33. rész. Nélküled nem.

****

Fürdés után elsétáltunk egy közeli kis boltba, ahol nem volt túl nagy választék, de be tudtunk vásárolni kellékeket pár szendvicshez. Vettünk még egy halom rágcsálnivalót és különféle üdítőket.

Annyira furcsa érzés volt. Mint egy rendes pár, kettesben bevásárlunk otthonra. Mikor visszaértünk, felhívta Billt, én pedig nekiláttam legyártani a szendvicseket. Ez azért még nekem is megy.

A nap hátra lévő részét a szobában töltöttük közös döntés alapján. Túl sokan nyüzsögtek odakint ahhoz, hogy elvegyüljünk. Sikerült azért eltölteni az időt. Nagyon jól éreztem magam vele, egy pillanatig sem unatkoztam. Már besötétedett, mikor lementünk a medencéhez. Mivel fürdőruhával nem készültünk, ő egy boxerben, én pedig egy szál bugyiban másztam be a medencébe.

A kedvenc filmem címe nem jutott németül eszembe, ezért angolul mondtam ki. Láttam rajta, hogy elgondolkodik. Meglepődött kicsit és megkért, beszéljek neki angolul, mert kíváncsi az anyanyelvemre. Eszembe jutott egy mondóka. Egy gyerek mondóka, amit rengetegszer mondtam el, így hamar meg is tanultam. Persze sok mindent nem értett belőle, és ahogy vigyorogva hallgatott, zavarba is jöttem. Jó érzés volt angolul beszélgetni és végre más akcentusán mosolyogni. Irtó édesen beszélt angolul, nagyon tetszett.

Beszélgetés közben átkulcsoltam lábaimat a derekán és hanyatt dőltem a víz felszínén. Tom mindkét kezét a csípőmre tette, úgy támasztott és elég észrevehető volt, ahogy elveszíti a koncentráció készségét.

-          Majd Kentuckyban megtanulok rendesen. – mondta ezt már németül.

-          Ne. Imádom, ahogy beszélsz. – húztam fel magam és körbefontam karjaimat a nyakán.

-          A szüleid biztos nem fognak örülni nekem.

-          A szüleim nekem sem fognak örülni.

-          Ezt hogy érted?

-          Nem váltunk el túl szépen.

-          De biztos nem úgy váltál el tőlük, hogy egy év múlva mész vissza.

-          Hát nem. Aput talán megviselte, de anyu. Anyu ha meglát majd, kiabálni fog velem és közli, hogy soha többé ne kerüljek a szeme elé. – vontam meg a vállam.

-          Mit szúrtál el ennyire?

-          Hagytam kisiklani az életem.

-          És miért nem álltak melletted?

-          Mert mást választottak helyettem. Hallod ezt? – húztam ki magam, mikor hangokat hallottam kintről.

Egy autó ajtócsapódásait hallottuk egymás után. Szinte a szívverésem is leállt hirtelen, de mikor meghallottam két nő viháncolását megnyugodtam.

-          Gyűlölök félni. – fordultam újra Tom felé.

-          Hát ami illeti, tényleg nem túl felemelő érzés. – vallotta be.

-          Túl könnyen elfeledteted velem, hogy tulajdonképpen bujkálunk.

-          Nem volna túl kellemes állandóan arra gondolni, mi lesz, ha megtalálnak.

-          Ha nagyon akar, bárhol megtalál.

-          És ő nagyon akar.

Megint megfordult a fejemben, hogy még van visszaút. Még visszamehetek. Szép lassan majd minden visszaáll a régi kerékvágásba. A Tom előttibe.

-          Tudom, mire gondolsz és verd ki a fejedből. – nézett a szemembe.

-          Neked egy pillanatig sem jutott eszedbe?

-          Nem fogok hazudni, be vagyok tojva és igen, megfordult a fejemben, hogy talán nem így kellett volna. De az, hogy hagyjalak visszamenni, csak hogy mentsem a bőröm? Szó sem lehet róla.

