5. …mennie kell

Gallilaris nem értette, mi ez a hirtelen felbolydulás és komolyság. Apja benyitott a szobájába, és csak annyit közölt szűkszavúan, hogy meg akarja vizsgálni, nem betegedett-e meg, utána pedig a kapitány akar beszélni vele. Mikor szobájából a konyhán keresztül átmentek a rendelőbe, a lány látta a mélyen elgondolkozó férfit, aki fel sem nézett, mikor elhaladtak mellette. Mit akarhat? Talán az a baj, hogy a fiatalok bulijáról átszökött a Tavaszzáró Bálra, és most az apja is megtudta? De hát maga a kapitány adott neki engedélyt, hogy ott legyen. És miért kell előtte hirtelen megvizsgálni? Nem értette, de engedelmeskedett.

Mindig kissé hűvös apja még sosem volt ennyire komor és szótlan, mint most. Még a szokásos kis játszmájuk is elmaradt. Korábban a kamasz lány mindig tiltakozott és húzódozott a vizsgálat elől, mert kellemetlenül érezte magát. A doktor rendszeresen ráförmedt, hogy hagyja már abba ezt a gyerekes viselkedést, Gallilaris pedig megadta magát. De ezúttal csak némán feszengett.

Néhány perc múlva pedig ugyanolyan szótlanul hallgatta a kapitányt. Úgy érezte magát, mintha összefogtak volna ellene. A szigorúan beszélő, ősz hajú férfi mintha nem ugyanaz lett volna, mint aki a bálra beengedte. És amit mondott… Miért? Ő erre nem alkalmas! Ne bízzanak rá ekkora feladatot! Ő ehhez még túl fiatal. Hogy őrajta múljon egy város sorsa? Még csak iskolai színdarabban sem szerepelt soha. Még hazudni sem tud rendesen, ő nem jó színész! Hogy ő mindenféle hozzávalókat szerezzen meg? Képtelenség!

Tiltakozni akart, de csak pislogni tudott. Hogyan is mondhatna ellent a kapitánynak és az édesapjának? Aztán egy „Megértettem” kíséretében, amilyen gyorsan csak tudott, kimenekült a konyhából a szobájába.

Ferratan Dolosust figyelte, miként reagál lánya ijedségére és bizonytalanságára. De a férfi arca semmit sem árult el, mintha csak egy idegen gyerekről lenne szó. Pedig ez csak a felszín volt. Valójában nagyon is aggódott Lariért. „Helyes” – bólintott magában a kapitány.

- Látja, doktor úr? A lánynak még így is nehéz dolga lesz, nagy felelősséget raktunk rá. Gondoljon bele, mi adna neki erőt, ha úgy érezné, hiába dolgozik, az eredmény szinte ugyanaz? Ne feledje, ez csupán időhúzás, hogy elodázzuk a pánikot.

- Értem – felelte az orvos, majd kikísérte a kapitányt. De az ajtóban még hozzátette:

- Attól tartok, nagy árat fogunk fizetni, amiért egy hazugságra bízzuk a jövőt.

Este, mikor már besötétedett, kopogtak kórháztorony ajtaján. Az orvos ment ajtót nyitni, magában zsörtölődve, amiért feltartják. De igencsak meglepődött, mikor egy rendőr állt vele szemben.

- Jó estét, biztos úr! Miben segíthetek?

- Jó estét! Doktor úr, kérem, jöjjön velem!

A férfi hangja komoly és utasító volt, látszott komoly az ügy. Dolosus szólt a lányának, hogy sürgősen el kell mennie, majd követte a rendőrt.

- Mi történt?

- Találtak egy holttestet. Valószínűleg meggyilkolták.

Ennyi elég is volt, hogy a doktor még jobban igyekezzen felérni a tetőre, a sárkányokhoz. Te jó ég! Mi történhetett? A férfi fejében kaotikusan kavargott a most megtudott gyilkosság lehetősége, a lányára bízott feladat, a szörnyű betegség, amivel szemben tehetetlennek érzi magát és a fáradtság.

