1.fejezet
Új élet, új hely

A kellemes falusi környezet megnyugvást hoz az embereknek. Van, aki azért költözik ide hogy békét találjon, van aki azért, hogy felejtsen. Én ezek közé az emberek közé tartoztam. El akartam felejteni a múltat, bár tudhattam volna hogy ez nem fog egykönnyen összejönni, azok után. A felejtésnek ára van. És én már nem tudtam mivel fizetni. Megfáradtam a sok szenvedésben, és már nem vágytam másra, csak arra, hogy mindezt elfelejtsem, és végre békét találjak. A falut Summersville-nek hívták. A Poldens tó mellett feküdt, fenn, észak-Amerikában. Egy csendes kis házat vettem a falutól távolabb, hogy nyugton lehessen. Viktória stílusú ház volt, körbeültetve gyönyörű virágokkal. Magányosan álldogált a fenyőerdő szélén, de mégis úgy érezte volna bárki ezt a házat látva, hogy büszke a magányra. A fenyőerdő mögötte ugyan ijesztően sötétnek, és félelmetesnek tűnt, bár tudtam, nincs mitől félnem. Azon a napon, amikor megérkeztem, az égen szürke felhők úsztak, és a falucska kihaltnak tűnt, bár tudtam, nem az, és csak azért nem érzek emberi jelenlétet, mert bizonyára ide is eljutott a hírem. Igen, bizonyára. Sajnos én is rendelkeztem azzal, amivel általában a kiközösített emberek. Egy tulajdonsággal, amivel mások nem. A születésem ideje 1872. Május 15.-e. 16 évesen, 3 nappal a születésnapom előtt meghaltam. Emlékszem, a vasút mellett játszottam a barátaimmal, akkoriban még voltak. A virágokat szedtük, vidámak voltunk, hangosan nevetgéltünk és énekeltünk, hiszen a szüleink ezekben a napokban mentek el, hogy férjet keressenek nekünk. Reméltem, hogy egy kedves, és helyes fiút találnak majd nekem. A nagy játékban, nekiálltunk csikizni egymást, mire és visítva és nevetve kirohantam a gazosból. Nagy hiba volt. A gazos túloldalán nyújtózkodott a Pettburry öböl, melynek magas partszakasza körülbelül 120 méter magas lehetett ott, ahol lezuhantam. A tenger mélykéken, és hatalmasan terült el alattam. A hullámok hangos robajjal csobbantak egy-egy sziklának. Persze ezt sem vettük észre az éneklésben. Ha mindezt csak a partról nézem, a számra csak egyetlenegy szó jött volna: „Gyönyörű.”Bár még így is az volt, ahogyan zuhantam lefelé. Éreztem, ahogyan a napsugár simogatja arcomat, a szél süvít a fülemben, de még így is hallom, ahogyan fent sikítanak utánam. Az utolsó gondolat, ami eszembe jutott, az az volt: „Mi lesz majd ezek után?” Nem gondoltam volna, hogy ez. Élek. Vagyis pontosabban nem. Vagyis nem tudom. Nem dobog a szívem. De még mindig vannak érzéseim, látok, tapintok, illatokat érzek. Mint mások. Csak hát van még egy kis különbség. Ha meglátok valakit, tudom, mi fog vele történni. Nem látok mindent, csak körülbelül egy napra előre. De csak fontosabb dolgokat, például, ha megbántják, vagy ha meghal. Igen, ebből már lett is galiba. Feltámadásom úgy esett, hogy miután éreztem, ahogyan magukba fogadnak a habok, majd éles fájdalom hasít a fejemben – valószínűleg sziklának ütköztem – minden kitisztult. Nem voltak gondolatok a fejemben. Csak éreztem, mintha lebegnék. De nem vízben. Nem tudom hol. A szememet nem tudtam kinyitni. Aztán egyszer csak felébredtem. Egy domboldal tetején feküdtem, vékony fehér ruhában, nem abban, amiben meghaltam. Ez sokkal selymesebb volt, mint amilyenre nekünk akkoriban tellett. A hajam lágyan omlott a vállamra, és ami legjobban meglepett: szőke volt. Mindig is drótszerű kócos fekete hajam volt, és zöld szemem. Édesanyámét örököltem. A bőröm is fehér volt, akárcsak a ruha. A holdfénynél olyan volt, mintha beliszteztek volna. Lent tengerpart terült el, mögöttem pedig egy fenyves. Megpróbáltam felállni, de mintha ólomlábaim lettek volna. Kissé nehezen ugyan, de sikerült. Lebotorkáltam a partra, majd megmostam az arcom. Ami nem az enyém volt. Még a holdfénynél is tisztán kivehető volt a nagy kék szem, ami visszacsodálkozott rám a sekély vízben. A szabályos pisze orr, és a telt, dús ajkak. Arcom grimaszba torzult, ahogyan láttam, hogy mennyire megváltoztam. Nem is én voltam. Az én vonásaim mindig is amolyan… szögletesek voltak. Krumpliorr, és