Ez a történet egy versenyre készült, amit Kae Westa hirdetett meg. A lényege az volt, hogy egy bizonyos személlyel kell egy történetet írni. Nos, az én feladatomban a személy Gerán Zobodur volt. A novella egy harmadik helyezésre volt elég. Remélem tetszeni fog. :)
Végzetes bál
A bálterem ajtaja nyitva állt az érkezők előtt. De miért is ne állt volna nyitva? Hisz ez az estély túl nagyszabású volt ahhoz, hogy bezárják az ajtókat. Maga a terem egy sportcsarnokon is túltett a méretével, amiben ez a sok, befolyásos ember csevegett, vagy éppen táncolt. Mindezt a középen elhelyezkedő hatalmas csillár világította meg.
Gerán Zobodur is hivatalos volt az Alana család palotájába, bár fogalma sem volt, miért. Nem ismerte a házigazdát, sem a lányát, vagy akár még a barátjukat sem. Úgy gondolta, talán így tesz szert egy-két jobb kapcsolatra a családfő. Furcsa mód a teremben rengeteg ismerős arcot látott. Ott volt a Fehérruhások Testületének minden tagja, a barátai nagy része, és a legtöbb nő is, akinek az arca ismerős volt egy-egy hosszabb vagy rövidebb éjszakáról. Így hát nem tartott túl sokáig, amíg meg nem hallott egy üdvözlő kiálltást.
- Gerán! De jó, hogy látlak.
- Blaise! – ölelte át régi barátját a férfi. – Ismersz, nem hagynék ki egyetlen alkalmat sem.
-Persze. Na, és láttad már a mai kínálatot? – mérte végig a közelében elsétáló, fekete, hosszú estélyibe öltözött hölgyet, és egy mosoly kíséretében rákacsintott. – Nem rossz, igaz? – kérdezte le sem véve a szemét róla.
- Igaz – válaszolta Gerán végigfuttatva a szemét a tömegen, ahonnan egy vörös ruhába bújt nő közelített feléjük. Fényes, barna haja lágyan omlott a vállára, zöld szemeit Geránra függesztve. – De még milyen jó.
Blaise követte Gerán pillantását, majd mikor meglátta, kit bámul a barátja, nagyot sóhajtott.
- Öregem, te aztán értesz hozzá. Neked is pont Leila Alanát kellett kiszúrnod.
- Ő a házigazda lánya?
- Ühüm – bólogatott szorgalmasan Blaise, de nem tudta folytatni, ugyanis Leila odaért hozzájuk.
- Jó estét! - köszöntötte inkább csak Geránt határozott hangján.
- Jó estét! – viszonozta az üdvözlést Gerán egy kézcsók kíséretében. – Hadd gratuláljak a színvonalas bálért.
- Köszönöm, de azt hiszem, ez inkább apámnak jár. – válaszolt, majd gyorsan témát váltott. – Ön Gerán Zobodur, igaz?
- Személyesen.
- Blaise Dufoe – szólt közbe egy-két figyelemfelkeltő köhintés után – Örvendek a szerencsének.
- Én is – vetette oda félvállról Leila, le sem véve zöld szemét Geránról. – Beszélhetnénk négyszemközt?
Gerán erre bocsánatkérően Blaise-re nézett, mire ő szemforgatva sóhajtott.
- Nekem van egy kis elintéznivalóm. Vár rám egy fekete ruhás hölgy a puncsostálnál – távozott Blaise egy cinkos pillantással.
- Nem sétálunk? – nyújtotta a karját Gerán Leila felé, látva annak ideges pillantásait, amit próbált leplezni.
- Rendben. – válaszolta megkönnyebbülten.
- Ha jól hallottam a kertjük igazán szépen gondozott. – próbált beszélgetést kezdeményezni, miközben a kijárat felé vette az irányt.
- Igen, apám igazán sokat költ rá. – kiérve a szabadba megcsapta őket az éjszaka friss, hűvös levegője.
Kint jóval sötétebb volt, mint a zsúfolt, fényes bálteremben, így eltartott egy ideig, mire szemük megszokta a hold enyhe fényét. A méregzöld pázsit most feketének tünt, és a középen elhelyezkedő szökőkút vize mélykéken csillogott, mintha be akarná szippantani az arra járó embereket.