Miután elköszönt Dolosustól, Ferratan nem haza, hanem a város keleti fala mellett, a vízesés körül elterülő kiserdőbe ment. Még egyszer át akarta gondolni a helyzetet, mielőtt összehívja a Vének Tanácsát. Vajon nem számította el magát valahol? Vajon tényleg olyan megbízható a lányt, mint ahogy gondolja? Vajon a doktor időben talál gyógymódot? Vajon mennyi ideig lesznek képesek visszafogni az emberek kétségbeesését? Vajon ki tudják deríteni, és meg tudják szűntetni ennek a szörnyű betegségnek az okát? Vajon a kislány tényleg össze tudja gyűjteni a hozzávalókat arra az esetre, ha mégis szükség volna rájuk? És vajon mi lesz a következménye, ha megsemmisül Windorweh? Hiszen nem ok nélkül épült éppen ide, erre a nehezen lakható helyre…

Sokáig morfondírozott, derekán összekulcsolt kezekkel róva az ösvényeket. Eszébe sem jutott, hogy kabátjára, cipőjére gondoljon, amik ruhatára szebbik részéhez tartoztak. Ő szinte mindig elegáns volt. De jelenleg ez nem számított. Lassan besötétedett, s bár a nyári langymeleg esték igazán kellemesek voltak, mégis megborzongott a Rém-hegység felől érkező hűvös fuvallattól.

Valami történni fog! Nem tudta megmagyarázni, miért, de így érezte.

Mögötte feltűnően hangosan susogni kezdtek a falevelek. Megfordult, szemét erőltetve meredt arra a pontra. Nem félt, de úgy gondolta, jobb, ha látja, mi van ott. Csak egy madár volt, látta felrepülni. Kifújta az addig visszatartott levegőt, de nyugtalansága megmaradt. Komótos lépteit szaporábbra fogta, s hamarosan kiért a folyóhoz. Annak mentén már egyenes út vezetett hazáig.

Még nem ért ki az erdőből, mikor egy földön fekvő alakot pillantott meg maga előtt. Ferratan közelebb ment. Egy vékony személy. Egy nő… A fiatalabb ápolónő a kórházból.

Abban a pillanatban már nem volt fontos, milyen zajokat hall. Ha azok a valamik, már ha ott voltak, s nem csak képzelte, ha akarták volna, már rég megtámadhatták volna. Lehajolt, kisimította a hajat az arcból, amire ráfagyott a rémület. Keze már csak a halott hideg bőrt tapinthatta. Mi történhetett? Jól tudta, ebben a kis erdőben nem él olyan állat, ami képes volna végezni az emberrel. Vagy nem is az volt? Hiszen nem volt vér a nő körül. Egy állat bizonyára széttépte volna. Peregtek a gondolatai, szívébe pedig szomorúság és mély aggodalom férkőzött.

Nem mozdította meg a testet. Megvannak a megfelelő emberek, akik megvizsgálják a környezetet és az áldozatot is. Sietősre fogta lépteit, első útja a rendőrségre vezetett. Onnan egy embert elküldtek a doktorért, aki a városban a halottvizsgáló feladatát is ellátta, majd a kapitány három férfi kíséretében visszatért az erdőbe.

 A fiatal nővér testének elszállítása után Ferratan kapitány üzenetet küldött a Vének Tanácsa többi hat tagjának, melyben beleegyezésüket kérte Virid Gallilaris útra bocsátásával kapcsolatban, illetve másnap délután négy órára összehívta őket. A beleegyezést mindannyiuktól megkapta, a tanácskozást pedig tudomásul vették.

Másnap délelőtt Gallilaris levizsgázott azokból a tárgyakból, amikből már a tananyag végére értek. Persze, ez csak formalitás volt. A lánynak ideje sem volt felkészülni, és nem is igazán tudott figyelni, még vizsgán se. Ezt nagyon jól tudták a tanárok is. Senki sem vette komolyan, ebben a helyzetben ez annyira lényegtelen volt. Mikor kilépett a folyosóról, az iskola párkányán osztálytársai várták. Fel se nézett, megszokta már, hogy lehajtott fejjel jár közöttük. De most megállították, és kérdezgették kicsit a vizsgáról, hogy sikerült. Valójában azonban nem érdekelte őket, csak az új fejlemény, hogy elküldik a lányt. Hiszen a hír futótűzként terjedt.

