokott, és az egész albumon fellelhetők a krízis nyomai.

6/10

A dalok:

1. Fuckin’ In The Bushes: Meghökkentő instrumentális kezdés, sok benne a sample, kőkemény dob, és egy nagyon jó gitártéma, kísérletezés ezerrel. Hát az tuti, hogy a szám anno mindenkit meglepett (beleértve engem is). Igen jó kezdés.

8/10

2. Go Let It Out: Ha lenne „csinálj magadnak Oasis-számot” barkácskészlet, valószínűleg a Go Let It Out jönne ki a részekből. Középtempó, Liam daróchang, slágeres refrén, hatvanas éveket idéző mellotron-pumpálás, meg egy ütős basszustéma. Jó és kész, slágerlistaelső is lett az albumot felvezető single-ként.

8/10

3. Who Feels Love?: Noel lejött a drogról, de ettől még megírta alighanem legpszichedelikusabb számát egy thaiföldi élmény hatására. Vontatott énektéma, keleties hangzás, elmerengő szöveg – nekem ez bejön, de nem mindenkinek. Kislemezre azért ez is kikerült.

7/10

4. Put Your Money Where Your Mouth Is: Most jövök rá, hogy régen emlegettem, honnan lopott számot Noel. Na ezt történetesen alighanem a Doorstól, minimalista szöveg és zene, inkább B-oldalra ment volna (főleg, hogy közben a kiváló Let’s All Make Believe oda került – nehezen megmagyarázható luxus egy olyan időből, ahol Noel azért már elkezdett küszködni a dalírással).

4/10

5. Little James: Liam első száma, amit az Oasisnek írt. Azt hiszem akkor fogalmazok leghelyesebben, ha azt mondom: pedagógiailag jó húzás volt felengedni az albumra a számot, mert ez biztos inspirálta Liamet, ennek ellenére inkább B-oldalra való. Főleg a szöveg. Egyébként meg aranyos a dallam, a szám meg Liam kisfiáról szól. /brewer: pontosabban Liam ex-felesége kisfiáról, de azt hiszem ez mellékesJ /

5/10

6. Gas Panic!: Kritikusok és rajongók kedvence, egy váratlan csúcspont a nem kiemelkedő albumon. Noel hátborzongatóan reprodukálja a kokain okozta pánikrohamait, alighanem valaha írt legjobb szövegével. Sötét és fenyegető örvény az egész szám, a gonoszul halk kezdéstől a megdörrenő gitárokig, a pánikban visító gitárszólóig, és a kísérteties fuvola-betétekig a végén. Liam éneke méltó a dalhoz. Alighanem azért nem lett kislemez, mert nem könnyed és „hallgatóbarát”, de ettől még az Oasis történetének egyik legjobb dala.

10/10

7. Where Did It All Go Wrong?: Akár az együttes helyzetéről is tűnődhetne Noel a cím alapján... Az utómunka során rettentő hasonló lett a hangzás az utána következő Sunday Morning Call-hoz, ráadásul ez el is vette a kétségek között vergődő, bizonytalan érzést – ami árad a sokkal jobb, félakusztikus élő verzióból. Ha valaki megtalálja, töltse le a Jools Holland show-ban előadott változatot: egy teljesen más számot hall. Az albumverzió így csak

5/10 (az élő 7 vagy 8 lenne)

8. Sunday Morning Call: Hangzásban, mint már mondtam, az előző ikertestvére. Tipikus lassú-közepes Noel énekelte dal, igazából nem tudom, mi indokolta, hogy kislemez legyen belőle. Ami azt illeti, a számsorrend sem a legszerencsésebb: két nagyon hasonló Noel-dalt egymás után nem túl jó ötlet betenni.

5/10

9. I Can See A Liar: Egy csomó rajongó kritikán alulinak tartja, nekem viszont tetszik. Kicsit punkos beütésű spontán rohanás, a szöveg elég gyér, de hát sosem az volt a legfontosabb. Liam kedvenc száma volt a SOTSOG-on, jól is énekli.

6/10

10. Roll It Over: Elég érdekes hangzású zárószám, nem is emlékszem hasonlóra az Oasistől. Valami hiányzik belőle ahhoz, hogy igazán jó legyen (pl. a refrén elég minimalista lett), de kétségtelenül eredeti. Maga a dallam inkább Noel énekstílusához van közelebb, mint Liam agresszív orrhangjához, de az „öcsike” azért elboldogul.

6/10

Az mindenképpen elmondható, hogy nem a SOTSOG a legszerencsésebb csillagzat alatt született Oasis-album. A kritikák lehúzták általában, és valószínűleg az együttes tagjai is tudták, hogy nem ez a legsikerültebb lemezük: a turnén eleinte ugyan még volt Where Did It All Go Wrong?, Sunday Morning Call, meg I Can See A Liar is, de a koncertek döntő többségén mindössze négy számot játszottak az albumról – ennél nagyobb belső kritikát meg nehéz elképzelni. A turnén már az új tagokkal lépett fel a banda: Gem Archer a Heavy Stereóból jött ritmusgitárosnak (egyébként eredetileg szólógitáros-énekes-dalszerző), mellé meg a Ride és Hurricane #1 vezetője, Andy Bell basszistának (mondjuk eredetileg ő is szólógitáros-énekes-dalszerző, de inkább átállt a basszusra, hogy az Oasisbe kerülhessen).

A két új fiú nagyságrendekkel jobb zenész elődeinél, ráadásul saját dalszerzői munkásságuk miatt új lökést is adhattak a bandának – ez igazából a Don’t Believe The Truthon mutatkozik meg. Az újak mindenesetre egyből bevezetést kaptak a turnén az Oasis világába: a két testvér borzalmasan összeveszett Barcelonában, mire Noel hazautazott a turnéról, otthagyva az őt sértegető öccsét. A turné nem állt le, Gem lett a szólógitáros, Matt Deighton pedig a beugró, Noel meg a brit koncerteken azért fellépett. A Szigeten – rekordgázsiért – egy Noel nélküli, elég fáradt és kedvetlen Oasis lépett fel, mindmáig ez az egyetlen magyarországi fellépésük. A turné csúcspontja a Wembley-beli két buli volt, az elsőről dupla koncertlemez készült, Familiar To Millions címmel. A második este meg igen viccesre sikerült, egy teljesen elázott, csaprészeg Liamnak köszönhetően. A pihenőre egy eléggé szétesett banda vonult, a jövő pedig – elsősorban a két testvér miatt – pedig nagyon bizonytalannak tűnt.