Hamar elment a kedvünk a medencézéstől, így felkaptuk a törölközőinket és visszamentünk a szobába. Még egy ideig kapcsolgattuk a tévét szótlanul, aztán elaludtam mellkasára hajtva fejem.

Gyerekzsivajra keltem, Tom még édesen szanaszét dobált végtagokkal, kitakarva hevert mellettem. Kimásztam és kinéztem az ablakon. Négy kisgyerek játszott a medencénél önfeledten. Édesek voltak. Az egyik kisfiú az egyik kislány copfját huzigálta, majd kergetőzni kezdtek, a szüleik meg kiabáltak féltve őket az esetleges sérüléstől, amit a medence közelében szerezhetnek.

-          Jó reggelt. – nyöszörgött Tom mögöttem.

-          Szia. – fordultam meg.

-          Mennyi az idő?

-          Aludj még nyugodtan. Ráérünk.

-          Gyere vissza.

-          Inkább letusolok.

Erre felült.

-          Mi az?

-          A tudat, hogy te ott tusolsz, nem hagyja, hogy visszaaludjak. – húzott oda az ágyhoz.

-          Értsem úgy, hogy közös zuhanyt tervezel?

-          Rákényszerítesz. – puszilt bele a köldökömbe gyengéden.

Nagyjából fél óra múlva sikerült eljutnunk a zuhanyzásig és újabb egy óra múlva indultunk el reggeliért. Bezártuk az ajtót és lesétáltunk a lépcsőn.

-          Jó reggelt kedveskéim. – köszöntött minket vidáman a házinéni.

-          Jó reggelt hölgyem. – mosolygott rá Tom egy kacsintással megspékelve, mire én oldalba böktem.

-          Jó reggelt asszonyom. – köszöntem azért én is.

-          Hova hova? – érdeklődött.

-          Sétálunk egyet. – tudatta vele Tom.

-          Ilyen szép időben jól fog esni.

-          Igen, köszönjük, viszlát. – húztam el Tomot, hogy végre befejezzük ezt a kényszer jópofizást.

-          Na mi van?

-          Éhen halok, te meg fűzöd az öregasszonyt.

-          Tök cuki. – nevetett, én pedig ledermedtem…

Két lesötétített terepjáró gurult be a parkolóba és tudtam, kik ülnek benne. Tom látva lefagyott arcomat, abba az irányba nézett.

-          Na jó, menj el. – szólt rám. – Most.

Nem feleltem, megfogtam a kezét és jó erősen szorítottam.

-          Kicsim kérlek. Tűnj el innen.

-          Nélküled nem. – feleltem és egyenesen az autóra bámultam, amiből Arthur után szép sorban kiszállt a három testőre, Leóval az élen.

Messziről látszódott, hogy megviselte a tegnapi verés. Szája több helyen felszakadt, mindkét szeme bevérzett, szinte egész arcát színes foltok borították.

De vigyorgott, büszke volt magára, amiért ránk bukkant. A két testőr utasításra várva állt mellette, Leó pedig felvette velem a szemkontaktust. Láthatta rajtam, hogy rettegek és a kezemre nézett, amiből kiment a vér már, úgy szorítottam Tom kezét. Én pedig azt láttam rajta, nem önszántából van itt és esze ágában nincs bántani engem.

-          Hát sziasztok. – lépdelt közelebb Arthur.

-          Kérlek. – szóltam egyből hozzá.

Olyan hirtelen lendült a keze, hogy időm nem volt felkészülni arra a hatalmas pofonra, amit kaptam. Tom elengedte a kezem, egyből visszaütött, és célba is talált.

-          Rohadék!

Arthur gúnyos mosollyal az arcán nézett hátra a srácokra, akik egyből megindultak Tom felé.

-          Ne! – kiabáltam és eléálltam.

-          Menj innen. – tolt el Tom maga elől.

Arthur Leót küldte rám, aki felkaromnál fogva húzott el onnan. Abban a pillanatban csattant az első pofon. Alex, a nagyobb darab testőr intézett egy jobbegyenest Tom irányába, ami elől nem sikerült elhajolnia. Nem volt ideje visszaegyenesedni Chris, a másik vadállat gyomorszájon vágta.

