7. A Család

Vinnas és Lari útja a legközelebbi faluig, ami lejjebb, a folyó mellett feküdt, másfél napig tartott. Éjjel az erdőben aludtak. A kislány nem félt az erdőben töltött éjszakától, hiszen ahogy a szél jóbarátja volt, úgy, a többi windorwehihez hasonlóan, a természettel is jó kapcsolatban volt. Gyakran járt ki az erdőbe gyógyfüveket és élelmet gyűjteni. Nagy részét ismerte már, bár igaz, ilyen messze még sosem merészkedett. De azért nem aggódott. Jól is tette, hiszen az éjjel gond nélkül telt. Másnap egész nap utaztak, s csak koraeste értek célba.

Vinnas leállította lovaskocsiját egy útkereszteződés szélén, ahol már sorakozott néhány ember, majd harsányan kiabálni kezdett:

- Itt a jeges, a jeges, a jeges!

Csákánnyal tört mindenkinek egy-egy darabot, ki mekkorát kért, vagy mekkorára volt pénze, míg el nem fogyott a teljes hasáb. Egy másikat elfuvaroztak a közeli élelmiszerbolthoz, széttörték, becipelték azt is, majd a férfi elégedetten ült fel az immáron üres szekérre, s zötykölődött el rajta Larival együtt egy általa gyakran látogatott fogadóhoz.

– Ma már nem megyek tovább, már úgysincs, ami miatt sietnem kellene. És legalább vigyázok rád addig is, amíg itt vagyok. Ma ágyban alszunk, és főtt ételt eszünk. – széles mosoly terült el az arcán a szép kilátásoktól. – Na, gyere! – csapott a lány vállára – A vendégem vagy.

– De hát van pénzem – makogta Lari.

Utálta, ha meghívták, kellemetlenül érezte magát tőle, és menet közben már kotorászott is a tarisznyájában, de a férfi lefogta a kezét.

– Ne marháskodj, komolyan mondtam. – ezzel lezártnak tekintette az ügyet.

Beléptek a füstös, szeszszagú kis kocsmába.

– Mindig itt szállok meg – jelentette ki büszkén Vinnas. – Sok cimborám van itt.

Lari érdeklődve nézett körbe, bár egy percig sem hitte, hogy tetszeni fog neki a hely. Az egyik ablak melletti asztaltól felugrott egy nyúlánk, borzas barna hajú, 20-22 éves forma fiú, a jegesemberhez mérten még kölyök.

– Vinnas, öreg barátom, gyere, ülj le közénk! – üdvözlésként vállbaboxolta a férfit, aki hasonlóképp felelt, csak az kissé erősebbre sikeredett. A vékony fickó egy vigyornak álcázott grimasz kíséretében dörzsölte meg a vállát.

Vinnas és Lari egy négyfős baráti társaság asztalához telepedett le. Szemlátomást a jegesembert mindenki ismerte, így ő volt az egyetlen idegen. Vinnas gyorsan bemutatta, ő mindenkivel kezet fogott, s próbálta megjegyezni a neveket, holott nagyon jól tudta, hogy ez meddő kísérlet. Közben öreg barátja már rendelte is az ételt magának és a kislánynak.

Sosem gondolta, hogy az egész napos utazás ilyen fárasztó tud lenni. Szerencsére a többiek észrevették ezt, és nem erőltették, hogy ő is bekapcsolódjon az amúgy jóhangulatú, barátságos csevegésbe. Annyira elbambult az ablakon kimeredve, hogy az iménti legény oldalbabökte:

– Egyél, elhűl!

Lari összerezzent, még egyszer megköszönte az ételt, jó étvágyat kívánt, aztán enni kezdett. Nem is vette eddig észre, mennyire megéhezett. Jól esett a krumpli és a sült hús. Nem sokat hallott a körülötte folyó társalgásból figyelmét lekötötték saját gondolatai. Úgy képzelte, ez lehet az ébren álmodás, mert nem volt képes irányítani őket, és ritkán fordult elő, hogy ennyire ne vegyen tudomást a külvilágról, mint most. Azon elmélkedett, hogyan kezdje másnap a kutatást. Arra jutott, nem a Forgatókönyv után fog kérdezősködni először, mert vajmi kevés esélye van, hogy az átlag emberek az ismert legendán kívül mást, valami használhatót is tudjanak róla, inkább egy társulatot keres fel, hátha színészi berkekben már hallottak ténylegesen is róla.

Ahogy falatozott, úgy tűnt neki, mintha a jegesember nevét hallotta volna mögöttük lévő asztal felől. De hisz’ nincs ebben semmi különös, biztosan ők is felismerték, és most megbeszélik, milyen rég nem hallottak róla, vajon mi lehet vele…?

Lari, miután megette a vacsorát, késő estig ücsörgött a vidám baráti társasággal. Hallgatta beszélgetésüket, nevetett vicceiken, de ő nem igazán akart semmit se mondani. Úgy érezte, egyetlen épkézláb mondatot se lenne képes összerakni. Az egyik idős férfi, a nagydarab, hosszú szakállas, rápillantott, majd szemrehányón szólt Vinnashoz:

– Te édes öregem, engedd már el ezt a kislányt aludni! Nézd, mindjárt leesik a székről.

– Igaz, igaz.  – helyeselt kissé zavartan, már eléggé csillogó szemekkel a napbarnított, borostás Vinnas.  – Na gyere, keresünk egy szobát. – azzal maga után intette a lányt, aki készséggel követte.