– Mikor indulsz?

– Holnap délután.

– Tényleg teljesen egyedül mész?

– Igen, bár nem örülök neki.

– Én örülnék – jelentette ki egy vagány lány. – Nem lennének ott a szülők, azt csinálhatnék, amit akarok, nem szólna bele senki.

Ezt hallva Lari, akinek meg sem fordult a fejében, hogy ilyen módon kibújjon a feladat alól, kezdte megérteni, miért őt választották. Ez jelenti az igazi megbízhatóságot. Ha valaki akkor is engedelmes, és megteszi a kötelességét, ha nincs senki mellette, aki ellenőrizze. Remélte, hogy majd ha elmegy, akkor is ugyanígy fog gondolkozni, és nem akar majd elmenekülni ebből a beteg városból.

– Én inkább félek – vallotta be.

– Hülye vagy!

– Na és figyu, - kezdett piszkálódni egy fiú – mi lesz, ha csődöt mondasz?

– Hát… - ilyen kérdésekre nem számított.

– Ja, tényleg, tuti lesz, aki meg akar majd akadályozni. Mi lesz, ha megölnek? Biztos más is keresi azokat a dolgokat…

– Mit tudom én! Hagyjatok már békén – mondta szinte sarokba szorítva Lari.

Társai szavaiból csak a kötekedés és a félelemkeltés volt kivehető, nem pedig féltés. Semmi használható felelet vagy visszavágás nem jutott sose eszébe, amikor ilyen kérdéseket kapott. Szinte megnémult. Inkább mielőbb menni akart. Nem hiába próbált árnyékként élni közöttük. Nem akarta, hogy észrevegyék. De talán most majd talál barátokat. Ez kicsit lelkesítette, és visszaszorította aggodalmát. Már ereszkedett le, mikor egy fiú utánanyúlt és megfogta a karját:

– Kudarcot ne vallj! – Suttogta fenyegetően. – Nem akarunk utánad menni.

– Igyekszem – mormogta, aztán lemászott, és hazasietett.

Hát erre volt jó az egész. Hogy közöljék, nem akarják, hogy tőlük is ugyanezt várják el. Nem félnének? Dehogy nem! Akkor nem hangzott volna el ez az utolsó mondat.

Azt csöppet sem fogja bánni, hogy az iskolát itt kell hagynia. Sőt! De valamire, úgy tűnik, mégiscsak jó volt ez a kis párbeszéd. A kezdeti megrökönyödést kezdte felváltani a bizonyítási vágy. Kiválasztottnak érezte magát, aki feladatot kapott. Össze kell gyűjtenie egy gyógyszer hozzávalóit, hogy megmentse az otthonát. Pont, mint a regények főszereplőinek. Igen. Ő is bátor lesz, és hősként tekintenek majd rá. Ugyan, melyik kamaszt ne lelkesítette volna ez a gondolat? Hiszen mindegyikük valami nagyot, fontosat akart tenni vagy alkotni. És ki tudja, ott, ahová megy, talán még jóbarátai is lesznek. Már tervezgetni kezdett. Ha a feladat egy színdarab végigjátszása, akkor biztos nem lesz egyedül. Talán tagja lesz egy színi társulatnak. Sosem szerepelt még színpadon. Lehet, hogy egész ügyes lesz. Majd mindent elkövet, hogy befogadják, és persze, hogy időben elvégezze a feladatát.

Lelkesen, mosolyogva ért haza. Még dudorászott is, miközben hátizsákjába mindent bepakolt, amit szükségesnek tartott, vagy amit édesapja kikészített neki. Persze, félelme nem múlt el, de könnyebb volt bizakodni, a hőssé válás reménye mögé bújni, mint a lehetséges, de koránt sem biztos bukásra gondolni.

Időközben Dolosus úr tartott egy kis szünetet az új betegek vizsgálata közben. Pirkadat óta talpon volt, mostanra már nagyon megéhezett. Együtt ettek a lányával néhány szelet kenyeret. Főtt étel esténként került az asztalra. Egyikük sem volt egy zseniális szakács, de úgy ahogy boldogultak. Vasárnap pedig a sokporontyos szomszédasszony mindig hozott nekik egy kis mamafőztjét.