-          Ne!! – indultam meg felé sikítva, de Leó elkapta a derekam és hátulról átkulcsolta rajta izmos karjait.

-          Sajnálom. – súgta halkan, alig érthetően.

A levegőben kapálóztam a lábammal, de nem bírtam szabadulni.

Chris és Alex közre fogták Tomot, Arthur pedig megállt vele szemben.

-          Azt hitted megúszod? – kérdezte fellengzősen nevetve.

-          Engedd őt el. – szólt hozzá Tom nyugodtan.

-          Sajnálom. – vonta meg vállait és felhúzta a szemöldökét. – Nem tehetem. Értsd meg. Ő a legjobb kurvám.

Tom megpróbált szabadulni a testőrök kezei közül, hogy bemosson neki egyet, de nem sikerült.

-          Nyugi. Hamar végzünk, csak elmondom, amit akarok. – közölte Arthur.

-          Dögölj meg. – húzta ki magát újra Tom.

Arthur a fejével biccentett Alex felé, aki úgy lábon rúgta Tomot, hogy egyből összeesett.

-          Kééérlek!! – üvöltöttem hisztérikusan. – Hagyd békén!!

-          Leó vidd el innen. – utasította Arthur.

-          Nem nem nem!! – kapálóztam újra, amint Leó felemelt. – Visszamegyek! Elmegyek veled, csak hagyd őt békén! Kérlek!!

-          Meg volt a lehetőséged. – indult meg felém.

-          Ha egy újjal is hozzáérsz, megöllek. – állt fel Tom és a két srác újra szorosan közrefogta.

-          Tényleg azt hiszed, hogy abban a helyzetben vagy, hogy egyáltalán megszólalhatsz? – fordult felé Arthur.

-          Hé főnök. – szólt hozzá Chris. – Az a nő meglátott minket. Szerintem megy hívni a rendőröket. – mutatott a bejárat felé, ahol az előbb még a házinéni állt.

Láttam őt végig, és csak remélni tudtam, hogy minél előbb észrevétlenül intézkedik. Biztos voltam benne, hogy Leó is látja, de ő nem szólt egy szót sem.

-          Gyerünk. Rakjátok a kocsiba ezt a férget. – mutatott az autók felé Arthur. – Leó, te vidd el Riát a klubba, aztán gyere utánunk. Tudod hova megyünk.

-          Könyörgöm! – zokogtam. – Ne csináld ezt! Kérlek! – könyörögtem, miközben odatoszigálták Tomot az egyik kocsihoz és bevágták hátra, majd rácsapták az ajtót.

-          Kuss legyen. – pofozott újra meg. – Integess a kis barátodnak. Most láttad őt utoljára.

-          Ne tedd ezt. Hagyd őt. – folytattam. – Engem megverhetsz, megölhetsz, csinálj, amit akarsz, de hagyd őt, kérlek.

-          Tudod attól, hogy könyörögsz, mégjobban fog esni, kinyírni a kis patkányt. – nevette el magát. – A klubban találkozunk. – biccentett Leó felé.

Tudtam, hogy nem kéne, de nem volt más választásom. Azt akartam, hogy velem foglalkozzon inkább, hátha Tomnak lesz esélye kiszabadulni, vagy esetleg a házinéni tényleg hívta a rendőröket és ideérnek.

-          Rohadj meg! – kiáltottam és arcon köptem Arthurt.

Egy pillanatra meglepődött, majd letörölte az arcát inge ujjával.

-          Ejnye szépségem. – bólogatott vigyorogva. – Hát te sem szeretnéd túlélni ezt a kis kalandot?

Esze ágában nem volt újra megütni. Ő most tényleg csak Tomra koncentrált. Csak az hajtotta, hogy revansot vegyen rajta. Sokszorosan.

Elfordult és elindult az autó felé. Beszállt az anyósülésre és az autó csikorgó kerekekkel hagyta el a parkolót, hátsó ülésén a szerelmemmel, akit ha Arthuron múlik, tényleg most láttam utoljára.

Keserves sírásba kezdtem, összerogytam Leó kezei közt.