pici, gombszemek. Vékony, szinte egy vonalból álló száj. Ez voltam én. De a szőkeség még mindig kitartóan utánozta a víztükörben, amit csináltam. Felnéztem az égre. Gondoltam telihold lesz, és mindjárt felébredek, elvégre ez csak egy álom. De nem, a hold pici, és kifli formájú volt. A part pedig kihalt. A horizont varázsütésre lila árnyalatot öltött, és pár perc múlva megjelent az első aprócska napsugár is az égen, mely vidáman végigtáncolt a habokon. Most éreztem csak meg, milyen hideg van. Félve indultam a város felé, melynek háztetőit fedeztem fel a lombok túloldalán. Elképzelésem sem volt, mi lesz most velem. A környék egyik kedves családja, Dennsonék befogadtak, miután elmeséltem, hogy balesetet szenvedtem, és itt ébredtem. A polcukon megláttam egy naptárat, mely szerint 2002. Május 12.-e volt. A halálom 130. évfordulója. Kissé megriadtam, de kezdtem rájönni, mi is történhetett. Hogy hogyan kerültem oda, a domboldalra, arra még mindig nem találtam egy normális választ, de legalább már azt tudtam, hogy 130 éven át voltam a semmiben. A család szeretettel nevelgetett, ám egy idő után feltűnt nekik hogy nem öregedek, nem ráncosodom, és tulajdonképpen semmit sem változom. Bár a hajam nőtt, a fodrásznak rendszeres látogatója voltam, de semmi más ne változott. Iskolába írattak, és tanultam, bár a képességem ekkoriban már kezdett kibontakozni. Ahogyan ők tudták, 16 évesen kerültem hozzájuk, 19 évesen pedig engedtek, hadd repüljek. Így a „repülő” pénzemből vettem egy házat, és elköltöztem. Azért engedtek ilyen hamar, mert ők is megijedtek, amikor az idős pappal közöltem, hogy este szívrohamban meg fog halni. Az öregúr rám kiabált, hogy merek ilyeneket mondani, és akik mellettünk álltak, kezdtek furcsán nézni. Hátat fordítottam, és inkább hazaszaladtam. Otthon mindent elmeséltem, és bár „a szüleim” furcsán fogadták, elnéző mosolyt villantottak rám, és inkább elfordultak. A házat úgy döntöttem, hogy mindenféle régi bútorral fogom berendezni, hogy emlékeztessen azokra az időkre, amikor még az igazi szüleimmel éltem. A falak fehérre voltak festve, de úgy látszott, még nincs szükségük festésre. Az emeleten két hálószoba volt, a nyugatra fekvőt választottam, mert annak halvány, bézs árnyalata volt, ami különösen nyugtató hatással volt rám. A falakra virágos képeket akasztottam, a függönyöket vékony fehér anyagúra cseréltem. A szobában ált egy 19. századi ruhásszekrény, kissé kopott állapotban, egy hatalmas francia-ágy, melynek rugói különböző szólamban nyikorogtak, ha elnyúltam rajta. Vettem még egy asztalt az elé az ablak elé, amely az erdőre nézett. Kissé rémisztőnek hatott a suhogó fenyves, bár a padló is nyikorgott néhol, meggyőztem magam, hogy remek a fantáziám, és ennyi. A szoba túloldalán szintén egy ablak volt, bár ez sokkal méretesebb. A plafontól a földig ért, és ha az ember az ablak mellé ált, kissé elfogta a tériszony, amelyből nekem is kijutott. A földszinten kapott helyet az aprócska konyha, a halványzöld árnyalatokban pompázó nappali, melybe vásároltam egy kényelmes kanapét, és egy ütött-kopott televíziót is. A fürdőszoba volt itt, és a pince egyik ajtaja is innen nyílt, a másik az erdő felőli oldalon a ház oldalánál. A házat nem fogta közre kerítés, bár az erdő, mint afféle bástyarendszer; állta körbe az én kis menedékemet. A ház a tó felé nézett, nem is volt nagyon messze, csak 1-2 kilométer lehetett a távolság. Ha valaki nagyon fülelt; hallotta a víz morajlását. Nem messze a tó mellett feküdt a falucska, melynek mostantól én is a lakójává váltam, tulajdonképpen. Útközben már betértem a helyi szupermarketbe, így a hűtő most roskadásig volt mindenfélével, ami csak szemnek s szájnak ingere. A ház előtt volt még egy kis padocska, arra kuporodtam le a naplementében, a napnak e gyönyörű napszakában. Mindig is az alkonyat volt a kedvencem. Kezdet s vég egyesült. A sötétég kezdete. Majd órákkal később mikor felkel a nap, minden újra kezdődik, új nap, új remények. Két dologra vágytam csak igazán, és ezekért érkeztem ide is: Új élet,új hely. És persze új lehetőségek. Reményeim szerint.

