Katsumi

Katsumi Kazuko vagyok, japán félvér családból származó boszorkány. A skóciai Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola hetedéves diákja vagyok. Van két testvérem. Két lány. Zakuro velem egyidős, Kíra pedig két évvel fiatalabb tőlem. Mindkettőjüket imádom. Fantasztikus testvérek. Zakuróval kétpetéjű ikrek vagyunk. Hiába vagyunk mindketten lányok, az arcunk nem hasonlít. Talán ez a legjobb benne. Neki kerekebb az arca, aranybarna a szeme, rövid karamellszínű haja van, míg nekem hosszú sötétbarna hajam, és fekete szemem. Kíra pedig mondhatni úgy néz ki, mint én, fiatalabb kiadásban, és rövidebb hajjal. Imádnivaló lányok, ez tény. De most nem ők a fontosak.

Amiket rólam kell tudni, azok, hogy csendes vagyok, kedves, és imádok bájitalokat kotyvasztani. Szeretek a barátnőimmel lenni, holott mindannyian más stílusúak vagyunk. De talán ez az, ami összehozott minket.

Amikor megismerkedtünk egymással első évben a vonaton, tudtam, hogy ez valami újnak lesz a kezdete. Elizabeth Honeycutt, Ashley Malfoy, Dakota Fleming, és én, Katsumi Kazuko. A négyesünk az első napokban alig beszélgetett. Lassan alakult ki a barátság közöttünk.

Elsőként Beth és Ashley barátkoztak össze, majd Dakota, és utolsóként én kerültem be a csapatba.

Félvérként bekerülni a Mardekárba hatalmas megtiszteltetés mindenkinek, de nem mindenki tűri az ilyesmit. Nem szeretik. Ezt tapasztaltam is. Persze a barátnőim ezzel nem törődtek sokat. Megismertek, és megszerettek. Ők nem akadtak ki ezen az apróságon, holott mind aranyvérű családból származnak.

Hármuk közül Dakota a legközelebbi barátnőm, aki jelen pillanatban is itt van velem az Abszol úton.

Róla azt érdemes tudni, hogy imád vásárolni, látszólag imádnivaló lány, de a legtöbben utálják, mert olyan, mint egy könyvmoly, és emellett soha nem bírja befogni a száját. Ezek miatt kerül a legtöbbször bajba. Persze soha nem tudatosan szövegel mindenfélét. Ez amolyan berögződés nála. Ezért szeretem. Persze el tudnám viselni, ha néha csendben maradna, de ez van. Megszoktam már.

Persze bevallom, néha egyszerű lenne rászórni egy némító bűbájt, de nem teszem soha. Én nem vagyok olyan, mint a fiúk, akik unalomból átkokat szórnak. Egy angyal vagyok. Mondhatni.

De most visszakanyarodok az eredeti szálhoz. Dakotához és saját magamhoz.

Most is épp együtt vagyunk, kiegészülve két testvéremmel rójuk az Abszol utat. Az iskolához szükséges dolgokat vásároljuk, miközben szüntelenül nézelődök ismerősök után kutatva.

Dakota, Zakuro és Kíra épp belép a könyvesboltba, mikor megpillantok egy feketeséget a talárszabászat felé közeledve. Az ajtóban állva leblokkoltam. El nem tudtam képzelni, ki volt az a fiú, de teljesen megbabonázott. A szemem a fekete alakra meredt, a szívem szaporán vert, a gyomrom pedig hatalmasakat rándult. Nem tudtam, mi ez az érzés, de tudtam, ki kell derítenem, ki Ő.

Épp elindultam volna a fiú felé, mikor hátulról megrántott valaki. Csalódottan fordultam meg.

- Kíra, mi történt?

- Gyere be, vedd meg a könyveidet.

- Megyek – válaszoltam lemondóan, majd újra a talárszabászat felé néztem, de a fiú addigra eltűnt.

- Miért álltál meg? – nézett rám Dakota, miközben összeszedtem könyveimet, és a pult felé vettem az irányt.

- Láttam kint egy ismerőst, csak nem tudtam beszélni vele – hazudtam szemrebbenés nélkül, majd miután kifizettem a könyveket, kimentem az üzletből. Kíra lépett utánam:

- Menjünk be abba a kávézóba, ennék egy kevés süteményt.

- Anyáéknak azt mondtuk, igyekszünk haza.

- Kérlek, Katsumi. Csak egy kicsit.