– Apu, Desume már hazament, igaz? – Kérdezte Lari, egyik barátnőjére gondolva, akit, mint később megtudta, Gerok hozott be a bál éjszakáján.

– Igen, persze, másnap délután az édesanyja hazavitte – felelte Dolosus, nem kis rosszallással a hangjában.

– De apa, te is tudod, hogy nem szokott ilyen lenni. Amikor én láttam, még semmit sem ivott. Ne gondold, hogy ő ilyen felelőtlen.

– Jó, jó, nem gondolom. Az a lány magának kereste a bajt, de másnap nagyon rosszul volt, hát majd tanul belőle. Kérlek, kislányom, hagyd most ezt. Csak csalódtam benne, nem ilyennek ismertem meg.

Lari sóhajtott egyet, majd még mielőtt apja kimehetett volna a konyhából, megkérdezte:

– Desume átjöhet ma éjjel ittaludni?

– Igen – hangzott a rövid felelet, és a hangsúlyból kitűnt, a doktornak fogalma sincs a kérdésről.

Azzal a férfi visszatért a betegekhez, Lari egyszerűen nem találta a helyét. Már mindent, amit szükségesnek tartott,és ami belefért, bepakolt a nagy, zöld hátizsákjába, elmosogatott, rendet rakott. Rettenetesen izgult, nem bírta lefoglalni magát, nem volt képes tíz percnél tovább egyvalamivel foglalkozni. Késő délután aztán elment Desuméékhoz. A lányt alig akarta elengedni az édesanyja. Meg akarta büntetni két nappal ezelőtti felelőtlenségéért. Pedig Desume váltig bizonygatta, hogy az nem úgy történt… Végül mégis átengedték Lariékhoz. De csak azért, mert a kislány olyan szépen kérte.

Lari, mint valami gép, terített meg a vacsorához, abban a tudatban, hogy ki tudja, mikor ehetnek itt együtt legközelebb. Aztán a mosakodás, ágyazás, fogmosás is hasonlóan telt. Hiába volt még itt, félig már szép emléknek érezte ezt az egészet. Félelmét a rá váró feladattól, sikerült elhessegetnie, de ezt az érzést, mintha a régmúlt tárgyait fogná meg, mintha a hajdan oly ízletes ételt enné, nem bírta elűzni. Jó, hogy itt volt vele a barátnője, mert az ő sokkal közömbösebb hozzáállása lehiggasztotta. A padlóra ágyaztak meg, hogy egymás mellett alhassanak, de még nem feküdtek le. Lari ágyán ültek, hátukat a falnak vetve, Desume kezében pedig Lari novellás füzete volt. Azokat olvasgatta, amiket a lány megengedett neki. Gallilaris szeme meg szüntelenül a kis szobát pásztázta, ahol ki tudja, mikor alhat legközelebb. Látta magát, amint épp körmöl matek házi írás helyett, és benyit édesapja a Mámi néninek szánt kis csomaggal. Vagy látja, amikor úgy négy éve télen kitárta az ablakot, hogy „havazzon a szobában is”. Azt akarta, hogy befújjon a szél, de apja nagyon dühös lett érte. Némán könnyezni kezdett. Magában azt kívánta, Desume vegye észre, és szóljon valami kedveset, de neki nem tűnt fel semmi. Aztán a kisebbik lány felállt, elfújta a lámpást, és lemásztak a rögtönzött ágyra.

Egyszer, talán már három éve is van, Lari elsírta magát az iskolában, mikor megkapta első rossz jegyét. Igaz, azóta már ő is megmosolyogja, hogy ilyen butaságot ilyen érzékenyen fogott fel, de ott és akkor rosszul esett neki társai gúnyos, kárörvendő kacaja. Azóta nem igazán mert mások előtt sírni. De Desumét kedvelte, és ezt elmesélte neki még régebben. Úgy gondolta, ha barátnője olyan könnyen ki is adja magából, ami bántja, attól még megérti, ha más nem így van ezzel. Benne bízott Lari, ő nem fogja kinevetni.