2. fejezet
A vadaspark

Másnap reggel újult reményekkel tértem be a faluba, munkát akartam találni, és mivel szerettem olvasni, a könyvtárat is meg akartam keresni, már ha van. A falu hátárán meg is találtam a szinte már roskadozó épületben helyet kapott könyvtárat, melyben, még ha nem is volt sok könyv, de a klasszikusok legalább helyet kaptak a legelőkelőbb polcokon. A Jane Eyre hívogatóan nézett le rám, bár már legalább ötször elolvastam, úgy éreztem, tartozom ennek a könyven még egy körrel. Miközben a polcok között szlalomoztam, észrevettem, hogy egy tőlem pár évvel idősebbnek tűnő fiú egy vaskos könyv fölé roskad, és kissé zavarodottan próbálja értelmezni, amit olvas. Amikor észreveszi, hogy figyelem, felnéz. Két sötétzöld érzékien hatalmas szempillákkal megáldott szem csodálkozik vissza rám. Mintha elmosolyodna, bár ebben már nem voltam biztos, mert elpirulva kaptam el tekintetem. Gyorsabbra fogtam lépteim, és a kissé morcosnak tűnő könyvtáros felé vettem az irányt, majd határozottan kisétáltam az épületből. Benéztem útközben a mosodába, egy kisboltba, és a szupermarketbe is, míg végül a zöldségesnél közölték velem, hogy éppen jókor jöttem, ugyanis az állás betöltetlen, mert aki eddig dolgozott itt, szülési szabadságra ment. Kíváncsian rákérdeztem, hány éves volt. A válasz kissé megvető volt.
- 17. – mondta a leendő főnököm, majd megjegyezte, reméli, nekem nem akadnak majd ilyen jellegű problémáim. Válaszom egy határozott nem volt. Mikor végeztem, vidám hangulatban indultam neki felfedezni a falucskát, hátha találok pár érdekességet. Hát őszintén nem nagyon találtam. Az egyetlen érdekesség egy út volt, amely az erdőben vezetett északnak, és egy tábla azt jelezte, hogy két kilométerre innen egy vadaspark van. Kissé réginek, és kopottnak tűnt a tábla, de én magabiztosan elindultam az úton tovább. Már három-négy óra felé járhatott, amikor találkoztam egy parkoló 200 méterre táblával. Igaza volt, nemsokára egy elhagyatott, szemetes, és nem mellesleg üres parkolóra bukkantam. De mivel kíváncsi teremtés voltam, leparkoltam, és felfedező útra indultam a kietlen vadasparkban. A jegypénztár üresen állt, és felnézve észrevettem egy biztonsági kamerát is, de ahogyan jobban megfigyeltem, a kamera piszkos volt, tiszta rozsda, és már nemigen rögzített semmit sem. Hatalmas fakapu állta utamat, de nyitva volt, és ha nem is egy könnyen, kétpercnyi erőlködés után sikerült annyit taszajtanom rajta, hogy tovább engedjen utamon. Szinte beestem a belső udvarba. Ijedten néztem fel, és amit megláttam, nagyon ledöbbentett. Körös-körül egy elhagyatott park maradványai fogadtak. A ketrecek ajtajai nyitva álltak, és valószínűleg azok lakói már régen távoztak. De ahogyan jobban megfigyeltem, tévedtem. Némely ketrec alján csontok hevertek, hús már nem volt rajtuk, jelezvén, az eset nem ma történt. Valószínűleg egy több éve bezárt vadasparkban jártam. Hatalmas volt a park, már-már túl nagy ahhoz, hogy egy egyszerű vadaspark legyen. Mindenfelé vidám hirdetések, és az egyes ketrecek lakóinak nevei, információk róluk. Még így, megkopottan is világosan látszottam a feliratok. Apró bódék álltak szétszórtam, némelyen rajta még a tábla, némelyről már leszakadva hevert a földön. A park középén, úgy 100 méterre tőlem egy hatalmas szökőkút állt. S a legijesztőbb az volt, hogy miközben közeledtem a szökőkúthoz, egyre jobban felerősödött a halk vízcsörgedezés. A szökőkút tetejéből rozsdabarna folyadék folydogált. Megérintettem, majd megszagolgattam, s rájöttem, hogy a víz rendkívül vasas. Már kissé marta is az orromat a szag. A park túloldalán zörgést hallottam, ijedten kaptam fel a fejemet. Ahogyan fókuszálni próbáltam, rémültem vettem észre, hogy a park túloldalán lévő fakapu nyikorogva lengedezik. Ennyi elég is volt nekem, így inkább visszafelé kezdtem araszolgatni. Még egy