- Jó – válaszoltam, arra gondolva, hogy talán még egyszer látni fogom a rejtélyes fiút.

Ahogy bementünk a kávézóba, és leadtuk a rendelést, ismét láttam a villanást a hatalmas ablakon keresztül. Az ajtó lassan kinyílt, és belépett rajta Ő. Fekete talárja, és alatta lévő, ugyancsak fekete nadrágja, valamint pulóvere komolyságot sugallt, és én nem tudtam betelni a látvánnyal, ami szemem elé tárult. Testvéreim és Dakota vígan ették süteményüket, de én csak néztem a fiút, aki pár másodpercen belül leült egy tőlünk távol eső asztalhoz. Bár beszélgetésünket nem hallhatta, azt megérezhette, hogy őt nézem, ugyanis hamarosan felemelte csodaszép arcát, és éjfekete tekintetével rám meredt. Vállig érő szálegyenes haja az arcába lógott, ennek ellenére észrevettem a szája szegletében bujkáló mosolyt, melyet igyekezett ugyan eltitkolni, de nem sikerült.

Szemei furcsán csillogtak, és bár általában tudtam állni mások tekintetét, most úgy zavarba jöttem, hogy elmosolyodtam. Igen, talán ez az első nagy problémám. Ha zavarban vagyok, mosolygok.

Próbáltam elkomolyodni, de nem ment. És természetesen, mint minden jónak, ennek is vége szakadt, ugyanis Dakota úgy döntött, tudatja velem, hogy ő is létezik.

- Katsu, nem illik így megbámulni egy fiút, akinek már van barátnője.

- Mi? Van barátnője? Kicsoda?

- Katsumi, gyere, menjünk haza. Dakota, jössz te is?

- Nem, Kíra. Én hazamegyek. A vonaton találkozunk vasárnap, jó? – nézett rám Dakota, mire bólintottam. Miután rendeztem a számlát, még egy utolsó pillantást vetettem a fiúra, és kioldalaztam az ajtón.

Be kell vallanom, teljesen elbűvölt. A hazafelé vezető úton csak rá gondoltam. Ezt biztos észrevették testvéreim is, ugyanis egyetlen szót sem szóltak hozzám.

Hazaérve felmentem a szobámba, kiültem az ablakomba, és gondolkodni kezdtem.

Ha a fiú foglalt, miért nézett úgy? Miért mosolygott rám? Ki ő? És ki a barátnője? Dakotának tudnia kell, de biztos nem fogja elmondani. Életében nem tudott titkot tartani, de előlem bezzeg eltitkolja ezt a fontos dolgot.

Nem tudok mit tenni, előbb vagy utóbb úgyis kiderül, hogy ki a barátnője. Főleg, ha a Roxfortba jár. Márpedig az Abszol úton mi mást keresne, ha nem a Roxfortba járna?

Á, ez kikészít.

Egész nap rá gondoltam. Nem hittem, hogy valaha is lesz egy fiú, aki ennyire megbabonáz, mint ő. Ha nem tudnék a varázsvilágról, biztosan azt gondolnám, hogy különleges varázserővel rendelkezik, mellyel elcsábítja a lányokat.

- Katsumi! Vacsora!

- Máris megyek, anya! – szóltam ki, majd lesétáltam az emeletről.

- Miért nem jöttél le egész nap?

- Gondolkodtam, anya.

- Szabad tudni, hogy min?

- Mindenfélén.

- Azon a szép szemű fiún, akit néztél a kávézóban?

- Nem, Kíra. Komoly dolgokon. Hogy mihez kezdek az iskola elvégzése után.

- És, rájöttél már?

- Gyógyító akarok lenni. Vagy bájitaltanár.

- Ez pompás, kislányom. És mesélj csak. Ki ez a fiú, akiről Kíra beszélt?

- Senki, anya.

- Katsumi, felelj anyádnak, kérlek.

- Láttam egy fiút a kávézóban az Abszol úton, de semmi nem történt. Csak rápillantottam.

- Azt hiszi, nem vettük észre, de szemezett a fiúval.

- Nocsak, Katsumi. – nézett rám anya huncut mosollyal az arcán, mire elkomolyodtam.

- Köszönöm a vacsorát, igazán finom volt.

- Na de… - szólt utánam apa, de én már nem törődtem vele. Felmentem a szobámba.

