Kórház

   Hazaértünk. Nagyon álmos voltam, és lehangolt. Mindjárt éjfél, és a kocsiban is aludtam egy kicsit. De ma nem akartam elmondani semmit sem Mike-nak. Csak beakartam dőlni az ágyamba, és aludni holnap délig. Nem akartam álmodni semmit sem, nem akartam jóéjt puszit nyomni Mike szájára, nem akartam a szerencse nyuszis-mamuszomat felvenni, legszívesebben állva, nyitott szemmel elaludnék.

   Amíg ezt végiggondoltam már éppen csuktam volna az ajtót, de Mike hirtelen elém ugrott, hogy ő csukja be. Elimbolyogtam a lépcsőig, aztán felmásztam, négykézláb. Azután feltápászkodtam, és az ajtóm felé vettem az irányt.

   Hirtelen éles fájdalom a szúrt bal oldalamba. Úgy gondoltam menzesz-para,mivel most kéne megjönnie, de most sokkal fájdalmasabb volt. Hirtelen elkaptam a lépcsőkorlátot, és abba kapaszkodtam, nehogy elessek. Szörnyű érzés, fájdalmas, és kínzó. Hirtelen elöntötte a fejem a sötétség, semmit nem tudtam, aztán elengedtem a korlátot, és lezuhantam a lépcsőn.

   - Eszméleténél van már? – hallottam Mike ideges, és aggódó hangját.

   Azonnal meg akartam ölelni, mielőtt még meghalnék. Megpróbáltam minden energiámmal azon lenni, hogy feltápászkodjam az ágyamból, vagy legalább kinyissam a szemem, és lássam Mike arcát.

   - Uram, nyugodjon meg! – most egy ismeretlenét hallottam, akiről nem tudtam hogy ki az, tehát kezdtem pánikba esni.

   - Hogy érti azt hogy nyugodjon meg?! A lány iszonyatosan sok vért vesztett, ezt még én is alá tudom támasztani! Hogy mondhatja azt hogy nyugodjon meg?! Chh! – Henry???

   - Kösz Henry, de erre semmi szükség. – azt gondolom Mike próbálta lenyugtatni, az eléggé indulatos Henryt. – Doktor úr, igaz rendbe jön?

   Micsoda?! Kórházban vagyok? Mit keresek én itt? Nem csináltam semmit, nem történt velem semmi.

   - Kérem, hagyja, had végezzem a munkámat. – mondta neki a második hang amit hallottam, mert még mindig nem hittem el hogy egy doki tol egy olyan ágyon, aminek nem tudom mi a neve.

   Miért nem mondja meg Mike-nak, hogy jól vagyok, miért játszik az idegeivel?

   Most már nagyon ki akartam nyitni a szemem.

   Mégis inkább vártam addig amíg megálltunk.

   - Mindjárt jövök, addig maradjon itt vele! – hát ez inkább utasítás volt mintsem kérés.

   - Effelől nyugodt lehet. – mondta neki Mike kissé nyugtalanul, de kihallatszott a hangjából a türelmetlenség, és az elégedetlenség.

   Azt hiszem sikerült megmozdítanom a lábbujjamat. Nem lehetek messze a szemem kinyitásától.

   - Mike! – mondtam neki, szinte némán.

   - Zoey? – mondta hitetlenkedve. Mire én már kitudtam nyitni a szememet.

   - Igen Mike? – mondtam neki erőtlen mosollyal.

   - Nem hiszem el hogy túlélted!

   - Ezt meg hogy érted?

   - Hát felmásztál a lépcsőn, négykézláb, aztán felálltál. Hirtelen összerogytál, meg fogtad a bal oldaladat, azt majdhogynem széttörted a lépcsőkorlátot. Elkezdtél lezuhanni, és megálltál a lépcsőfordulóban. Szörnyű látvány volt. Ahogy ott feküdtél összegörnyedve, fogtad az oldalad, ahonnan ömlött a vér, és kiabáltál. Azt hittem nem fogod túlélni…

   - Mennyire súlyos?

   - Nem tudom, még nem mondták meg. De azt azért én is meg tudtam állapítani, hogy iszonyatosan sok vért veszítettél, és legalább két bordát, és a lábad eltört., kezedben nem voltam biztos. – ezután a mondat után kezdtem érezni a fájdalmat a bal oldalamon, és a bordáimon. Igaza volt, a lábam is eltört, azt onnan tudtam, hogy az már be volt gipszelve. Rápillantottam a kezemre, és az is gipszet kapott.

   - Meddig nem táncolhatok?

