Visszaemlékezés

  Örülök, hogy megismertem Henryt. Ha nem találkoztam volna vele, akkor most nem lehetne megmenteni a tánciskolát. Meg hát persze, mindig rendes, meg figyelmes. Egyszer majdnem elhívott randizni.

   Dolgom végeztével távoztam. Még csak fel sem tettem a sisakot, de láttam hogy történt valami. Egy autó nekiütközött egy biciklisnek!

   Rögtön odarohantam, hogy segítsek. Persze mindenki bepánikolt, és nem csinált semmit. A sofőr meg elhajtott, de a rendszámot megjegyeztem.

   Egy velem egyidős lány ott feküdt, eszméletlenül, a feje csúnyán vérzett. Levettem a pulcsimat, és azzal elszorítottam a vérzést. Ezután rögtön hívtam a mentőket, és a rendőröket. Kutattam valami iratféle után a táskájában. Megtaláltam a személyi igazolványát.

   Alice StGoes (ejtsd: szentgóz). Születési dátum : 1994. július 25. Furcsa. Megegyezett a születési idő.

   De ezzel majd később foglalkozom. Felhívtam a szüleit a telefonjáról. Az anyja vette fel, és amikor meghallotta, mi történt sokkot kapott, elkezdett ordibálni, meg hogy ő ezt nem hiszi el, de a kórház nevét megmondtam, és azt hogy a lányát most fogják bevinni súlyos sérülésekkel.

   - Rendben van, kérem mondja meg mi a neve! – kértem a nőtől nagyon türelmesen, mert enélkül nem mentem volna sokra.

   - Sharlotte vagyok.

   - Rendben van! Sharlotte, ide figyeljen! Alice-t most ütötte el egy autó. Ha most azonnal nem megy a Manhattani Kórházba, én fogom oda elráncigálni! Szóljon a férjének, hogy vigy be Önt! Minden rendben lesz! Én is bent leszek a kórházban.

   - Megígéri?

   - Megígérem.

   Letettem a kagylót. Nem láttam értelmét tovább beszélni vele. Lehet hogy csak rontottam vele a helyzeten.

   Kicsit idegesítő volt, hogy mindenki csak ott állt az út szélén, és bámult. Majdnem kiordibáltam magam, amikor végre megjött a mentős.

   Kivágódott a kocsiajtó, a sziréna úgy maradt. Odajött hozzám egy doktor, és faggatni kezdett.

   - Mikor történt a baleset?

   - Most körülbelül öt perce. – válaszoltam készségesen.

   - Az áldozat súlyosan megsérült?

   - Szerintem súlyosabb is lehetett volna.

   - Rendben van. – válaszolta az orvos kicsit elégedetlenül. De én nem vagyok orvos. – Jól van fiúk, ide hozzátok.

   Láttam ahogy három férfi hozza az összecsukható hordágyat, és ráemelik Alice-t. Szörnyű látvány volt. Egy ilyen fiatal, életre való kiscsaj, emiatt a lépés miatt, hogy megváltoztatja az életét!

   Kezdtem rosszul lenni. Nem szerettem vérközelben lenni. Elkezdtem émelyegni. Úgy éreztem fel fogom rókázni az ebédemet. A doki látta ahogy küszködöm. Odajött hozzám, és azt kérdezte.

   - Téged is bevigyünk? – és rámvillantotta azt a jellegzetes orvos mosolyt.

   - Nem, nem köszönöm. – válaszoltam eléggé nehezen.

   - Ezt vedd be. – és a kezembe nyomott két kapszulát.

   - Milyen gyorsan hat?

   - Ha most beveszed, öt perc múlva nem is fogod érezni.

   - Én is bemehetek a kórházba? – vinni akartam Alice cuccait, mert ha itt hagyom, hát végül is ki tudja, milyen értékes dolgok vannak benne.

   - Tehát mégiscsak beviyünk?

   - Nem, van Mopedem, azzal mennék.

   - Rendben, fogsz tudni követni minket?

   - Ezek a kérdések! – és hamiskásan rámosolyogtam 40-es éveiben járó férfira.

   Öt perc múlva idultunk, és tényleg sokkal jobban éreztem magam. Az a gyógyszer valami csodaszer. Megakartam köszönni a dokinak aki adta. Erre ráértem még később is.

   Mire beértünk a kórházba, már ott voltak a szülei. A nő sokkos állapotba, a férfi pedig eléggé ideges tekintettel bámulta a plafont. Hamarabb odaértem, és odamentem hozzájuk.

   - Jó estét kívánok! Zoey vagyok, én hívtam fel a feleségét a rossz hírrel.- csak a férjének tudtam beszélni, mert a nő elég idegesnek tűnt a beszélgetéshez.

   - Magának is! Mr. StGoes vagyok, és ő itt a feleségem Sharlotte. – mondta idegesen.