A következő napok nem teltek elég gyorsan ahhoz, hogy örüljek. A szüleim mindent kitaláltak, hogy ne unatkozzak, és hogy jobb kedvre derítsenek, de nem ment nekik. Rendben, persze azon túl, hogy az ismeretlen srácra gondoltam, észrevették ők is, hogy nem ott vagyok lélekben, ahol kellene lennem. Állandóan merengtem valamin, ha épp nem a fiún, akkor azon, hogy mit fogok tenni a suliban, és hogy mi lesz velem az utolsó évben.

Kedden és szerdán ismét az Abszol utat jártuk új ruhák után kutatva, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve a mugli Londonban vásároltunk be húgommal. Pompás nadrágokat, felsőket, pulóvereket és kabátokat vettünk, melyek egyediek voltak. Félvérek lévén nem igazán törődtünk azzal, hogy kizárólag csak a varázslócsaládokhoz hasonlóan öltözzünk fel, így a mugli ruhák is megfeleltek. Persze nem mindenki gondolta volna így. Rengeteg olyan félvér jár a Mardekárba, akik gyűlölik származásukat, és varázslóruhákkal akarják ellensúlyozni azt, hogy honnan jöttek.

Mi nem ilyenek voltunk. Bár nem kiabáltuk folyton, hogy milyen szülőktől származunk, nem is tagadtuk, ha szóba került.

A keddi és szerdai vásárolgatás után csütörtökön és pénteken a ház körül segítettünk anyáéknak. Kíra és én anyának segítettünk sütni, főzni, takarítani, míg Zakuro pedig apának segített a kert körüli munkákban.

Így szinte természetes, hogy hétvégére el is fáradtunk rendesen.

Természetesen szombaton megengedték a szüleink, hogy pihenjünk, mielőtt kezdődne az iskola, így miután gyorsan összepakoltuk iskolai cuccainkat, pihentünk. Persze mindhárman másképp.

Kíra szokásos tevékenységét művelte. Kint ült a kertben és festegetett. Zakuro jógázott, mivel ő csak ezzel volt képes feltöltődni.

És szerintem egyértelmű, én mit tettem. Igen. Gondolkodtam. És álmodoztam, hogy ne erőltessem meg túlságosan agytekervényeimet. Bár lehetséges, hogy én sokkal jobban elfáradtam szombaton, mint két testvérem, mégsem panaszkodom.

Anya még a nap folyamán többször is próbált kifaggatni a fiúról, de néhány elutasító válasz után végül megadtam magam.

- Anya, semmi említőleges nem történt. Megláttam, megtetszett, szemeztünk a kávézóban, és ennyi. Nem tudom, ki ő, azt sem tudom, láttam-e már valahol, vagy, hogy hány éves lehet. Semmit nem tudok, épp ezért nem akartam neked válaszolni arról, hogy mi történt. Mert nem történt semmi. Hidd el.

- Miért nem próbálod megkeresni? Hiszen a Prófétában…

- Anya, kérlek. Nem fogok újságban feladni hirdetéseket, hogy keresem azt a srácot.

- Legalább megpróbálhatnád.

- Nem éri meg. Dakota szerint van barátnője.

- Dakota honnan tudja?

- Látod, ez jó kérdés. Nem tudom. De ha ő tudja, akkor biztosan tudják mások is. És ha tudják mások is, akkor már nem igazán van esélyem. Egyébként is, ki tudja, hogy ki a barátnője, és mióta tart? Mi van, ha ismerem a barátnőjét? Elég ciki lenne lenyúlni valakinek a pasiját, akit ismerek én is.

- Az nem ciki, hanem gonoszság. Valóban nem illene ilyet tenni. Mindazonáltal azt mondom, ha még egyszer látod azt a fiút, ne habozz beszélni vele. Azzal semmit nem veszíthetsz, ha barátkozol vele. Jól mondom?

- Jól, anya. De akkor sem…

- Kérlek, Katsu… a te boldogságod a tét, nem az enyém. Én annyit tehetek, hogy tanácsokkal látlak el.

- Rendben. Köszönöm anya. Szeretlek.

- Én is szeretlek téged – adott egy puszit az arcomra, majd magamra hagyott, így más lehetőség nem lévén lefeküdtem aludni.

Vasárnap tíz órakor már szó szerint idegbeteg voltam. Ott toporogtam a nappaliban, hogy minél hamarabb induljunk már az állomásra. De a lépcsőn megjelenő Zakuro kárörvendő hangja nagyon elkeserített…

- Miért sietnél ennyire? Hisz hallottad, a srác foglalt.

- Most miért vagy ilyen velem? – néztem testvéremre elkeseredve.