   - Ez most hogy jön ide?

   - Meddig nem táncolhatok?

   - Zoey, én…

   - Meddig?

   - Még nem tudom, még meg sem említettem, azt hogy táncolsz.

   - Nem hiszem el!

   - Az orvos azt mondta, hogy legalább szeptemberig.

   - Tehát szeptemberig… - ismételtem meg elgondolkozva.

   Egy hosszú percig Mike-kal egymást néztük, és tudom, hogy mindketten azt kívántuk, hogy bárcsak ez egy rémálom lenne.

   - Jól van. Úgy néz ki, hogy nagyon hirtelen megrepedt a vakbeled, ami arra utalt, hogy begyulladt. – visszajött a doki, és köszönés nélkül hadarni kezdte a történteket.

   - És már kiműtötték? – kérdezte Mike.

   - Ez volt az első dolgunk. – mondta a doki, aztán hozzám fordult. – A tegnapi napon nem fájt a hasad, az oldalad?

   - Semmit nem éreztem. – mondtam erőtlenül, és kissé hülyén éreztem magam, mert nem értettem, hogy miért tegnap.

   - Ez furcsa…

   - Miért? – kérdeztük szinte egyszerre Mike-kal.

   - A vakbélgyulladásnak a tünetei közé tartozik a folyamatosan erősödő fájdalom a jobb oldalon, vagy a gyomorban. De te azt mondtad az imént, hogy semmit nem éreztél egész nap. Ezért furcsa. Ilyen hirtelen, és fájdalmasan, még nem jelentkezett a gyulladás. Nem vettél be tegnap valamilyen gyógyszert aminek van valami mellékhatása?

   - Tegnap? – kérdeztem, és az órára pillantottam. Hajnal fél kettő. – Ja igen, kaptam két kapszulát, mert egy lányt elütött egy autó, Alice-t, és émelyegni kezdtem, és a doki adott két gyógyszert, mondván 5 perc múlva elmúlik. – mondtam neki lassan, átgondolva.

   - Ó, hát te voltál az a lány, aki majdnem elrókázta magát. – mondta jelentőségteljesen. – De az a gyógyszer amit adtam, nem volt több fájdalomcsillapítónál.

   - Értem. – mondtam. – És mikor engednek haza?

   - Akár most is, de olyan sokáig eszméletlen voltál, hogy azt hittük bent kell tartanunk egy ideig, de mint már mondtam, akár most rögtön hazamehetsz.

   - Élek a lehetőséggel. – mondtam hirtelen újult erővel, aztán már fel is akartam állni, amikor hirtelen rájöttem, hogy fekvőgipszem van.

   - Lassan a testtel! – csitítottak mind a hárman, mert csatlakozott hozzánk Henry.

   - Henry! – mondtam neki örömmel, aztán megint megbántam, mert megfájdultak a bordáim. Mindannyian furán néztek rám ezért megnyugtattam őket - Abbahagyom!

   - Igen, jól látsz! Itt vagyok!

   - Gondoltam! – válaszoltam. – És hogy megyek? Mike kocsijába nem férek be így!

   - Egy betegszállító fog elvinni.

   - De kafa. – mondtam, már nem annyira boldogan. – És mikor?

   - Most.

   Megkönnyebültem. Most azonnal hazamehetek, erről a számomra félelmetes helyről.

    Hirtelen fáradtabbnak éreztem magam. A fájdalomcsillapító álmosító hatása. Egyre álmosabb lettem. Már nem zavart a gép csipogása mellettem. Hirtelen megszűnt körülöttem a világ. Nem érzékeltem Mike kézfogását, nem érzékeltem Henry pattogását, és az orvos nyugtató hangját. Nem éreztem semmit, csak nyugalmat. Végtelen nyugalmat. Nem féltem a kórháztól, a karcolásoktól, attól hogy… nem táncolhatok. Nem féltem Mike elvesztésétől sem. A halál puszta gondolatától csak felbátorodtam, és szembe akartam szállni vele. Aztán ez megszűnt. Hirtelen minden gondolat fájt, és sértett. Felordítottam, Megfogtam az oldalamat, mert ott fájt. Rángtam, éreztem, hogy a doki megfogta a torkomat. Kiabált hogy rögtön segítséget kér, és a csengőt nyomogatta. Megpróbált megfordítani, és kideríteni, mért kaptam az oldalamhoz, legalábbis így gondoltam. Egyre hangosabban, és fájdalmasabban ordítottam, mert fájt amikor a doki akár csak meg is érintett. Elsötétült minden. Nem éreztem ismét semmit…