És elsírta magát, paplanja végében ülve. Már most honvágya van.  Nem a rá váró feladat miatt sírt, mert bár tartott tőle, volt benne egy kis kalandvágy is. Hiszen, ha csak icipicit is, szinte minden 14 éves kiskamasz meg akarja menteni a világot. De el kell mennie! Most már hangosan zokogott, nem lehetett nem észrevenni. Ekkor, a sötétségtől arctalanul, megszólalt a már helyén fekvő Desume.

- Ne várd, hogy odamenjek, és megvigasztaljak!

Ez a mondat kődobásként érte a zokogó kislányt. Egyszeriben nem akarta már, hogy barátnője észrevegye szomorúságát. Sőt, abba akarta hagyni a sírást abban a pillanatban, de az csak még inkább előtört. És Desume állta a szavát, nem mozdult, nem szólt, egyáltalán nem foglalkozott a másikkal. Lari is lefeküdt, és lassan elálltak a könnyei. Kis idő múlva pedig ismét Desume szólalt meg. A barátjáról beszélt, meg arról, hogy miket csinálnak, amikor kettesben vannak, és hogy ő miről mit gondol. Lari felelgetett a kérdéseire, és próbált odafigyelni, de nem igazán ment. Igazából örült a lány bizalmának, hogy mindezeket elmondja, de úgy érezte, ez nem rá tartozik. Mi köze neki a kettesben töltött napokhoz? De ez most annyira nem is volt fontos. Ha Desume mondani akarja, hát csak mondja.

Miért is gondolta, hogy joga van saját bánatát valaki más elé helyezni? Miért is feltételezte, ha valakinek elárulja, hogy nehezére esik kimutatnia szomorúságát, akkor amaz értékelni fogja bizalmát, hogy neki mégis elárulta érzését? Butaság! Miért is gondolta, hogy valakinek, akinek szintén problémája van, fontosabb lesz az ő gondja a sajátjánál? Lari már csak halkan könnyezett. Csalódott volt, és közben önzőnek érezte magát, hiszen most épp ő kívánta azt, hogy fontosabb legyen a másiknál. Bűntudata volt emiatt, de megalázottnak is érezte magát. Hiszen őt csak úgy simán semmibe lehet venni. Olyannyira semmibe, hogy Desume még csak nem is bántásnak szánta a mondatot, talán holnap már nem is fog rá emlékezni. Ennyire nem számított neki, hogy valaki sír mellette. Ennyire nem gondolt bele, mit okozhat azzal, ha hanyagul bánik mások amúgy is törékeny bizalmával, érzéseivel. De valahogy Lari inkább magát szidta, csak hogy ne kelljen haragudnia a lányra. Kevés barátja volt, és azokat meg akarta tartani, nem akarta önzés miatt elveszíteni. Milyen különös tud lenni néha az ember! Inkább vállalja a bűntudatot, inkább meggyőzi magát, hogy ő volt a buta, túl nagy volt az elvárása, csak hogy felmenthesse a másikat, csak hogy megkímélje magát egy újabb csalódástól. Végül, miután meghallgatta Desume szűnni nem akaró – ő akkor annak érezte – szavait, eszmefuttatásait, azzal a tudattal aludt el, hogy ő nem csak önző, de gyenge is.  Gyenge, ahogy azt a bálon is megállapította. Hiszen nem csak másért, de még saját magáért sem hajlandó kiállni, akkor sem, ha úgy érzi, megbántották.

Másnap volt. Dél körülre várták a jegesembert, aki majd elviszi Gallilarist a legközelebbi városig. Így a lánynak volt egy egész délelőttje.

Hajnalban, a nappal együtt ébredt. Pedig általában nehezére esett a koránkelés, igazi éjjeli bagoly volt, de most nem bírt aludni. Csak bámulta a plafont, aztán felébresztette Desumét, mert a lánynak iskolába kellett mennie. Lari elkísérte, majd a torony tetején elköszöntek.

– Aztán vigyázz ám magadra!

– Azon leszek – mosolygott Lari, majd a Temető Kert felé vette az irányt.

