felpattan

felpattan hunyt szemem
fekete köd alatt
virágot hajt a csönd
a szél tovább szalad

csikordul egy levél
hullámot gyűr a tó
felhangzik valahol
hajnali altató

sikolt a láthatár
összetört látomás
lebukó napkorong
elvérző vallomás

ne higgy nekem ha űzlek egyre messzebb
valahol őriznek igaz szavakat
te vagy a vég és én voltam a kezdet
máglyák olvasztják a fagyos ajkakat

megcsörren bennem is
valami érzelem
nem tudom milyen az
talán csak képzelem

ellobbant tűz-hamu
szitál a fej felett
százezer áruló
feszít meg bűntelent

dárda szúr keresztül
lelógnak karjaim
sötétbe fordulnak
szürkülő napjaim

ne higgy nekem ha űzlek egyre messzebb
szavak szövik sűrűvé a fátylakat
igaz dallá válnak a hazug versek
elégetni nem lehet a vágyakat

felhasad ragyogón
kék-fehér látomás
nem a vég kísért
egy újabb állomás

kezemre arcomat
betakar a folyó
megáll szívem felett
a Rád kilőtt golyó

sámánok hangja hív
dob szó él helyettem
elmenni nem tudtam
hát vissza térhettem

ne higgy nekem ha űzlek egyre messzebb
amikor körbe érsz rám találsz újra
kiáltásoddal szülöd meg a csendem
jajdul a két lélek, két testbe bújva

felsír egy újszülött
felfeslő csend-brokát
hallom ahogy Isten
megtörli homlokát

sárba ragadt dió
keménnyé fagy a hit
röppenő gondolat
de ez már nem segít

fénylő csík az utca
csukódik napra éj
oszlopra mászott fel
kigyúló sárga kéj

ne higgy nekem ha űzlek egyre messzebb
véget ér hamar ami nem kezdődhet
szemed megkeresi csukódó szemem
páros-tekintet örökké rejtőzhet