Leila egy kerti pad felé vette az utat, ahol az ablakon kiszűrődő fényben jobban láthatta a férfi arcát. Gerán pedig várakozástelien a lányra függesztette meleg, barna szemeit.
- Rögtön a lényegre térek. – kezdett bele még mindig idegesen Leila, ezen pedig Gerán tekintete sem segített, sőt inkább jobban fokozta azt. – A rendőrségnek dolgozom. Komoly okunk van azt gyanítani, hogy merénylet készülődik a Dryan ellen.
Leila azt várta, hogy a férfi megrendül a hír hallatán, hogy kételkedni fog a szavaiban, vagy egyszerűen csak kineveti, ám Gerán továbbra is komolyan nézett a nőre. Egyetlen arcizma se rezdült.
- Nem értem, hogy nekem ezt miért mondta el.
- Nos, a nyomok a Fehérruhásokhoz vezetnek.
- És én nem vagyok a gyanusítottak között?
- A Zobodur család tiszta. – szögezte le azonnal Leila. – Köztük nem lehet. Éppen ezért a segítségét szeretnénk kérni.
- A segítségemet?
- Ön jóbarátja Carmel Electrának, igaz? – kérdezte, mire Gerán bólintott. – A legfőbb gyanusított ő, de nincs ellene semmi bizonyítékunk. Valószínűleg ő a feje puccsnak. Mivel önök közel állnak egymáshoz, ezért arra szeretnénk kérni, hogy szedjen ki belőle információkat, bizonyítékokat ellene.
- Sajnálom, de nemet kell mondanom.
- Hogy mi?
- Ő a barátom. Nem fogok ellene dolgozni. Erre nem kérhetnek.
- A Dryan élete a tét! – Leila nem akarta elhinni, hogy bármi más fontosabb lehet ennél.
- Hallottam, és köszönöm, hogy rám gondoltak. – Gerán teljesen nyugodtnak bizonyult, ellentétben Leilával.
- Akkor legalább nézze meg a részleteket. Kérem. – Leila még nem adta fel. Remélte, hogy tud valamit felhozni, amitől Gerán meggondolja magát. Ő volt az utolsó esélyük. Egyszerűen túl alaposak voltak a leendő elkövetők. Nem lehetett semmit megtudni a merényletről. Sem azt, hogy mikor lesz, sem azt, hogy hol. Egy helyben toporogtak, és az idő vészesen fogyott.
Gerán sóhajtott egyet, majd bólintott, mire Leila arcán egy mosoly futott végig.
- Akkor kérem, kövessen.
Elindultak vissza a széles lépcsőn, egészen a második emeletig. A palota hatalmas volt, egy ismeretlen, térkép nélkül biztosan eltévedt volna. A leghátsó szobába mentek be ami, úgy nézett ki, akár egy hotelszoba. Elegánsan rendezték be, a kellemes bézs színekre öszpontosítva. Minden a helyén volt, csupán a széles asztalon lévő papírok hevertek szanaszét, pár darab mappába csomagolva.
Leila az asztalhoz ment és leült a közelben lévő székre, Gerán pedig követte a példáját. A nő elővett a sárga mappából néhány papírt és fényképet, majd Gerán felé nyújtotta.
- Már hónapok óta készülődnek. – magyarázta, miközben Gerán a papírokat tanulmányozta. – Nagyon óvatosak. A védelmükön nem találunk semmilyen rést.
Gerán csak fél füllel hallotta meg Leila mondtatát. Gondolatai hangosabbnak bizonyultak a nőnél. Vajon miért választott egy ilyen nehéz szakmát Leila? Egyáltalán nem értette, hogy engedheti el az apja. A testalkata sem túl sportos, inkább finom. Ránézett a nő kecses vonalaira, és megpróbálta elképzelni egy bűnöző üldözése közben, de egyszerűen nem ment neki.
- Miért kötött ki a rendőri állásnál? – kérdezte félbeszakítva Leila mondtatát.
