szerző: Marosi Gergely /emgergo/

Vannak egyszerűen olyan pontok, ahonnan már csak lefelé lehet jönni. 1996-ra az Oasis olyan népszerűségre tett szert, mint kevés brit együttes a hatvanas évek óta (tán az egy Queent leszámítva): a szigetország teljes mértékben a lábuk előtt hevert, a (What’s The Story) Morning Glory? – egyedüliként a britpop-hullámból – Amerikában is sztárrá tette őket, a knebworthi megakoncerten pedig negyedmilliós embertömeg préselődött össze.

Ezt pedig azért lássuk be, elég nehéz elviselni. A brit bulvársajtó minden újabb balhé, illetve a Gallagher-tesók házasságai körül iszonyatos felhajtást csinált, a közönség és a kritikusok meg újabb csúcsalbumot vártak. Csakhogy kimerülten egy fárasztó és botrányokkal súlyosbított turnétól, kokainnal feltöltekezve és elvárásokkal terhelten már Noel Gallagher sem biztos, hogy meg tudta tartani az arányérzékét. Az őrület közepette megszületett a Be Here Now, aminek megjelenése még a BBC vezető hírei közé is bekerült – csak jelezve az esemény fontosságát. Rajongók ezrei törték rá gyakorlatilag hajnalban az ajtót a boltosokra, az új album rekordgyorsasággal fogyott, a kritikusok meg hozsannáztak – eleinte. Utóbb viszont rengeteg ledorongoló kritika is jött, ráadásul Noel is szinte megtagadta az albumot – erre elég bizonyíték, hogy a 2000 utáni turnékon gyakorlatilag nem játszott a banda számot a Be Here Now-ról (kivétel a Stand By Me, és a D’You Know What I Mean?, de mostanra ezek is elmaradtak). Az eredeti felhajtás múltával kijöttek az album hibái: túl hosszú, túl nagyívű, túl bombasztikus – és ez utóbbi igazából soha nem állt jól az Oasisnek.

Persze a Be Here Now-nak így is rengeteg rajongója van, de erősen megosztja az ismerőit: kokaintól feltuningolt, kívülről erőt tükröző, de üres lemez-e, vagy méltó folytatása az első albumoknak? Nálam inkább az előbbi, nem utolsósorban az utóélete miatt: az újabb botrányokkal teli turné után az Oasis talán legnagyobb válságába került, amit – valljuk be – éppen hogy csak túl tudott élni. Másfelől viszont vannak maradandó dalok is az albumon, és élőben fantasztikusan szóltak a Be Here Now számai, de egy kérdéstől nehéz szabadulni: tisztán és kipihenve vajon ugyanezen az úton haladt volna-e Noel és az Oasis?

5/10

A dalok

1. D’You Know What I Mean?

Az első kislemez, ami anno a Guinness-rekordok könyvébe is bekerült, mint a legjátszottabb dal a rádiókban egy adott időszakban. Helikopterzúgás, torz gitárok, szinte indusztriál-képzetet ébresztő keménykedő hangzás: ez már nem a Definitely Maybe ösztönösen zseniális, vagy a Morning Glory elképesztően slágeres világa. Ettől még jó, nem is kicsit. Mindenesetre a szám kiállja az idő próbáját, ami az album sok másik daláról nem biztos, hogy elmondható. No meg itt van Noel egyik legjobb gitárszólója is, és a Dylan és Beatles-utalások a szövegben.

8/10

2. My Big Mouth:

Arrogáns és nagypofájú szöveg, de jól is áll az arrogáns és nagypofájú Liamnak... Gitárfüggöny, döngölés, rohanás, kicsit hosszabb mint kellene, de még így sem rossz. Igaz, nem is kiemelkedő.

6/10

3. Magic Pie: A szám kedvéért Noel B-oldalra száműzte a közönségkedvenc Stay Young-ot, ebből látszik, hogy a kokain értékelési problémákat okoz. Míg a Stay Young az időszak egyik legjobb száma, a Magic Pie, hosszú, monoton és semmitmondó. Eltelt vagy hét, sokkal értelmesebb tevékenységre fordítható perc is az életünkből...

2/10

4. Stand By Me: Ugrásszerű javulás az előzőhöz képest, az album egyik slágerszáma, visszaköszön a klasszikus Oasis slágerhangzás. Mind Liam éneke, mind Noel vokálja a helyén, könnyen befogadható dallam – igaz, a kislemez épp a Diana emlékére átalakított Candle In The Wind-del együtt került a boltokba, így a slágerlista első helyére esélye sem volt.

8/10

4./ I Hope, I Think, I Know: „Boldogabb” időben Noel szó nélkül száműzi valószínűleg a számot egy B-oldalra, mert inkább oda való. Se igazán jó refrén, se különösebb egyediség – totális beleszürkülés. Érdekes, hogy ez a Be Here Now egyetlen száma, ami sosem hangzott el élőben.

4/10

5. The Girl In The Dirty Shirt: Némi füstös és bluesos beütés, remek háttérvokállal, valami azonban mégis hiányzik ahhoz, hogy igazán jó legyen. Még így is az album pozitív oldalára kerül, bár (az összes számhoz hasonlóan) el van nyújtva, mint a rétestészta. 6/10

6. Fade In-Out: Slide gitáron Johnny Depp, és még bluesosabb, keményebb, mint az előző. Kicsit tán lehetne tömörebb, de így is van benne valami lehengerlő brutalitás, főleg élőben. Noel alighanem rekordüvöltést produkál benne a szóló előtt. Ott a helye az album jobb számai között, kétségtelenül.

7/10

7. Don’t Go Away: Fogalmam nincs, ebből miért nem lett kislemez, csak Japánban. De tényleg semmi. Jó szöveg, remek ének, könnyedebb és rövidebb, mint az album nagy része, ebben a dalban minden benne van, amivel tarolni lehetett volna. Kimaradt ziccer, szerintem a Be Here Now legjobb száma.

8/10

8. Be Here Now: Fizetek bárkinek, aki kapcsolatot talál a cím (ami ha minden igaz, Timothy Leary LSD-gurutól származik), meg a szöveg között. Passz. Egyébként meg lendületes ugráltató, igen hatásos nyitónóta volt a turnén.

6/10

9. All Around The World: Újabb slágerlistavezető, pszichedelikus klippel, rengeteg „na-na-ná”-val és brutális hosszúsággal súlyosbítva. Mondjuk egy ilyen elfér egy albumon, de ez már kb. a negyedik hat perc fölötti szám. Viszont a verzé nagyon jó, a refrén fogós, és itt talán még jól is áll a bombasztikusság. Csak ekkorra az egyszeri hallgató már lefáradt...

7/10

10. It’s Gettin’ Better (Man): Egynek jó. Lendületes gitársikálás van, különösebben lehengerlő dallam nélkül. Élőben ez is jobban hangzik, hasonlóan az album egészéhez (ami azt illeti a Be Here Now olyan, mintha koncertekre írták volna a számokat; ott minden nagyobbat szólt).

5/10

11. All Around The World (Reprise): ha nem lett volna elég 10 perc, van visszatérés is, à la Sgt. Pepper’s. Jópofa instrumentális befejezés.