Örült a jóindulatú szavaknak, de a tegnapiak után nem érezte különösebben nehéznek a búcsúzást. Jóban voltak ugyan, de megbántottsága miatt most nem esett nehezére itt hagyni a lányt. Lari hamar átadta magát a repülésnek, és azon morfondírozott, hogy tudja majd magával cipelni teletömött hátizsákját és sárkányát is. Nem akarta itthagyni. Aztán megrázta a fejét: miken jár az eszem? Temetésre megyek.

A temető külső Windorwehn túl, a „felszínen”, a várost nyugaton határoló erdő mellett kapott helyet. Leszíjazta sárkányát, majd elindult a fák felé.

Hallotta már, hogy a világ más tájain vannak helyek, ahol a holtakat koporsókba teszik, és egy nagy kővel zárják le a sírt, egy másik kőbe pedig belevésik a nevet, évszámot. Ő ezt furcsának találta. Nem tudta elképzelni, hogy édesanyja ládában, egy halott kő alatt feküdjön. Itt más volt a szokás. Itt sírkövek helyett fák jelezték, hol nyugszanak, akik elmentek.

A temetőt megkerülve eljutott egy, a kíváncsi szemek elől elrejtett tisztásra, ahol már jónéhány ember összegyűlt. A fiatal nővér rokonai, barátai, munkatársai. Ismerte és kedvelte is az apjánál dolgozó nőt, természetes hát, hogy eljött. Megkereste édesapját, aki csak hajnalban ért haza, és mikor lánya szobájába benézve látta, hogy nem alszik, szólt neki a történtekről és a temetésről. A férfi fáradt és nyúzott volt. Jó, hogy tegnap este nem volt otthon - gondolta Lari -, mert hallott volna sírni, és csak amiatt is nyugtalankodna. Legalább velem ne legyen gondja.

Kis idő múlva, pontban nyolckor négy ember hozta a halottszállító saroglyát, rajta a testtel, amit ráhelyeztek a tér közepén lévő nagy, lapos kőravatalon lévő rőzsékre. Meggyújtották a faágakat, közben pedig halk, lassú gyászdalokat énekeltek. A családtagok, közeli barátok megsiratták a kedves nővért. Mindenki telve volt szomorúsággal és kérdésekkel. A lángok magasra csaptak, néhány perc múlva már nem lehetett látni, kit rejtenek. A vékony női test elégett, és már csak hamu maradt utána. A szertartást végző pap egy kis falappal egy kőtálra söpörte, amibe a halott nevét vésték, és ideiglenesen lefedték, majd lassú menetben mind elindultak a Temető Kertbe, egy már előre kiásott gödörhöz, ami mellett egy facsemete feküdt. Néhány szomorúságot kifejező, vigasztaló és reménykeltő szó után a pap a földbe helyezte a tálat a hamuval – levéve róla a tetőt - , majd a legközelebbi hozzátartozó, a férj elültette a magoncot, legalsó ágára pedig a felesége nevét és évszámait tartalmazó táblát. A temetés után az emberek csöndben hazaindultak.

Lari szólt apukájának, hogy még maradna egy kicsit. A férfi nem tiltakozott, sőt, együtt mentek el a kislány által soha nem ismert édesanyához. A már egész nagy cseresznyefán zöld kis szemek jelezték, nemsokára le lehet őket szedni.

– Apa, szerinted mikor jöhetünk ide újra?

– Hamarosan – felelte a férfi, de szájában megkeseredett a nyelve.

Hiszen azt kellett volna mondania, nem tudom. Vagy, hogy talán soha. Fogalma sem volt, mennyi időbe telhet végigjátszani a Forgatókönyvet, s közben összegyűjteni az alapanyagokat. Két hét? Három hónap? Vagy egy év? Gondolataiból Lari újabb kérdése szakította ki:

– Miért nem mesélsz nekem soha anyáról? Alig tudok róla valamit, csak amennyit a szomszédok elmondanak néha.

– Azért, mert… nem tudok – kezdte halkan, majd szokott hűvös hangján fejezte be. – Délre legyél otthon! – Utasította szigorúan a lányt, majd haza indult, a dolgára.