utolsót pillantottam vissza a kapuból, amikor megláttam azt, amitől még a vér is megállt az ereimben. A túloldalon egy farkashoz, vagy inkább egy hiénához hasonló állat botladozott felém. A szőre csomókban kitépve, pofáján vér csordogált, látszott hogy egy véres küzdelmen van túl. A fejét nehézkesen felemelte, majd egyenesen a szemembe nézett. Szemében inkább kétségbeesettséget véltem felfedezni, mintsem támadási vágyat. A szívem azt súgta, nem fog bántani, bár inkább az agyamra hallgattam, amely őrült tempóban ordította: „Menekülj!” Így inkább sietve kihátráltam az ajtón, és rohantam vissza a kocsimhoz. Amikor a kilinccsel vacakoltam, egy pillanatra újra megállt bennem minden. Az állat panaszosan, fájdalmas hangon fölvonyított, majd tompa puffanást hallottam. Ahhoz, hogy megnézzem, mi is történt, túlságosan féltem, így inkább beszálltam az autómba, és hazahajtottam. Mikor végre elértem az erdei út végét, egy fekete macska rohant ki az erdőből, át a túloldalra. Egy másodperce megállt az út közepén, pontosan velem szemben, majd villogó szemeit felém fordította, éppen csak egy pillanatra,majd tovább rohant. Kissé reszketve ugyan, de tovább indultam. Mikor végre sikeresen hazaérkeztem, reszketve vettem le a kabátom, és alig bírta felakasztani a fogasra, a nagy kézremegésem közepette. Gyorsan megfürödtem, majd takarókban burkolózva elfogyasztottam vacsorámat, ami egy alma volt, meg egy pohár jó meleg tea. Egy kutya valahol a faluban hangoson felugatott. Majd egy másik, egy harmadik, s végül még egyre több. Az ablakhoz álltam, ijedten bámultam kifelé. A falu fényeit véltem felfedezni, nem láttam semmi különöset, bár ilyen távolságból nehéz is lett volna. A pillantásom a tóra esett. Víztükrén még innen is láttam a hold tükörképét. Majd pillantásom a holdra tévedt, s pár másodpercre újra megállt bennem minden. A hold kissé vöröses árnyalatban úszott ma éjjel. Ez korántsem volt valami megnyugtató. Olvastam róla, hogy ha a hold vörös színárnyalatban úszik, az rossz előjel. A mai nap után különösen felzaklatott ez a jelenség. Eszembe jutott, hogy a kocsiban hagytam a könyveiket, amiket kivettem, így magamra kaptam a mellényem, és kirohantam a kocsihoz. Éppen az ülésen matattam, amikor egyszer csak valami hozzáért a lábamhoz. Ledermedtem, majd lassan felegyenesedtem, hogy megnézzem, mi az. Egy macska volt, kis cirmos, dorombolva dörgölődzött a lábamhoz. Egyik kezembe vettem a könyveket, a másikkal pedig felkaptam a kis dorombolóst.
- Szia cicus, hát te mit művelsz idekint a hidegben? – kérdeztem tőle, persze feleslegesen, mert a válasz mindössze az volt, hogy nagy hévvel bele akart bújni a nyakamba. Nevetve eltoltam, majd újra megkérdeztem.
- Van gazdid? Ha nem talál, erre az estére befogadlak, persze, csak ha nincs ellenedre. – Akaratom ellenére is elkuncogtam magamon, hogy egy macskához beszélek. Tele kezekkel indultam befelé. A cicusnak kerestem egy kosarat, majd kibéleltem néhány régi ruhámmal, pokróc gyanánt. Kerestem egy kis tejet is, leraktam a kosár mellé. A cica hálásan dörgölődzött a lábamnak, majd nekiesett a tejnek. Mikor végzett vele, fáradtan ledőlt az új ágyikójába, egy ideig tollászkodott még, majd mély álomba merült. Én is elfáradtam, így felmentem az emeletre, és lepihentem. Körülbelül hajnali 2-kor arra ébredtem, hogy valami nagyon dorombol a fülem mellett. Kábán kipislogtam az álomfüggöny mögül, majd elmosolyodtam, amikor megpillantottam a cicát a fejem mellett nyújtózkodni. Néhány percig még hallottam hangos dorombolását, majd újra mély álomba szenderültem. Álmomban újra a vadasparkban jártam, ezúttal éjjel. Újra a lenge fehér ruhámban voltam, é a hold is megint kifli formájú volt. A szökőkút szélén ültem, a hiéna a lábam mellett feküdt, n pedig a füle tövét vakargattam. Akármennyire is békésnek hatott ez a kép, én mégis rettegtem tőle.