- Örülj neki, hogy nem hitegetlek, hogy van értelme vele foglalkozni.

- Te tudsz róla valamit?

- Nem – válaszolt, majd kiment a kertbe, hogy onnan hoppanáljon. Miután Kíra is lejött az emeletről, együtt mentünk ki a házból, és társas hoppanálással elhagytuk kertünket.

Beth

A nevem Elizabeth Honeycutt. Idén kezdem a hetedik évemet a Roxfortban. Aranyvérű családból származom, így nem nehéz kitalálni, hogy melyik ház tagja vagyok. Természetesen mardekáros, mint a családom többi tagja volt. Nagy szégyen lett volna a családomnak, ha valamelyik másik házba kerültem volna.

A nyári szünetem unalmasan telt, főleg az utolsó hét. Mivel semmi érdemleges dolgom nem volt, így elővettem könyveimet, melyeket szoktam olvasni.

Alig hallottam meg, hogy valami kopog. Egy barna bagoly kér bebocsátást az ablakon. Felismertem, mivel ez legjobb barátnőm, Ashley madara volt. Kinyitom az ablakot, és a madár rögtön berepült. Az ágyamra szállt le, és türelmesen várt, hogy leoldjam a lábáról a levelet. Mielőtt nekiláttam volna az olvasásnak, hoztam be a madárnak egy kis vizet, amit hálásan fogadott.

Barátnőm arra kért, hogy találkozzak vele az Abszol úton. Egy kisebb pergamenre ráfirkantottam, hogy fél óra múlva ott leszek, majd a bagoly lábához kötöztem a levelet, és útjára engedtem.

Miután lefürödtem, és megtaláltam aznapi ruhámat, felöltöztem. Egy fekete talár mellett döntöttem, mely alatt egy ugyancsak fekete szoknya és egy égkék színű blúz volt. Ez a ruházat illett szőke hajamhoz és barna szememhez. Ruhámhoz illő sminket készítettem, majd mikor már úgy éreztem, készen vagyok, a szalonban a kandallóhoz mentem, hogy onnan hopp-porral jussak el az Abszol Útra. A Foltozott Üstbe érve leporoltam magam, és elindultam. A sok varázsló és boszorkány között alig találtam meg Ashley-t. Sikeresen átfurakodtam a tömegen, és ahogy említette, a Florean Fortescue fagylaltozó teraszán meg is találtam.

Ashley Malfoy, aranyvérű arisztokrata család második sarja. Csak annyiban különbözött tőlem, hogy szürke szemei voltak, a haja fel volt tűzve, és smaragdzöld talárt viselt. Miután helyet foglaltunk, rendeltünk magunknak egy-egy fagylaltot.

- Hogy telt az eddig szüneted? - kérdezte Ashley.

- Elég unalmasan. Semmi említőleges nem történt velem. És neked?

- Voltunk külföldön. Tudod, apának üzleti útra kellett mennie, és úgy döntött, hogy megy az egész család. Anyával sokat vásároltunk, Lucius meg ki sem mozdult a szállodából. Mióta kijárta a Roxfortot, megváltozott. Sajnálom szegény lányt, aki hozzá fog menni. Nem lesz egy leányálom a házassága, az már biztos - sóhajtott barátnőm.

- Ne bánkódj miatta. Talán megjavul - próbáltam egy kicsit felvidítani, de én se nagyon reménykedtem ebben.

- Ahhoz csoda kellene.

Ebben a pillanatban jelent meg az említett személy. Felénk sétált. Na, már csak ez hiányzott nekem - gondoltam magamban.

- Szép napot a hölgyeknek! – köszönt a szőkeség.

- Szia, bátyus!

- Hello Lucius! - préseltem ki magamból egy színtelen köszönést. Amikor megszólaltam, felém fordult. Alaposan végigmért. Amikor megláttam az arcán megjelenő ördögi vigyort, a hideg futkosott a hátamon.

- Ne haragudj Elizabeth, de nekünk mennünk kell. A mielőbbi viszontlátásra!

- Abban ne reménykedj.

- Hidd el, hamarabb találkozunk, mint te azt gondolnád – jött a gúnyos felelet tőle, majd megfogta húga karját, és dehoppanáltak onnan.