Lari még ottmaradt kicsit a temetőben. Szeretett ide kijönni, különösen, ha valami nagyobb gondja vagy épp öröme akadt. Itt csönd uralkodott, és a többi ember, aki esetleg vele egyidőben volt itt, nem zavarta egymást. A Kert szép is volt. Amelyik elhunytnak már nem voltak hozzátartozói, annak a fáját mások gondozták. Ide nem csak sírni, búslakodni jártak ki az emberek, hanem akkor is, ha valami nagy boldogság érte őket. Madarak laktak az ágak között, a fák zöldelltek, virágoztak és gyümölcsöt teremtek. Minden az életre mutatott, annak jeleként, hogy itt csak a testek nyugszanak.

A békés temető csöndjét az erdő felől érkező zajok törték meg. Surranás, ágak reccsenése, majd kisvártatva egy hatalmas, szép, hiúzszerű lény tűnt elő a fák mögül. Lari teljesen megrémült. Mi a csuda ez? Akkora volt, mint egy hiúz, de nem olyan zömök. Inkább kecses, akár egy macska, a szőre pedig koromfekete. Fülei hegyesen meredtek felfelé, szeme csodálatos zöld volt. Morgott. Lari még lélegezni sem mert. Ha csöndben marad, talán nem veszi észre és elmegy. A lény körbeforgatta fejét, mintha szimatolna. Aztán megállapodott annál az iránynál, amerre a lány állt. Lari, készen arra, hogy megforduljon és szaladjon, tett egy lépést hátra, végig szemmeltartva az állatot. Nem látott, nem hallott mást azon kívül. De a csönd mit sem számított, szaga, úgy tűnik, elárulta. A hiúz – jobb szó híján így nevezte – futásnak eredt. Rettentő gyors volt. Lari pedig a következő lépésnél beleütközött valamibe. De megfordulni már nem tudott, mert egy erős férfikéz átkarolta a vállait, és magához szorította, hogy mozdulni sem bírt, hiába markolta meg a kart és próbált kiszabadulni. Az ismeretlen másik tenyere arcára tapadt, befogta az orrát és a száját. Levegőt sem kapott, csak meredt a feléjük rohanó állatra. Amaz megállt, eltátotta száját és óriásit ordított. Hangja mély volt és hörgő. De más, mint amit egy ilyen állattól elvárható lenne Megfájdult tőle az ember füle és feje. Míg a hosszan elnyúló üvöltést hallgatta, arcára még jobban rátapadt a kéz, a férfi erősen szorította magához fejét és vállait.  Nem kapott levegőt. A hiúz egy pillanatra becsukta a száját, de csak, hogy újra hangosan elbődülhessen. Larit szorította a férfi, szédült, levegőt akart venni, de nem tudott, aztán azt érezte, hogy már nem a saját lábán áll, az ember tartja. Elájult. A furcsa állat pedig felhagyott a próbálkozással és továbbállt. Az idegen ember megkönnyebbülten sóhajtott egyet.

A lány néhány perc múlva, sárkányrepülője mellett, a fűben fekve tért magához. De nem volt egyedül. Egy negyven év körüli, szemüveges férfi guggolt mellette, és óvatosan paskolta az arcát. Lari pislogott párat, hirtelen felült és hátrébb húzódott. A férfi kedvesen mosolygott, de nem szólt semmit. A barátságos arcot látva a kislány felbátorodott és elvetette első gondolatát, hogy elmeneküljön.

– Jó napot kívánok! – Köszönt illedelmesen, az idegen  pedig bólintott válaszként.

– A nevem Gallilaris. Önt hogy hívják? – A felelet csak a néma csend volt.

– Tud beszélni? – Kérdezte a lány végső ötletként.

A férfi megrázta a fejét. Nem tud. Néma. A további kérdéseket már nem várta meg. Felállt, intett, majd eltávozott az erdő felé. Lari nem tudta hová tenni ezt az embert. Még sosem látta a városban. Márpedig egy némát mindenki ismerne egy ilyen kis helyen. Mindenesetre gyorsan kicsatolta a sárkányát, és sietett haza, még mielőtt az az undok hiúz visszatér. Nem értette ezt az egész jelenetet.