- Nem is tudom… - kezdte bizonytalanul – Azt hiszem, az igazság miatt. Igen, biztos, az igazság miatt. Szörnyű érzés volt arról hallani, amint olyan embereket ölnek meg a bűnözök, akik nem tehetnek semmiről. Csupán rosszkor voltak rossz helyen. Az nem igazság, ha ezek az emberek tönkreteszik mások életét, ha elveszik a gyerektől az anyját! – a szavai mögött rejlő érzelmeket nem tudta elrejteni, könnyei maguktól törtek előre. – És a legrosszabb, ha bizonyíték híján, szabadon engedik a gyilkost! Az pedig békésen folytatja a mindennapjait!
Gerán vígasztalásképpen átült a lány mellett lévő székre, és átölelte. Leila beletemette arcát a férfi mellkasába és tovább zokogott. Furcsa, de megnyugtatta a jelenléte. Úgy érezte, hogy végre talált valakit, aki megérti. Akire számíthat. Pedig Gerán idegen volt, mégsem érezte annak.
- Minden rendben van. Azért vagy itt, hogy ezt megakadályozd. És biztos vagyok benne, hogy sikerülni fog. – váltott közvetlenebb hangnembe Gerán. Szavai és hangja erőt adott a lánynak és megnyugtatta.
Gerán a lány álla alá nyúlt és óvatosan felemelte a fejét. Belenézett azokba a gyönyörű, eltökélt, zöld szemekbe és megtette. Nem gondolkodott, csak cselekedett. Megcsókolta a lányt, aki nem húzódott el tőle. Mintha áram futott volna végig a testén. Érezte, amint Leila a nyaka köré kulcsolja a kezét, így a karjába vette, és lassan a szoba szélén elhelyezkedő ágyhoz vitte. Lefektette rá és Gerán lassan fölé hajolt. A lámpa, mintha csak megérezte volna a szobában felszabaduló energiát, először villódzni kezdett, majd végleg kialudt. Egyikőjük sem érzett még ehhez hasonlót. Ahogy ajkaik összeforrtak a sötétben, ahogy testük egymáshoz simult, mindketten tovább akartak úszni az érzésben.
Blaise csüggedten sétállgatott a palota folyosóin. Nem sikerült megtalálnia a titokzatos, fekete ruhás nőt, így inkább kijött a zsúfolt teremből egy kicsit levegőzni. Egyszerűen nem értette, hogy csinálja Gerán. Neki elég csak ránéznie a nőkre, és már azonnal ugranak az ágyba. Ő sosem volt olyan sikeres, inkább csak másodpilótaként számított.
Éppen egy résnyire nyitott ajtó mellett ment el, amikor megütötte fülét egy ismerős hang. Carmel volt, az egyik Fehérruhás, akit személyesen is jól ismert.
- … Nekem ennyi nem elég. Tudod jól, hogy ezt már rég megterveztem. Nem tudsz lebeszélni róla! – hallotta Carmel eltökélt hangját.
- De kérlek ne akkor, és ne ott. – egy mély férfihang szólalt meg bent, de Blaise nem ismerte meg a hangját.
- Akkor mégis mikor?
- Nem tudom, talán titokban. Esetleg méreggel. Akkor nem ijednének meg az emberek annyira.
- Látványosan kell cselekednünk! A lényeg pont az, hogy mindenki a szemtanúja legyen.
- Annyi ember szeme láttára akarod kivégezni a Dryant?
Blaise-ben egy pillanatra megállt az ütő. Ki akarják végezni? Meg akart fordulni, hogy minél előbb figyelmeztethesse Geránt a hírről, de megbotlott a lábában, jó nagy robajt csapva. Tudta, hogy ezt biztos meghallották odabent, így futásnak eredt, miközben előhalászta a zsebéből telefonját és tárcsázta Geránt. Közben befordult egy sarkon, és benyitott a legközelebbi üres szobába, majd ott keresett egy búvóhelyet. Csak addig kellett húznia az időt, Gerán meg nem tudja.
De Gerán nem vette fel. Hosszan, nagyon hosszan kicsöngött. Blaise hallotta, amint valaki halkan kinyitja az ajtót. Érezte, hogy pillanatok kérdése, és megtalálják.
- Igen? – kérdezte a telefonban Gerán nyugodt hangja.
- Carmel… - suttogta halkan, nehogy felfigyeljen a hangjára a betolakodó. – Meg akarja ölni a Dryant. Valami látványos helyen, sok ember előtt. – hadarta el az információkat.
- Blaise, hol vagy? – Gerán egyre idegesebb lett a vonal túlsó oldalán.