   - Igen vele beszéltem telefonon. – mondtam neki, de nem igazán figyelt rám. Csak azt az ajtót nézte ahol a betegeket szokták behozni. – Rendbe fog jönni. Láttam már rosszabbat is! Ne féljen! A gyógyulás hosszú ideig fog tartani, de az orvos azt mondta nem fog … - nem bírtam a számra venni azt a szót. Még gondolatban is féltem kimondani. – Tudom mit érez! Kilencévesen elvesztettem a szüleimet, és a testvéremet. Elmesélek magának egy történetet – mondtam bíztató arccal, és reméltem, érni fog valamit régi életem …- Halál. Mindig is féltem tőle. Főleg amióta a szüleim elmentek. Menekülök előle, már most, 17 évesen. Régen volt, kilenc éves voltam. A testvérem nevelőintézetbe került, őt nem tudom hogy most hol van. Biztosan már örökbe fogadták. Amikor elmentek a szüleim, még Los Angeles-ben éltünk. Fényűző életünk volt. Óriási ház, házvezetőnő, szakácsnő, mindenünk megvolt. Egyszer anyáék elmentek a nővéremmel, Glendával a városba ruhákat venni, mert közeledett egy iskolai rendezvény. Én eteg voltam, és nem akartam menni. Gertrud, a dadám otthon maradt velem. Nagyon sokat játszottunk. Egyszer a dadát keresték telefonon. Mondtam neki, ne vegye fel, maradjon játszani. Azt mondta, nem lehet. Aztán kiment, és amikor visszajött, az arca, rémisztő volt. Leírhatatlan az a látvány, amikor egy szerettedet ilyen állapotban látod. Nem szoktam meg az ilyen arcokat, így hát azt hittem, ez csak egy új játék. Édesen felnevettem, mire a dada azt mondta hogy vegyem fel a kabátom, és a cipőmet. Tudtam, mostmár nem játszunk. Tudtam, hogy a dada meg fog büntetni, ha nem fogadok szót. Anya a sarokba küldene, ha megtudná. Szót fogadtam. Felvettem a kabátomat, és a kiscipőmet. Még sosem ültem a dada kocsijában, mégcsak nem is láttam. Elcsodálkoztam, amikor megláttam. Egy csotrogány volt, a mi kocsinkhoz képest. De nem szóltam, csak beültem. A dada nagyon sietett. Túl gyorsan mentünk. Nem azzal a sebességgel amit megszoktam. A dada egy kórháznál állt meg. Nem értettem semmit, azt kérdezgettem tőle, Dada, miért jöttünk ide? Erre ő csak azt mondta, csitt, gyermekem, csitt! Mostmár végképp mindent akartam tudni. A dada egy orvoshoz sietett, és rögtön megkérdezte hol találja Mr. és Mrs. McChoes-t és a lányukat, Glendát. Az orvos azt mondta hogy Glendának csak néhány karcolása van, de a szüleimet műtik. Egyszót sem értettem belőle. Aztán a dada megkérdezte hogy bemehetünk-e hozzá, arra azt válaszolta hogy nyugodtan. Bementünk, és soha többé nem akartam kórházba menni. Ahogy megláttam Glendát, amint ott fekszik a kórházi ágyon, és mindenféle csövek lógnak ki belőle,…szörnyű volt. A dada azt mondogatta, ne félj bogaram, rendbe jössz! Én is odamentem az ágyához, és sok szerencsét, és jobbulást kívántam neki. Aztán bejött egy orvos, és azt mondta hogy most végeztek a szüleim műtétjével. Azt követeltem magamban, hogy bárcsak ne mentek volna el, bárcsak otthon maradtak volna velem, meg Glendával játszani, meg felolvasás versenyt csináltunk volna, és mindig Glenda nyert volna. A dada megkérdezte hogy sikeres volt-e a beavatkozás. Az orvos lenézett a földre, és megrázta a fejét. A dada hozzám fordult és a nyakamba borult. Azt mondta, te biztosan nem értesz semmit az egészből, igaz bogaram. Azt mondtam hogy jól mondod. Erre elkezdett sírni. Nem értettem még mindig semmit. A dada azt mondta fájdalmasan : Kincsem… a szüleid, a mama, és a papa… elmentek. Erre én csak visszakérdeztem : És mikor jönnek vissza. Most felkacagott, könnytől áztatott arccal. Azt mondta : Bogaram, meghaltak. Most én is elkezdtem sírni. Ömlött a könny a szememből. Eszembe jutott amit a mamám mondogatott, légy önmagad! Akkor, kilencévesen még nem értettem, hogy lehetnék valaki más, de megfogadtam, hogy önmagam leszek…

   - Részvétem.

   - Köszönöm. De már feldolgoztam. Nézzen rám. Most jövök egy megbeszélésről a Just for Dance táncsikola bemutatójáról!

   - A Just for Dance? Oda akar járni Alice.

   - Bejuttathatom. A barátom a tánciskola vezetője, és nem enged tanítani. Csak most a Hip-Hop csoporthoz ugrottam be, mert Mike lebetegedett.

   - Remélem meg fogja ismerni.

   - Én is. Lenne egy kérésem. Tegeződjünk. Nehéz használnom az Önöző módszert.

   - Rendben van. Charlie vagyok.

   Ekkor betolták Alice-t. Az anyja megnyugodott. Legalábbis visszavett egy kicsit. Az orvost kérdésekkel bombázta, arra válaszolt mindre amelyikre tudott. Azt én is hallottam, hogy túl fogja élni. Szerencsére.

   - Charlie, nekem most haza kell mennem, de holnap még beugrok. Viszlát.

   - Viszlát, Zoey.

   Hazaindulhattam. Mike biztos aggódik. Kilenc óra elmúlt. Számítottam a dühére. Biztos felhívta Henry is. A francba, ha hívta Henry, biztos elmondta neki a kis tervemet.

   Hát majd meglátjuk…