Élet a JONAS után

Kinyitottam a kis lakásom ajtaját, az én saját lakásomét, ami a külvárosban volt. Északra költöztem a középiskola után, és jelenleg a Princetonra járok. Már két éve itt élek, de egy részemet még mindig nem bírom elengedni.

Felkapcsoltam a villanyt a konyhában, és a lepakoltam a kezemben lévő dolgokat az asztalra. Ezután a szobámba sétáltam, hogy átöltözzek, amikor megakadt a szemem a legfelső polcon pihenő könyvre. Csak álltam ott fél órán keresztül, mint akinek földbegyökerezett a lába, majd lekaptam a könyvet a helyéről, és lehuppantam a fotelbe. Fellapoztam a kis albumot, amiből a középiskolai napjaim tükröződtek vissza. Visszarepültem azokba az időkbe, amikor még őszintén hittem abban, hogy Stella és a Lucas fiúk örökre a legjobb barátaim maradnak. Ó, hogy mekkorát tévedtem…

Az első oldalon egy kép volt rólam, Stelláról és a fiúkról: Kevinről, Joeról, és Nickről. Eszembe jutott, hogy szórakoztunk szinte minden nap a suli után, és amikor a fiúk úgy döntöttek, hogy világ körüli turnéra mennek, Stella pedig velük tartott, mint a személyi stylistjuk. Mind megígérték, hogy visszajönnek, miután vége lesz a turnénak, de ez soha nem történt meg.

Ehelyett mindannyian, többek között Stella Los Angelesbe költöztek, hogy elég időt tudjanak fordítani saját karrierjükre, én meg itt maradtam, és egyedül fejeztem be a középiskolát. Évekig csak vártam őket, mert őszintén hittem a szavukban, hogy egy napon felbukkannak a házam előtt, de égül elvesztettem a reményt, és kénytelen voltam továbblépni én is. Persze rengeteg barátra tettem szert, de egyikük barátsága sem állt még a közelében sem annak, ami ötünk között volt.

Megfordítottam az oldalt, ahol egy kép volt rólam, és a volt barátomról, Nickről.  A srác, aki egyszer azt mondta nekem, hogy soha nem hagy el, majd amikor mégis úgy döntött, hogy hosszabb időre elhagyja a várost, és itthagy engem is, azt mondta, hogy visszajön hozzám. De ezzel csak azt érte el, hogy újra csalódjak. Bár az idő segített enyhíteni a fájdalmamon, én még mindig nem mondtam le róla teljesen, még mindig sokszor gondolok rá és álmodok arról, hogy ott áll mellettem a göndör hajú srác. Mindenemet odaadnám azért, hogy még egyszer átölelhessem. Hiányoznak azok a hosszú telefonbeszélgetések, amiket a turné első pár hónapjában ejtettünk, majd egyre ritkábban, és egyre kevesebbet beszéltünk, végül pedig teljesen abbamaradtak. Legalább százszor vettem fel magamnak, hogy fel kellene hívnom, de végül soha sem jutottam el a telefonig. Magyarázatként mindig azt mondogattam magamnak, hogy ő túl elfoglalt ahhoz, hogy felvegye a telefont és beszélgessen velem. Mindezt addig nem hagytam abba, amíg tényleg el nem hittem, és a végén már nem is akartam felhívni őt.

De nem Nick volt az egyetlen, akivel nem tartottam a kapcsolatot. A többiek se kerestek, még Stella sem. Egy könnycsepp gördült végig az arcomon, amikor erre gondoltam. Annak a tudata, hogy nem vagyok elég fontos számára, hogy visszajöjjön hozzám teljesen összetörte a szívemet. Visszatértem a jelenbe, és újra lapoztam. A következő oldalon egy kép volt Stelláról és Joeról. Azon töprengtem, hogy vajon még mindig együtt vannak e.

Már legalább egy éve nem beszéltem Stellával, a legjobb barátnőmmel. Annyira hiányzik, hogy lassan már beleőrülök. Hiányoznak azok az esték, amiket együtt töltöttünk mi és a fiúk, miközben azzal a doktoros társasjátékkal játszottunk. Az oldal másik felén egy kép volt rólunk, arról a bizonyos legjobb-barát partyról. Nevetnem kell, ha eszembe jut Stella arca, amikor azt hitte, hogy összejöttünk Joeval, mert rengeteg időt töltöttünk együtt, amíg megszerveztük neki a partyt.

A lap tetején volt egy kép ötünkről, azokból az időkből, amit közösen töltöttünk az egyik nyáron Los Angelesben, amikor Nick iránti érzéseim értelmüket nyerték, és amikor még szorosabb lett a kapcsolatunk a fiúkkal. A képen egy helikopterben ültünk. Azon az éjszakán készülhetett, amikor megérkeztünk Stellával a városba. Majd a lap alján egy újabb kép volt rólunk, amin a tengerparton szaladunk a víz felé.

Ismét lapoztam, és ezen az oldal egy olyan képet tartalmazott, ahol Joe és Kevin pózoltak Joe első filmjének a „Forever April” forgatásán. A lap másik felén ez újabb kép volt a fiúkról, amit én magam készítettem, amikor azt a klippet forgatták L.A-ban, amit Kevin rendezett.

A következő néhány oldal tele volt olyan képekkel, melyek nyáron, egy hajón készültek, ahol Nick, Joe, Stella és én vagyunk, majd utánuk következik pár olyan kép, amik Los Angelesi utolsó esténken készültek. Akkor árulták el nekem, hogy ősztől világ körüli turnéra mennek, nekem pedig egyedül kellett hazajönnöm New Jerseybe.

Az utolsó oldal következett, ahova egyetlen egy kép volt ragasztva. Ez volt az egyik alkalom, amikor már azt hittem, hogy végre hazajönnek, és, hogy egy jó ideig nem mennek további koncertkörutakra, de ez is csak egy múló álomnak bizonyult. New Jersey volt a turné utolsó állomása, ezért hát úgy döntöttek, hogy tesznek egy kis kitérőt hozzám. Azon az éjszakán tartották a szalagavató bált is, és úgy döntöttek, hogy elkísérnek. Eszembe jutott az a lassú tánc, amit Nickkel átéltem, és, hogy mennyi vicces pillanatot töltöttünk azzal, hogy Stellával forogtunk a parketten. Ez volt életem egyik legszebb, de egyben legrosszabb napja is. Azon az estén láttam utoljára Stellát és a Lucas fiúkat.

Sóhajtottam, majd lezártam a kis albumot. Ahogy átmentem a szobám, hogy visszategyem a polcra a könyvet, kiesett belőle egy darab papír. Lehajoltam és felvettem. Jól megnéztem a puha tapintású, kettéhajtott papírt, majd szétnyitottam. Ez volt ráírva: „Ne sírj, mert vége van, mosolyogj, mert megtörtént.” Lassan visszatettem a papírt az albumba, majd visszahelyeztem a könyvecskét a polc legtetejére.

A barátság, ami köztem, Stella és a fiúk között kialakult, a legjobb dolog, ami velem valaha is történt a világon, de sajnos semmi sem tarthat örökké. Minden történet véget ér, van ami előbb, van ami később. Bár a barátságunk egyike volt azoknak a dolgoknak, mégis mosolyogtam, tudván, hogy ez volt a legjobb dolog, ami valaha is történt velem.

De én tudom….. a mi történetünknek még korán sincs vége.

Story by: OoglePoogle

Sajt fordítás!

(c) Don't Copy!