Körzők és kémcsövek
Becsengettek.
A matematikatanár belépett az osztályba, elnémította a társaságot, és elkezdte az órát.
A tábla hamarosan megtelt a férfi által felírt képletekkel és számításokkal. Csend lett, amelyet csak egy-egy unatkozó ásítás szakított néha félbe. Értetlen szemek csüngtek a füzetben sorakozó egyenleteken, néhányan laposan pislogtak. Az idő lassan vánszorgott.
Az óra felénél az egyik tanuló felnyújtotta a kezét.
- Kijavította a múlt heti dolgozatokat, tanár úr?
Erre többen is felkapták a fejüket.
- A dolgozatokat? – ismételte meg a férfi, mintha nem emlékezne jól. – Ó, hát persze. A dolgozatok. Kijavítottam őket, de azt hiszem, a tanáriban maradtak. Azonnal elugrom értük.
Kiadott pár feladatot, aztán sietve az ajtóhoz lépett, és kilépett a néptelen folyosóra.
Odakint egy kissé megkönnyebbült; ez azonban csak néhány másodpercig tartott. Utána rögtön átjárta a szokásos izgalom. Összeszedte magát, nagy levegőt vett, és tettetett nyugalommal a kémia előadó felé vette az irányt.
A keresett terem folyosóra néző ablakait sötétzöld függönyök takarták el, melyek közt vékony, szabad hézagok húzódtak. A tanár lelassította a lépteit, oldalra fordította a fejét, mintha csak véletlenül tenné (habár teljesen egyedül volt), és a résen át még éppen megpillantotta a kémiatanárnőt, amint halványkék folyadékot tölt egy kémcsőbe.
A férfi azt kívánta, bárcsak örökké tartana ez a pillanat.
- Meg kell mondanod neki, hogy szereted.
Még fél évvel korábban adta neki ezt a tanácsot egyik barátja. A tanár persze tiltakozott.
- Én nem…
- Dehogynem. Szereted. Engem nem versz át, barátom.
A férfi hallgatott. A barátja felsóhajtott.
- Legalább beszéltek néha?
- Nem… nem igazán. Tudod, nem hiszem, hogy lennének közös témáink.
- Nem lennének? Hiszen egy helyen dolgoztok, ember! Komolyan nem értelek!
- Igen. Valóban nem értesz. – A matektanár már megbánta, hogy felhozta a témát.
- Egek… ez így nem mehet tovább. Mondd meg neki. Csak mondd meg neki!
A férfi felnevetett.
- Azért bolond még nem vagyok!
- Gondoltam, hogy ezt fogod felelni. Akkor… tudod mit? Igen, ez esetleg bejöhet… Írd meg neki! Írd meg, hogy mit érzel iránta. Levélben. Talán kedveli a romantikus dolgokat.
- Levélben? Hmm. Nem is tudom…
- Én a helyedben megtenném, az biztos.
- Igen. Sejtettem.
Aztán ő is megtette.
Levelet írt a kémiatanárnőnek. Minden benne volt, amit el szeretett volna neki mondani, de nem mert; mégis, amikor átolvasta, borzalmasnak találta. Így inkább nem küldte el.
Másnap ismét leült az íróasztalához, és újból lekörmölte a sorokat. A lényege ugyanaz volt, mint előző nap, csak másképp fogalmazta meg. Amikor a végére ért, megijedt. Mi lesz, ha a kémiatanárnő visszautasítja? Nem bírná elviselni.
Így odarakta a borítékot a másik mellé a polcra, a matematika-szakkönyvek és táblázatgyűjtemények közé.
Fél év telt el azóta, és minden egyes este levelet írt a nőnek. A borítékok egyre csak szaporodtak a szobájában, dátum szerint csoportosította őket a szekrényben. A nyári szünetben több is jutott egy napra. Olyan volt az egész, mint egy különös gyűjtemény: rendszeresen gyarapodott és már egész sarkot vett igénybe a helyiségben.
A kollekciónak egyetlen hibája akadt csupán: hiányos volt.
Azon a helyen ugyanis, ahol a május 28-i borítéknak lennie kellett volna, nem volt semmi.
Két nap telt el a dolgozatok kiosztása óta.
A tanár órát tartott egy végzős osztályban. A diákok a feladott egyenlettel voltak elfoglalva, a férfi elégedetten ült az asztalánál és türelmesen várt.
Hirtelen mintha mozgást vett volna észre a terem folyosó felőli oldalában.
Gyorsan odanézett – az ablakon lógó függönyön túl sötét árnyat vélt megpillantani, ami amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is tűnt.
Csodálkozva vette tudomásul a dolgot. „Biztosan csak képzelődtem” – gondolta, aztán vállat vont.
Aznap az éjszaka újból az íróasztala mellett találta. A tanár gondos aláírást formázott a lap aljára, aztán átolvasta az egészet. Szomorúan sóhajtott fel. Megfogta a papírt, beletette a borítékba, felállt, még egyszer ránézett, majd berakta a neki fenntartott helyre.
