~5. rész~
Beszélgetések

Reménykedve néztem ki az ablakomon, hátha a szomszéd ház ablakából is kipillant Tom. Anyával csúnyán összevesztem és nem hiszem, hogy egyhamar megbékél. A nagymamám szintén csalódott bennem, és apa… Nos, ő amint megtudta mit tettem anyát hibáztatta. Látod? Ez az oka annak, hogy te mindig Hamburgban vagy kitudja kikkel! Még visszaemlékezni is borzalmas.
Váratlanul elhúzódott a szomszéd ház egyik ablakánál a sötétítőfüggöny, és kibámészkodott rajta Ő. Mosolyogva intett felém miközben én egy papírért, és filcért nyúltam.
Na, megvolt a fejmosás?- írtam a papírra, s magam elé tartottam. A srác szempillantás alatt kerített íróeszközt majd szorgosan írni kezdett.

Nem volt vészes! Két hét szobafogság lett!- mosolyogva tartotta fel a papírt. Elvigyorodtam, és egy nevető fejet rajzoltam fel.

:D Szerencsés!

Te mit kaptál?– érdeklődve pillantott felém.

Örök életre szobafogság… anya így fogalmazott. :S – írtam majd megmutattam neki. Elhúzta a száját aztán ismét a papír fölé hajolt.
 
A bálra sem jössz?

Biztosan nem! De nem is baj.

Igaz! Unalmas, puccos baromság!

:D Örülök, hogy egyetértünk. Mennem kell… anya lépteit hallom. :S – írtam fel gyorsan, aztán intettem, és visszamásztam az ágyamba… tanulni.
- Tanulsz, ugye Isabelle? – szigorúan pillantott körbe a szobámba.
- Persze – feleltem halkan.
- Most visszamegyek Hamburgba! – mondta. – Ha valami panasz lesz rád, biztos lehetsz benne, hogy mész Angliába!- sötéten rám pillantott, aztán kivágatott a szobából. Anya megemlítette, hogyha valami más panasz lesz rám, utazom Angliába, bentlakásos leányiskolába.
- Adriana! – vidámabban vettem fel a telefont.
- Izzy! Mesélj, mi történt? Ugye nem csapnak ki? Ugye nem? – hallottam a legjobb barátnőm nyugtalan hangját.
- Ugyan már! Engem? Ne nevettess! – mosolyogva nyúltam el az ágyon. Nagyon nagy szerencsém volt!
- Istenem! Tudod, hogy megijedtem? Mikor az igazgató paprikavörös fejjel csörtetett be értetek, nagyon aggódtam, hogy kirúgnak!
- Hát igen – válaszoltam csendesen. Eddig nem voltam ismert az iskolában, de ezek után kétlem, hogy nem ismernek fel.
- Na és mi volt? Mi történt pontosan? – kíváncsiskodott.
- Aj… - sóhajtottam. – Tommal szokás szerint veszekedtünk, aztán véletlenül, ismétlem VÉLETLENÜL meglöktem, mire ő fellökte azt az ocsmány szobrot. Persze nem akartunk lebukni, így elfutottunk az Elba partjára. Adriana… azt hiszem kibékültem vele!- nyögtem ki.
- Jól hallok? Ti? Tom Kaulitz és Izzy Braun az örök ellenségek kibékültek? De… na, ne!
- De! És… jaj Adriana olyan jó, hogy ismét barátok vagyunk! Erre vártam! – ujjongtam.
- De mi lesz a sok megaláztatással?
- Azt mondta, hogy rájött, hogy hülyeség volt bántani – összepréseltem az ajkaimat, majd felültem az ágyban.
- A helyedben elővigyázatosabb lennék vele. Azért még is csak… na mind egy.
- Adry… tudod, hogy sosem hagynálak cserben!
- Tudom, Izzy! Most leteszem… holnap matekból felelünk. Na, szia. – köszönt el a lány.
- Szia. – mondtam aztán magam mellé tettem a telefont.
Elgondolkoztam a barátnőm reakcióján: természetesen félt Tomtól, de… sosem hagynám őt el! Mikor Tom elkezdett szekálni, ő állt ott mellettem, ő támogatott, ő vígasztalt. És csak azért, mert Kaulitz rájött, hogy hibázott, nem fogok kevesebb időt tölteni a legjobb barátnőmmel!
De most, hogy Tommal is kibékültem más lesz… remélem.