- Az egyik szobában. Segíts, el akarnak… - Blaise nem tudta befelyezni a mondatot. A férfi, aki Carmellel beszélgetett, rátalált. Egyetlen dolgott tehetett még. Amilyen gyorsan csak lehetett, meg kellett semisítenie a telefont. Hirtelen ötlettől vezérelve kitörte a mögötte lévő ablakot és az utolsó pillanatban teljes erejéből kidobta a szabadba.
Gerán egyszerűen nem hitte el, hogy megszakadt a vonal. Tudta, hogy barátja bajban van, és nem fecsérelte az időt. Azonnal kiugrott az ágyból és ruháit magára kapkodva igyekezett kifelé a szobából.
- Mi történt? – hallotta Leila kíváncsi hangját a háta mögött.
- Blaise bajban van.
Csak ennyit mondott, és már rohant is végig a folyosón, minden szobába benyitva. Majdnem mindegyik üresen állt. Sehol nem talált senkit. Aztán az első emelet egyik nagyobb szobájába teljesen fel volt dúlva. Beljebb sietett a szobában, egészen az ablak elé. Rálépett a szilánkokra, melyek szanaszét szórodtak a szobában. De az ablaküvegek között is jól kivehető volt egy darab textíl. Sötét színe ellenére Gerán azonnal észrevette és lehajolt érte. Valószínűleg Blaise ruhájáról szakadhatott le, mikor elkapták. Ökölbe szorította a kezét, amelyből a rongy kicsi széle kikandikált, mintha menekülni próbálna a kegyetlen szorítás elől.
Gerán dühösen felállt és kinézett az ablakon. A bál néhány résztvevője kint sétállt abban az igényes kertben, ahol nem is olyan rég először beszélt Leilával. Minden úgy zajlott, ahogy kellett. Nevetgéltek, leültek a szökőkút szélére, vagy éppen könnyeden csevegtek. Ez a látvány még jobban dühítette, de abban is biztos volt, hogy ennek nem szabad egy ideig kitudódnia.
Carmel. El sem merte hinni, hogy pont Carmel volt az, akit Blaise említett. Carmel, akiről azt hitte, úgy ismeri, mint a tenyerét, de úgy tűnik tévedett. Leilának igaza volt. Carmel a felbújtó.
Most már biztos volt a dolgában. Biztosan tudta, hogy segíteni fog a rendőrségnek elkapni a nőt, és információkat szerezni a merényletről.
Határozott léptekkel visszament a szobába, ahonnan épp az előbb viharzott ki. Leila már rendbe rakta magát, és újra a papírokat tanulmányozta. Mikor Gerán belépett, izgatottan pattant fel a helyéről.
- Na, mi van Blaise-zel? – kérdezte azonnal, de Gerán dühös, elkeseredett tekintete megadta neki a választ.
- Segítek információkat szerezni Carmeltől. – közölte keményen, majd leült a Leila melletti székre. – Blaise a telefonban azt mondta, hogy Carmel nyilvános helyen akarja véghezvinni. Olyan helyen, ahol mindenki látja.
- Azt… nem mondta, mikor? – kérdezte meg óvatosan a lány.
- Nem. – válaszolta tömören Gerán, majd maga elé vett néhány papírt.
Gerán bekopogott a díszes, fehér ajtón. Arca végig komoly volt, de az akció kedvéért megpróbálta felvenni a szokásos, könnyed tartását és vidám arcát. Nemsokára egy cseléd nyitott neki ajtót, és mikor az felismerte benne a sokszor látogató barátot, vidáman üdvözölte.
- Jó napot, uram! Rég tetszett benézni hozzánk.
- Jó napot, Martha. Tudja, sok dolgom volt eddig. – válaszolt udvariasan.
- Mindjárt szólok Carmel kisasszonynak. Addig tessék leülni a halban.
Gerán bólintott, és elindult a jól ismert útvonalon. Belépve a terembe megállapította, hogy az semmit nem változott az elmúlt két hónapban. Ugyanazok az elegáns bútorok, rajtuk ugyanolyan sorrendben elhelyezve a könyvek. A legutóbbi berendezése a szobának különösen megtetszett Carmelnek, ha még két hónap után is ugyanaz maradt. Carmel mindig is gondosan ügyelt, hogy a háza változatos maradjon, és ennek érdekében képes volt akár hetente egy-egy bútort lecserélni.