A pultosnőtől kért egy olcsó, kétágyas szobát, megkapta a kulcsot, aztán felmentek a régi, nyikorgó lépcsőn.

– Ha nem bánod, én lemennék még a cimborákhoz. Nagyon rég nem láttam őket, és holnap már ismét úton kell lennem.

– Persze, menjen csak – vette át Lari hálásan a kulcsot, s már alig várta, hogy ágyba bújhasson.

– Nem félsz egyedül? Ha bármi kell, csak szólj! A táskámat meg itthagyom a sarokban, ne kelljen rá vigyázgatnom.

– Nem, nem, dehogy félek – mosolygott a lány. – Menjen csak nyugodtan.

Végre sikerült meggyőznie a férfit, hogy nem fogják elvinni a mumusok, de ha mégis megpróbálnák, szólni fog, így Vinnas visszatért a földszintre. Lari örült, hogy van egy barátja, aki ennyire vigyázni akar rá, bár egy kicsit túlzásnak is érezte. Egyszerre aggódott is a holnap miatt, amikor Vinnas elmegy, és ő egyedül marad, de valahol várta is. Ki akarta próbálni magát, kíváncsi volt, hova jut, ha a nulláról indul, ha a körülötte lévő rengeteg idegen között kell boldogulnia. Bízott benne, hogy lesznek majd barátai, és kíváncsi volt a folyamatra, ahogy az eleinte ismeretlen emberek közül néhány fontos kezd lenni számára, s néhányuk számára talán ő is fontossá kezd válni, míg nem már nem lesznek idegenek, hanem barátok. Persze, biztosan lesznek olyanok is, akikkel nem lesz jóban, vagy akik kifejezetten bosszantani fogják. Ez természetes. És azt már amúgy is megszokta, hogy nem kedvelik. De bárhogy lesz is, várakozva tekintett a jövő felé, mert innentől amit elér, azt csak magának köszönheti, amit elront, azért pedig magát szidhatja. S nagyon bízott benne, hogy lesz, akik kik majd elfogadják, akik között megtalálja a helyét.

Ilyenek jártak a fejében, miközben előkotorta táskája mélyéről a fogkeféjét, törölközőjét és a szappanját, kulcsra zárta a szoba ajtaját, és elindult a folyosón, hogy megkeresse a közös mosdót.

Ezalatt a földszinten…

Vinnas visszatért a már igencsak jókedvű asztaltársasághoz, ahol egyik ivócimborája jóvoltából már várta egy nagy korsó sör. Széke hangosan nyekkent, ahogy leereszkedett rá. Ezen jót derültek, majd ahogy fogyott az ital, szinte minden percben találtak valami nevetnivalót.

Egyikük sem figyelt oda a mellettük levő asztalnál ülő emberek halk beszélgetésére. Lari nagyon is jól hallotta, ők sutyorogtak nem sokkal korábban is. Egy kopott, naptól megkeményedett bőrmellényt, bőrnadrágot viselő, széles karimájú kalapját a hátára toló, kemény vonású férfi fürkész pillantásokkal végigmérte a visszatérő jegesembert.

– Felvitte a kislányt, és nézzétek, a szobában hagyta a táskáját is – állapította meg. – Franvé, te menj, és tartsd fel a lányt. Valószínűleg fürdeni fog, mielőtt lefekszik. Vagy ha nem, csald ki. Mindegy hogy, csak érd el, hogy egy darabig ne menjen be a szobába, és ne vegyen észre semmit!

A férfi a lépcső felé intett a fejével, ezzel dolgára küldte a 18 éves, fiatal lányt, aki biccentett, és felpattant, sietett teljesíteni a feladatát. Rá volt írva, minden mozdulata arról árulkodott, milyen heves kis teremtés. Az imént is majd’ feldöntötte a székét, mire Capmusdo egy szigorú pillantással figyelmeztette: nem céljuk a feltűnő viselkedés, zajongás, fogja vissza magát.

Az asztalnál ült egy fiatal, 25 éves forma legény is. Ő szintén bőrnadrágot viselt, s társáéhoz hasonló mellénye alatt piszkosfehét, bő és rojtos ujjú ing volt. Haja pedig ugyanolyan göndör és vörös volt, mint az előbb elküldött leányé. Persze, hiszen testvérek voltak.

– Te pedig… - kezdte a komor, kalapos ember. Szemmel láthatóan övé volt a vezető szerep.

– Tudom – szakította félbe az izgága fiú, azzal már fel is állt, vállára vette tarisznyáját, és tett egy lépést a lépcső felé. – Belopódzok a szobába, és belecsempészem a jegesember táskájába ezt – emelte meg a táskát.

– Pontosan! – bólintott a férfi. – De igyekezz!

A legény elsietett, így a vezető kettesben maradt egy nyolc éves, szőke kisfiúval. A gyerek lába nem ért le a padlóra, harangozott velük a szék lábai között.

– Capmusdo! Miért nem kérjük meg egyszerűen a jegesembert, hogy vigye el a t… - a férfi egy szúrós pillantására lenyelte a szó végét, és másikat keresett helyette. – a holminkat?

– Mert nincs szükségünk rá, hogy bárki tudjon róla. Galibát okozhat. Jobb, ha nem is sejti, hogy szállítóként használjuk. Ő amúgy sem az a fajta, aki belemenne. Szép szóval nem tudnánk rávenni a csempészetre. Annyira meg nem vagyunk bolondok, hogy valamilyen zűrrel felhívjuk magunkra a figyelmet. Érted? – hangja szigorú volt, de türelmes. Érződött, szívesen foglakozik a kiskölyökkel.