Ahogy visszaemlékszem, most úgy tűnik, hogy minden egyes afrikai repülőutunk egy dráma volt. Pár hónapja ugyanis a DC-10-es repülő lezuhanása miatt nemzetközi utasítást kapott az összes repülőtér, hogy ellenőrizniük kell ezeket a modelleket. Ebből kifolyólag aztán rengeteget késtek a járatok. Ezért aztán egyszer egy ósdi WWII-essel kellett repülnünk, amelynek még az ajtaját sem lehetett becsukni, úgyhogy végül kötéllel biztosították be az ajtót.

Végre valahára aztán véget ért az afrikai körutunk és hazaindulhattunk. A repülő, amellyel repültünk, a kínai flottából való volt, ha jól emlékszem egy Boing 707-es. Az afrikai elnök Kínába repült vele, minket pedig a visszaérkezése után vett fel. Ez jó hír volt-két hónapig ócska roncsokkal kellett repülnünk, de most végre kaptunk egy rendes gépet, amellyel hazautazhattunk. Camaroon-ból indultunk, aztán a repülő tett egy kis kitérőt Zaire felé, ahol további utasokat vett fel, ezután pedig vissza kellett volna térnünk a hazánkba.

Az utazás első fele zökkenőmentesen zajlott. Időben érkeztünk meg Zairéba. Egy kis idő után azonban észrevettük, hogy a gép nem száll le, hanem tesz egy kört a leszállópálya felett. Fogalmunk sem volt, hogy miért nem szállunk le. Az útnak kb 4 órásnak kellett volna lennie, de az idő csak egyre telt és a gép még mindig nem szállt le. Csak körözött a repülőtér felett. Észrevettem, hogy a stewardessek már nem járkálnak fel-alá az ülések között. Tulajdonképpen semmit sem csináltak. Csak ültek és hallgattak. És valahogy sápadtnak tűntek és csak még jobban felizgattak minket-miért nem mozdulnak? Ha kinéztünk az ablakon, a repülőteret láttuk magunk alatt. De mi a fenéért nem szálltunk még le? Végül aztán az egyik stewaress elővett egy köteg borítékot és szétosztotta.

Eljött az idő, hogy mindenki megírja a végrendeletét.

Végül nagysokára a pilóta elmondta, hogy mi törént: a futómű meghibásodott. A hátulsó kerekekkel nincs baj, az elülsők viszont nem jól működnek. Úgy gondoltuk, hogy azok a fura hangok emiatt lehettek. Mert mindannyian hallotuk őket, csak épp nem mertük megkérdezni, hogy mi az. A stewardess tollat nyomott a kezünkbe.

Az igazat megvallva gyerekkoromban nem sok időt töltöttem az osztályteremben. Ezért aztán nem igazán sajátíottam el az írás tudományát...tulajdonképpen azt is mondhatnánk, hogy kicsit kijöttem a gyakorlatból. Jóformán azt sem tudtam, hogyan fogjam meg a tollat. Hirtelen nagyon aggódni kezdtem-nem azért, mert a végrendeletemet kellett írnom, hanem mert még mindig csak az üres papírlapot bámultam. Ötletem sem volt, hogy mit írjak. Már nem emlékszem, hogyan reagáltak a helyzetre a többiek, de én személy szerint pánikba estem. Sokkal szívesebben gyakoroltam volna a wushu-t abban a pillanatban. Bármit, csak írnom ne kelljen! Teljesen üresnek éreztem a fejemet...mi a fenét kéne most írnom?

Kb 10 percig ültem ott, teljesen szerencsétlenül. Aztán hirtelen eszembe jutott! „Aha! A papír tetejére fel kéne írni, hogy Vi shu" /Végakarat kínaiul-szerk.megj./ A probléma csak az volt, hogy nem emlékeztem, hogyan írják a ’vi’ karaktert. Ezért aztán a melletem ülő férfihoz fordultam, aki hevesen körmölt. „Elnézést, megmondaná, hogyan írják a ’vi’ karaktert?” –kérdeztem udvariasan.

„Hallgass!”-rivallt rám

Ettől aztán nagyon elszomorodtam.

„Jól van, ne mondd meg! De azért nem kell rám ordítani!” –gondoltam duzzogva

Ahogy így utólag visszagondolok a helyzetre, elég komikusnak hat. Mindenki más a haláltól rettegett, én meg képes voltam feltenni azt a lehetetlen kérdést, hogy hogy írják a ’végakarat’ szót.

Egy pillanatra sem jutott eszembe akkor, hogy ha a gép lezuhan, meg is halhatok. Ezért aztán nem is féltem. Túlságosan is izgatott, hogy mi a csudát fogok írni a papírra.

Soha nem fejeztem be a végakaratom írását.

Valami csoda folytán helyrehozták a futóművet és biztonságosan landoltunk.

Az iszonyat csak akkor tört rám, amikor kinyitották a gép ajtaját és kiszállhattunk. Akkor hirtelen remegni kezdett a lábam.

Az egész repülőteret lezárták. Mindenhol katonák, tűzoltó és mentőkocsik álltak, valamint fehér köpenyes mentősök készen arra, hogy közbelépjenek.

Egy biztos: jó lecke és felejthetetlen élmény volt!