párhuzamos

csendet-csöppentő perceinket
nap-tócsákká gyűjtik az órák
savanykás és édeskés arcokat rajzolnak elénk
és a nagykabát még jó ránk

üresen lebeg a táska
unottan lóbálja kezünk
nem is vesszük észre
hogy valahová így is megyünk

éppen oda most is ahova mindig
amerre tegnap is úgy hiszem
közben pedig még ma is
valami régi-régi nyűgömet viszem

a fene se' tudja mi van
ki figyel oda mit beszélnek
nem érdekel, hogy közöttünk
mások is élnek

zajlanak a párhuzamos létek
itt is - ott is egy más létezés
néha egymásra nézünk
ezekből a sok is kevés

nem tudom ki vagy
nem tudom ki ő
azt sem tudom én ki vagyok
a kérdés vadul tör elő

időnként egy-egy gondolat
elkísér végig az utamon
de úgysem változik semmi
a kérdést már régóta tudom

gondolkodni - mit ér
ha soha nincs vége
okoskodni - mit ér
néha tenni is kéne

nem csak poharakat
odébb az asztalon
nem is csak könyveket
sorba a polcokon

mennyi értelmetlen óra
mennyi értelmetlen elmélkedés
a boldogság hazugság
az értelem oly kevés

hívom az ébrenlétet
várom az álmokat
félem az éjszakát
napfény ritkán látogat

kopik az értelem szövete
lassan felfeslik a lehet
ha már nincs több jövő
átírom az emlékeket

mennyire vakít ez a ragyogás
szinte bele szédülök
csak egy pillanatra tűntem fel
és most el is tűnök

lüktet monoton az életem
a csendet hallgatom
az egyforma napok elnyelik
ezt az utolsó dalom