- Itt az ideje, hogy elküldd az egyiket.
A tanár természetesen őrültségnek tartotta az ötletet.
- Nem gondolom – nézett a barátjára. – Úgy érzem, még túl… hogy is mondjam…
- Korai? Ne nevettess már! Te jó ég, olyan vagy, mint egy szerelmes tinédzser! Viselkedj már úgy, mint egy férfi, könyörgöm!
A tanár tekintete elsötétült, de a barátja folytatta.
- Tegnap is írtál neki?
- Tegnap? Hmm. Nem emlékszem…
- Tehát igen. Remek. Küldd el neki azt! Meglátjuk, hogyan reagál rá.
- De hiszen az előzőre sem válaszolt! – tört ki váratlanul a férfiből.
- Lehet, hogy meg sem kapta. Talán elkeveredett valahogy.
- Nézd, ennek semmi esélye…
- Nem vagyok matematikus, de azt gondolom, hogy igenis, van erre esély. Nem viccelek. Küldd el neki! Tedd meg magadért!
A tanár elgondolkozott.
Arra jutott, hogy esetleg nem is olyan nagy őrültség, mint amilyennek elsőre hangzott.
A postaláda közvetlenül a gimnázium épülete előtt állt. A matematikatanár korán reggel közelítette meg, amikor még csak a személyzet tagjai kezdtek el befelé szivárogni.
Ugyanolyan idegességet érzett, mint azokkal az alkalmakkal, amikor a kémiatanárnőt leste az előadó ablakából. Kabátja zsebében ott lapult a boríték. Körbepillantott, hogy látja-e valaki, aztán odalépett a postaládához.
Elővette. Ellenőrizte, hogy pontosan címezte-e meg. Jó alaposan. Ez több mint három percet vett igénybe.
Majd megint körülnézett. Az emberek száma gyorsan szaporodott. Egyre több kollégája bukkant fel a járdán.
Úgy tett, mint aki elmélyülten tanulmányozza a borítékot.
Az első diákok is megérkeztek, de ő még mindig ugyanott, ugyanúgy állt. Többen ráköszöntek. Válaszolt; a tanulók furcsállva váltottak pillantást.
Már harmadjára kérték meg, hogy menjen kicsivel arrébb, mert szeretnék bedobni a saját postájukat.
Végül úgy döntött, ráér másnap elküldeni a levelet.
A furcsa cselekvéssor nap mint nap megismétlődött, végig a héten, aztán a következőn. A matematikatanár minden egyes reggel rájött, hogy ő még nincs készen erre, és zsebre dugta a borítékot, anélkül, hogy bármit is tett volna vele.
Meg aztán… nem illetlen dolog szerelmes levelet küldeni egy nőnek, akivel még alig beszélt életében? Egyre inkább úgy gondolta, hogy igen.
Két és fél héttel azután, hogy először kísérelte meg elküldeni a levelet, ismét ott állt a gimnázium épületénél, a postaláda mellett. A borítékot a kezében szorongatta, mint mindig, kicsivel a nyílás előtt, és néha-néha ideges pillantásokkal mérte fel a terepet maga körül.
Félt. Igen, beismerte magának, hogy egyszerűen fél bedobni a levelet. Rettegett a visszautasítástól, az esetleges választól, és mindentől, amit ez az egyetlen mozdulat jelenthet.
Éppen ezen gondolkodott, amikor munkatársa, a biológiatanár hirtelen mellé lépett és véletlenül meglökte.
- Elnézést, kicsivel arrébb… Hoppá. Bocsánat. Na de úgyis be akarta dobni, nem igaz? – Felnevetett, mondott még pár szót az aznapi értekezletről, majd besétált az épületbe.
A férfi nem válaszolt. Mereven bámulta a nyílást, ahol egy perccel ezelőtt a boríték eltűnt, igaz, némi rásegítéssel.
Úgy érezte, minden összeomlik.
Annyira kétségbe volt esve, hogy alig tudott figyelni aznap az óráin. Többször is rákiabált a diákokra, amikor rossz választ adtak neki, pedig ez korábban egyáltalán nem volt jellemző rá. Az egyik osztályban véletlenül rossz anyagot adott le. Máshol összesen négyszer rontotta el az előjeleket csaknem húsz perc leforgása alatt.
A tanulói szíves jóindulattal azt tanácsolták neki, hogy forduljon orvoshoz.
Éjszaka egy szemernyit sem aludt. Reszketett a másnaptól, attól, hogy összefut a kémiatanárnővel. Vajon beszélni akar majd vele? Vagy levélben válaszol? Esetleg figyelemre se méltatja, mint legutóbb?