Vajon, hogy értette az utolsó mondatát? – elmélkedtem, amíg a Foltozott Üsthöz értem. Ott beléptem a kandallóba és pár perc múlva én is hazaértem. Lefeküdtem az ágyra, és egyfolytában Lucius mondatán gondolkodtam. Csak nem tervez ellenem valamit? Elegem van a mardekárosokból, meg a hülye gondolkodásukból. Valószínűleg elaludhattam, mivel Fluffy hoppanálásának zaja ébresztett fel.

- Meghoztam a kisasszonynak a vacsoráját. - azzal letett egy kis sós süteménnyel és egy pohár narancslével megpakolt tálcát az éjjeli szekrényemre. Miután ettem egy keveset a süteményből, Fluffy elmosolyodott.

- Mond csak Fluffy, anyám nem viselkedett furcsán a mai nap?

- Nem tudom, mire gondol Elizabeth kisasszony - felelte félénken a házimanónk.

- Nem úgy nézett ki, mintha valamit tervelne, vagy titkolna? - faggattam tovább, hátha megtudok valamit.

- Nem, kisasszony.

- Rendben, és köszönöm a vacsorát.

- Szívesen - jött a félénk hang, majd a tálcával együtt köddé vált.

Elterültem az ágyon. Rossz előérzetem támadt. Olyan érzésem volt, hogy valami fog történni a napok folyamán, ami megváltoztatja az életemet. Nem is sejtettem, mennyire ráéreztem...

Másnap borús napra ébredtem. Szerettem volna tovább aludni, de nem tehettem meg, mivel édesanyám egyfolytában üvöltözött. Ahogy magamhoz tértem, már sejtettem, hogy anya és apa veszekednek. Magamra kaptam egy nadrágot meg egy topot, és leviharzottam hozzájuk, hogy rájuk szóljak.

- Muszáj nektek állandóan ezt csinálni? Miért kell folyton veszekednetek?

- Beth, hogy merészelsz így beszélni velünk? - jött a letolás anyámtól.

- Egy aranyvérű hölgy nem viselkedhet így. Pláne a... - ám itt elhallgatott, mielőtt még bármit is megtudhattam volna.

- Folytasd apám, hallani akarom, amit titkolni akarsz előlem - néztem rá kihívóan, ám a válasz nem érkezett meg, ugyanis magamra hagytak. Ilyet se tapasztaltam még tőlük, hogy semmi büntetést nem kapok a viselkedésemért. Bezárkóztam a lakrészembe, és nem is mentem ki onnan sokáig.

Szerdán napsütésre ébredtem. Csukott szemmel élveztem, ahogy a nap sugarai simogatták arcomat. Pár perc múlva felkeltem az ágyból, hogy felöltözzek. Alig készültem el, kopogtattak az ajtómon. Anyám jött be, majd nekikezdett mondanivalójának:

- Lányom, hivatalosak vagyunk Malfoyékhoz estére, ezért azt a ruhát vedd fel, amit vettünk.

- De anyám, nem ugrik be, hogy vásároltunk volna bármit is - szóltam értetlenül.

- Nem is emlékezhetsz rá, mivel tegnap intéztem el neked, hogy legyen egy szép ruhád, amiben megjelenhetsz a mai fogadáson.

- Elárulnád, hogy miért is olyan fontos ez? - kezdtem azt hinni, hogy valami készül ellenem. Úgy éreztem, olyasmi fog történni, ami nem lesz ínyemre.

- Majd megtudod, ha ott leszünk - felelte. A szekrényemhez lépett, megmutatta mit fogok viselni, azután magamra hagyott. Egy ideig nézegettem a ruhát, amit viselni fogok. A gyomrom görcsbe rándult, ha csak a fogadásra gondoltam, és arra, hogy ezt a csodaszép ruhát kell viselnem. Vajon mi vár rám? Lementem ebédelni, és miután azzal végeztem, felmentem a szobámba, hogy ott ücsörögjek egész nap.

Hétkor Fluffy jelent meg, hogy szóljon, ideje készülnöm. Kivettem a ruhát a szekrényből, és az ágyra raktam. Tűzpiros, felül testhez álló, pánt nélküli, ám deréktól lefelé bővülő estélyi volt. A hajam bal oldalt volt elválasztva, így volt fülem mögé fésülve. Szépen kisminkeltem magam. A rúzsom tökéletesen passzolt az estélyim színéhez. Felvettem a ruhához illő színű cipőmet, a piros kistáska a kezemben volt, így indulásra készen sétáltam le a szalonba, ahol a szüleim már türelmetlenül vártak. Kisétáltunk a ház elé, és onnan hoppanáltunk a Malfoy-kúria felé.