Gerán kényelmesen elhelyzkedett az egyik fotelban. Még jól emlékezett arra a napra, mikor ugyanezen a helyen Carmel bevallotta neki az érzéseit. Elmondta, hogy nem tellik el úgy nap, hogy ne gondolna rá, hogy mindig szívesen látja a házában, hogy a legkedvesebb emlékei hozzá fűzik. De Gerán elutasította. Úgy, mint a többi nőt is, aki többet akart. Az viszont álmában se jutott volna eszébe, hogy pont ő fogja eltüntetni a barátját, csak mert meghallotta egy beszélgetésüket.
- Gerán! – üdvözölte az éppen érkező Carmel. – Jó újra itt látni!
- Köszönöm. Örülök, hogy végre jutott egy kis időm eljönni hozzád.
- Kérsz valamit inni? – kérdezte udvariasan a nő.
- Igen, egy kis bor jól esne. – Carmel öntött Geránnak és magának is egy-egy pohár italt, majd a férfi kezébe nyomta, és leült vele szemben.
Gerán belekortyolt az italba, aztán a nőre nézett. Csak nézte, és megpróbálta elhitetni magával, hogy nem történt semmi az Alana család bálján, amiért gyűlölnie kéne. Végigmérte őt, és megállapította, hogy nőies alakja mellé szép arcot teremtett neki az Úr. Aztán belenézett azokba a szürke szemekbe, melyek mindig csodálattal tekintettek rá. Csak nézte őket, olyan mélyen, olyan áthatóan, mintha mindent tudna róla. Carmel zavarba jött ettől a tekintettől.
- Minek köszönhetem a látogatásodat? – kérdezte, annak reményénben, hátha így el tudja terelni a saját figyelmét a mindenlátó pillantástól.
- Tutdad, hogy milyen gyönyörű szemed van? – kerülte ki a kérdést a férfi.
- Azt hittem, nem akarsz tőlem semmit. – mosolygott zavartan Carmel.
- Jogomban áll meggondolni magam.
- Tényleg? És mi ez a hirtelen változás? – kérdezte, mire Gerán vállat vont.
- Talán csak most vettem észre, mennyire szeretek veled lenni – Gerán teljes sikert ért el. Carmel nem kételkedett a férfi szavaiban. – Mit szólnál, ha elmennénk valamikor vacsorázni? Mondjuk, most szombaton. – Carmel lélegzete elállt egy pillanatra.
- A vacsora jó ötlet, de sajnos a szombat nem jó. Emlékszel? Akkor lesz az év legnagyobb bálja. Még maga a Dryan is eljön.
- Tudom, de most az egyszer kihagyhatnánk. Vagy van valami különleges azon a bálon? – kérdezte lassan Gerán, mire Carmel teljesen felélénkült.
Próbálta rejteni izgatottságát, de Gerán előtt nem tudta leplezni. Egyszerűen muszáj volt megosztani azzal, akit igazán szeret. Végre elmondhatta neki a tervet, akiben bízott, akiről tudta, hogy nem árulja el.
- Az az igazság, - kezdte, miközben lassan Gerán felé közelített – hogy van egy csodálatos tervem. – mondta mosolyogva, majd beleült Gerán ölébe.
- Tényleg? Mesélj!
- Emlékszel, amikor arról beszéltünk, hogy a Dryan nem tud írányítani? – kérdezte, mire Gerán bólintott. – Szombaton megdöntöm a hatalmát – mesélte izgatottan.
- Ezt meg hogy érted?
- Vasárnap az újságok a Dryan halálával lesznek tele. – közölte, mire Gerán hitetlenül elnevette magát.
- És mégis hogy akarod ezt véghezvinni? Annyi őr lesz ott, hogy egy pohár bort sem tudnál odaajándékozni neki anélkül, hogy meg ne kóstolná előtte valaki! Ráadásul egyedül vagy. – vetette ellen a férfi, mire Carmel durcásan folytatta.
- Nem vagyok egyedül. A tervem pedig tökéletes. Mindent előre megterveztem! – dicsekedett büszkén.
Ekkor Martha nyitott be hozzájuk, mire Carmel azonnal felpattant Gerán öléből, és zavartan ült vissza a maga helyére.