Hazaérve kivárta, míg édesapja elszabadult a rendelőből egy időre, majd elmesélte a történteket. Dolosus megállt ténykedése közben és csodálkozva nézett Larira. Legszívesebben kipakoltatta volna dolgait a hátizsákból és kijelentette volna: Nem mész sehova! De aztán csakhamar rá kellett jönnie, ebben a betegségben szenvedő városban, ahol gyilkosság történik, ahol szörnyek garázdálkodnak, ő sem tudja megvédeni. A Forgatókönyv köré pedig talán már összegyűlt egy kis csoport. Majd vigyáznak egymásra. Lehet, kislánya ott nagyobb biztonságban lesz, mint itthon. Ebben reménykedett.

– Megjött a jegesember – jelentette ki váratlanul, hiszen az ablakon kipillantva épp rálátott a leponyvázott szekérre.

Persze, hiszen mindjárt dél lesz. A konyhában lévő nagy állóóra éppen elütötte a tizenkettőt, miután kiléptek a lakásból. Mire odaértek, a jégtömböket már kipakolták külső Windorweh alul nyíló hűtőkamráiba. Már a kapitány is ott volt, sőt, már beszélt is a jegesemberrel. A magas, izmos, borostás férfi készségesen beleegyezett. Legalább nem kell egyedül utaznia. Amint meglátta a szinte kihalt utcán közeledő párost, vidoran, borvirágos orral integetett a lánynak.

Nem búcsúzkodtak sokáig. Lari tán szeretett volna, de tudta, édesapja nem így van ezzel, hát beérte egy puszival. A kapitány újra elismételte feladatát, sajnálta, hogy nem tud több hasznos segítséget adni, kifejezte bizalmát a lányban, majd egy összehajtogatott papirost nyújtott át.

– Lari, Windorwehben karantént rendelek el, amint elhagyod a várost. Ezt megüzenem a szomszédos településeknek is, hogy ne indítsanak errefelé semmiféle forgalmat, és innen se várjanak semmit határozatlan ideig. Ezen a lapon az áll, hogy te egészséges vagy, emberek közé mehetsz. Rajt van édesapád és az én kézjegyem is, valamint a városi pecsét. Ennek ellenére azt javaslom, ha nem muszáj, ne említsd, hogy innen jöttél. Nehogy bajod legyen belőle. Jó utat és sok sikert kívánok!

– Köszönöm!

Lari nagy hátizsákjával, amire végül nem sikerült ráerősítenie sárkányát, felült a szekérre, és sokáig, míg édesapja és a kapitány el nem tűntek szeme elől, vidáman integetett. Ez volt a legjobb, amit tehetett. Mosollyal az arcán nekivágni az ismeretlennek, és bízni abban, hogy képes lesz teljesíteni a rá bízott feladatot.

Nyugat felé mentek, ahol egy lankásabb kocsiút vezetett Windorwehből a felszínre. Elhaladtak a Temető Kert mellett amiről Larinak eszébejutottak a délelőtt történtek. Mi lehetett az a hiúzszerű állat? Ki volt a néma férfi? Sokáig csöndesen gubbasztott a bakon önkéntes fuvarosa mellett, és zakatolt az agya. Aztán beértek az erdőbe. Szerencsére a hallgatást, zavaros gondolatainak folyását megtörte Vinnas.

– Mesélj egy kicsit, ha már így egy szekérre lettünk összezárva – nevetett, de látszott, ez nem olyan nagy kényszer neki. – Mi akarsz lenni, ha nagy leszel?

– Orvos, mint édesapám. És ön? Hogy lett jegesember?

– Az bizony hosszú történet…

…és mesélni kezdett. Egész délután beszélgettek, míg a szekér zötyögött alattuk. Vinnas megkedvelte a szelíd leányt, akit eleinte gyakran kellett kérdezni, de aztán kiderült, képes magától is beszélni, méghozzá derűsen, lelkesen.

Talán nem is lesz olyan rossz ez az út, mint először gondolta. Édesapja túlzottan félti. Minden nagyon jó lesz… - biztatta magát…