Már hajnalban felkelt, és hogy lefoglalja gondolatait, nekiállt dolgozatokat javítani. Az első feladatot háromszor számolta át, de mindannyiszor más eredményt kapott. Végül feladta, és csak ült maga elé nézve. A szobában lassan világosodni kezdett. Az óra ütemesen tiktakolt a falon. Egyre több autó haladt el az épület előtt. Megszólalt az ébresztője. A rádió bekapcsolt, és a bemondónő vidám hangon köszöntötte a hallgatókat. Az időjárásról és a legfrissebb hírekről beszélt, de a férfi semmit sem hallott belőle.
Amikor végre elindult az iskolába, borzasztó izgalom kerítette hatalmába. Még soha nem érzett ilyet. Valósággal menekült az utcán, be a gimnáziumba, egészen a tanári szobáig. Megkönnyebbülten tapasztalta, hogy a nőnek még nyoma sincs a helyiségben. Sietve összeszedte azokat a tankönyveket, amelyek az első órájához kellettek, és eldöntötte, hogy a becsengetést a matematika-előadóban várja meg.
Ekkor lépett be a kémiatanárnő. Jókedvűen köszönt, és a saját asztalához igyekezett. A férfi rémült, egyúttal reménykedő pillantást vetett rá – a nő azonban keresztülnézett rajta, mintha ott sem lenne. Mintha nem történt volna semmi.
Eltelt fél nap, és egy árva szót sem szóltak egymáshoz. Minden ugyanolyan volt, mint eddig. A matektanár kegyetlen perceket élt át, de lassan kezdett megnyugodni.
Talán így kell lennie. Lehet, hogy neki is így a legjobb.
Délben akadt egy szabad órája. Úgy döntött, hogy elugrik a közeli ebédlőbe. Amikor kilépett a gimnáziumból, akaratlanul is a postaládára tévedt a pillantása. Odalépett mellé, és mélyet sóhajtott.
Hirtelen észrevett egy apró papírdarabot a láda oldalán. Apró, nyomtatott betűkkel hivatalos szöveg állt rajta. Az elmúlt napokban annyira csak és kizárólag a boríték foglalkoztatta, hogy fel se tűnt neki.
A lap tájékoztatta őt arról, hogy a leveleket csütörtök esténként, 6-kor szállítják el a postára, majd onnan azonnal kézbesítik.
A férfiben rémes gyanú keletkezett. Csütörtök volt.
A boríték tehát még a postaládában van.
Fogalma sem volt, mi vitte őt rá arra, hogy aznap még egyszer ellátogasson az iskola mellé. Mintha valami ellenállhatatlanul vonzotta volna a postaládához, de azt, hogy mit akar tenni, pontosan ő sem tudta.
Korán sötétedett, és már fél hat körül járt az idő. A gimnáziumban alig világított csak néhány ablak, az épület szinte teljesen kiürült. Hideg volt, az emberek kabátjaikba burkolózva siettek hazafele.
Megállt a postaláda előtt. Senki sem figyelt rá, beleolvadt a fal árnyékába.
Elege volt az aggódásból és az idegességből. Rádöbbent, hogy vissza kell szereznie a levelet.
De mégis hogyan? Megvárhatná a postást, és megkérhetné, hogy engedje megkeresni a borítékot. Vagy kipiszkálhatná valahogyan. Ugyanakkor… szabad ilyet egyáltalán? Nem tűnik egy legális dolognak. Mi lesz, ha meglátják? Akár be is vihetik a rendőrségre?
Kezdett egyre jobban megijedni.
Felemelte a kezét, és a nyíláshoz nyúlt. Az ujjai éppen befértek…
- Ne haragudjon, megkérdezhetem, hogy mit csinál?
A kérdés villámcsapásként érte. Gyorsan zsebre dugta a kezét, és a mellette álló járókelőre nézett.
- Semmit – felelte.
Azzal biccentett, és hazament.
Másnap se ő, se a kémiatanárnő nem jelent meg a gimnáziumban. Amikor ezt az igazgatóval közölték, a férfi csak somolygott. „Ideje volt már” – gondolta, hajtott egyet a naptárjában, és kitűzte a következő értekezlet időpontját. <
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
Szia!
Végigolvastam a történetedet. Nem annyira a kedvenc műfajom a romantika, de ez nagyon aranyos volt. A matektanárról a médiatanárom jutott eszembe, hasonlóan aranyos figura.
Észrevettem egy-két elírást, remélem, nem bánod, ha ezeket kigyűjtöm ide.
"- Kijavította a múlt heti dolgozatokat, tanár úr?" - Tanár úr
"Az emberek kezdtek szaporodni." - Ez így szerintem elég félreérthető. Inkább: "Az emberek száma megszaporodott."
"Amikor ezt az igazgatóval ezt közölték, " - a második ezt nem kell
Örülök, hogy olvashattam. :)
Üdv,
Zsófi
Kedves Zsófi!
Örülök, hogy tetszett. :) Én se szoktam romantikus könyveket olvasni, de ez a levelezős téma valahogy megfogott.
A kiírásokat köszönöm, a második elég durva. Már javítom is. :)
Köszi a kritikát! :)
Kata