- Nem kopogott, Martha! – figyelmeztette éles hangon szolgálóját Carmel.
- Elnézést, de Gerlach úr megérkezett. – jelentette be szemlesütve.
- Küldje be!
- Igenis. – hajolt meg Martha, majd idegesen távozott a teremből.
Miután Martha már nem hallhatta őket, Gerán szemöldökét felvonva kérdezett rá Carmelre.
- Gerlach? Azt hittem gyűlölöd őt!
- Nos, bevallom, tévedtem. Sokkal kedvesebb ember, mint elsőre látszik. – kezdett zavartan a magyarázkodásba a nő, de ekkor belépett az újabb látogató.
Már a megjelenése is megfagyasztotta a levegőt. Téglalap alakú szemüvege mögül hideg, kék szempár mérte végig az ottlévőket. Geránon egy kicsit hosszabb ideig elidőzött a mogorva tekintet, majd számonkérően a nőre nézett.
- Carmel? – robosztus hangja sem sejtetett jobbat, mint a megjelenése.
- Gerán csak látogatóba jött. – Carmel próbált könnyed hangnemet megütni, de a mondat végén mégis megbicsaklott a hangja.
- Nem is zavarok tovább – állt fel Gerán, a kis asztalra téve borospoharát. Érezte, hogy Gerlach nem látja szívesen, és hogy a férfi mellett Carmel már nem fog többet mondani. – Szombaton találkozunk.
- Persze, akkor szombaton. – búcsúzott el szomorúan Carmel.
Gerán sietős léptekkel távozott a rideg légkörből, és megkönnyebbülten sóhajtott fel, mikor végre elhagyta az elegáns házat. Átvágott a széles úton, és lekanyarodott a legközelebbi sarkon. Hosszú léptekkel szelte a járdát, így gyorsan megérkezett az utca végén álló furgonhoz. Lekopogta a megbeszélt ritmust, mire belülről valaki kinyitotta a nehéz ajtót és beengedte a férfit.
A belső tér kicsi volt, annak nagy részét egy kis monitor és egy hangszóró foglalta el. Gerán gyorsan ledobta magáról az elegáns zakót, mire a monitoron lévő kép elsötétült. Leilára nézett, aki haragosan szemlélte meg az apró kamerát.
- Vigyázhatnál egy kicsit jobban. Tudod milyen drága egy ilyen műszer? – korholta le, fel sem nézve a férfira.
- Szerintem nem Carmel vezeti a puccsot. – jelentette be hirtelen Gerán.
- Mi? De hát te is hallottad, mit mondott! Ő maga vallotta be!
- Nem, szerintem ő csak egy bábu. Te nem találod furcsának a hirtelen barátságát Gerlach-kal? Biztos vagyok benne, hogy ő a feje az egésznek.
Leila elgondolkodott egy pillanatra, majd megadóan sóhajtott.
- Azt hiszem, igazad van, de Gerlach ellen nincs semmi bizonyítékunk.
- Ha a merénylet közben elkapunk néhány embert, azok biztosan elárulják őt. Kevesen vannak, akik kedvelik. – jegyezte meg, miközben egy fintor jelent meg az arcán a férfi emlékére.
- Akkor itt az ideje felhúzni a báli ruhát.
A bál napja hamarabb elérkezett, mint arra számítottak. Hatalmas tömeg gyűlt össze, hogy újabb ismeretségeket szerezve feljebb kerülhessenek a hatalom ranglétráján. Mindenki itt volt, aki számított. Előkelő urak és hölgyek, a Fehérruhások, tisztek és természetesen maga a Dryan. Hangaláfestésnek könnyed zenét játszott az együttes, hisz ki figyelne ilyenkor a zenére, amikor itt van ez a sok ember!
Leila és Gerán mindenkit megfigyelt, aki egy kicsit is gyanús lehetett, de eddig minden nyugodtan zajlott. A pincérek fel alá járkáltak, tálcával a kezükben, amin vagy pezsgő vagy ételek sorakoztak. Gerlachot és Carmelt még mindig nem lehetett sehol látni. Talán most végzik el az utolsó simításokat. Futott át Gerán fejében a gondolat, amikor meglátta őket. A lehető legtávolabbi sarokban álltak, gondosan elkerülve a Dryant.
Gerán éppen hozzájuk indult, amikor a lágy zenébe és vidám cseverészésbe egy éles hang hasított bele. Olyan volt, akár egy vad csatakiáltás. Mindenki a kiáltozót kezdte keresni. Nem volt nehéz megtalálni, ugyanis az illető vad kapálózásba kezdett egy nagy pisztollyal a kezében és a Dryan felé rohant. Nem sokáig tartott, amikor az őrök mozgósították magukat, és a földre temették a támadót.
- Elterelés! – hallotta Gerán Leila hangját maga mellett, aki a tömeget kezdte pásztázni, újabb támadót keresve.
Gerán ösztönösen felnézett, orvlövészt keresve egy jól eldugott, mégis jó kilátóhelyen. Az első emeleti, nyitott folyosó sarkában megcsillant valami fekete. Valószínűleg egy puska csöve.
- Leila, fent! – intett a fejével a magasba, mire a lány is felnézett, majd bólintott és elindult a lövészhez.
Gerán is követte a lányt, hátha segítségre lesz szüksége. Útközben Leila elővette a fegyverét, és amilyen halkan csak tudott a támadó közelébe lopózott.
A lövész ujja már a ravaszon volt, éppen meghúzta volna, amikor Leila határozottan rákiáltott.
- Állj! Tegye le a fegyvert! – szegezte neki a saját fegyverét, de lövész nem hallgatott rá. Csupán egy pillanatig tartott, amíg átfutott az agyán a küldetésének lényege, újra a Dryan felé fordult és ezúttal meghúzta a ravaszt. Gerán ugyanebben a pillanatban lépett elő a lövész másik oldaláról, és félrerántotta a puskát. A fegyver eldördült, de szerencsére csak egy giccses szobrot talált el, pontosan a Dryan mellett.
Újabb ijedt felhördülés suhant végig a tömegen, mikor meghallották a puska éles hangját. A lövész megpróbált Geránra támadni, ám Leila – aki időközben felocsúdott döbbenetéből – a lábára lőtt, megbénítva ezzel a támadót.
- Kösz. – nézett Gerán mosolyogva a lányra, mire az megkönnyebbülten viszonozta.
Mire lecipelték a rendőrökhöz az elkövetőt, addigra már többen is a rabszállítóban ültek, köztük Carmel is. Mikor látták, hogy nem sikerül a lövésznek megölnie a Dryant, menekülni próbáltak, de az őrök elállták az útjukat.
Mikor Gerán és Carmel szeme találkozott, Gerán gúnyosan rávigyorgott. Carmel csak ekkor fogta fel, hogy a férfi kihasználta. Mondani akart valamit, de a kocsi ajtaját becsukták, elzárva ezzel a külvilágtól.
Pár nappal később Gerán éppen barátja temetéséről érkezett meg. Szörnyű volt látni, Blaise szüleit, és még annál is rosszabb volt végighallgatni a beszédet. Nem akart erre gondolni. Bármi mással szívesebben foglalkozott volna.
Benyitott háza ajtaján, majd lepakolt az előszobában lévő kis asztalra, ami nem volt üres. Egy névreszóló levél várta. Gerán kíváncsian kibontotta, és olvasni kezdett.
„Gerán!
Mindent köszönök, amit értem tettél, és hidd el, nagyon sajnálom, hogy belekeveredtél. Nem akartam, hogy Blaise…
Áthelyeztek az univerzum másik felébe, mint nyomozó. Képzeld, egy csapat főnöke lettem! Csakis neked köszönhetem. Ha te nem lettél volna, ezt nem érem el.
Sajnálom, hogy búcsú nélkül jöttem el. Elvileg titokban kellett volna távoznom, de úgy éreztem, muszáj ezt elmondanom Neked.
Minden jót kívánok az elkövetkezendőkben!
Leila”
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
Köszönöm a dicséretet, bár bevallom, eddig nem sok krimit olvastam. Nem éreztem az én műfajomnak, de valahogy itt adta magát.
Térben is időben is nehéz lenne elhelyezni, ugyanis ez egy teljesen kitalált világban játszódik, amit sajnos még én sem ismerek pontosan. Még egyszer köszi, hogy végigolvastad és annak meg pláne örülök, hogy tetszett. :)