25. rész. Te is jössz?

****

Miután Bill elhagyta a szobát, én még vártam pár percet és csak akkor mentem utána, de ő már ott sem volt. Próbáltam kerülni Arthurral a szobában történtekről való beszélgetést, mert hazudozásban nem vagyok túl jó még akkor sem, ha ennyire gyűlölöm az illetőt, akinek szól.

Így végeztem a dolgom. Kimentem felszolgálni, fel alá mászkáltam, iszogattam, beszélgettem, majd felkísértem egy delikvenst az emeletre megmutatni az új árut és adni is belőle egy adagot. Próbáltam lefoglalni magam és nem állandóan arra gondolni, mikor látom már Tomot.

Ez viszonylag hamar el is jött. Épp a liftből szálltam ki az említett férfival, mikor megláttam őt. Ott állt Arthur mellett és egyenesen rámnézett. Csak remélni tudtam, hogy nem hiszi azt, amit hihetne. Reméltem, hogy tudja, nem azért voltam odafent ezzel a férfival, mint akkor vele. De mosolygott. Ebből tudtam, hogy nem gondol semmi rosszra, és nem értette félre. Ahogy mosolygott, egyenesen a szemembe nézve, azt éreztem, újra beleszerettem.

Ahogy odaértem, a férfi közölte Arthurral, hogy minden rendben volt. Erre dicséret gyanánt a fenekembe markolt, majd elküldött táncolni mondván, hogy Alexandra, az új lány, nem valami serkentő így egyedül.

Már nem mertem Tomra nézni. A minap Arthur megcsókolt a szeme láttára, most pedig a fenekembe markolt, és ki tudja mi lesz még…

Figyeltem őt miközben táncoltam, de ő nem nézett. Ezúttal nem. Láttam rajta, hogy feszül szinte az egész teste az idegtől és Arthurt hallgatja, majd felszív egy csíkot, és hátradőlve próbál kikapcsolni. Szörnyű volt ezt látni. Azt látni, hogy szenved.

És amit ezután láttam… nehéz volt visszafogni magam. Oda akartam menni és megtudni, miről van szó. Arthur itallal kínálta Tomot, majd gusztustalan vigyorral a képén közölt vele valamit. Tom visszaköpte az ital egy részét a pohárba, ledobott némi papírpénzt az asztalra ingerülten, majd elhagyta a helységet, hátra sem nézve.

-          Mi történt? – mentem oda Arthurhoz, már nem tudtam visszatartani magam tovább.

-          Mi közöd hozzá?

-          Miért rohant így el?

-          Miért érdekel téged annyira?

Úgy éreztem, szétveti a düh az egész testem. Iszonyú nehéz volt ezt leküzdeni.

-          Nem érdekel. – feleltem kis szünet után.

-          Helyes. És most menj a dolgodra. – mutatott egyenesen a tánctérre.

Ha olvasna a gondolataimban, valószínűleg már halott lennék…

Egész este azt vártam, hogy vége legyen a napnak és hazamehessek. Csak hazaérjek és már fel is hívom őt. Csak hallani akarom a hangját. Tudni akarom, hogy minden rendben. Tudni akarom, hogy nem mondott le rólam… igen, féltem, hogy ez lesz. Hogy besokall, hogy nem bírja ezt így. Hogy ez sok neki és nem éri meg. Rettegtem, hogy így lesz. Nekem csak ő van itt.

-          Na menjünk. – jött oda hozzám Arthur, mikor épp a bárpultnál ülve beszélgettem a pultos fiúval.

-          Hova?

-          Haza.

-          Te is jössz? – kérdeztem vissza újra, nem leplezve kétségbeesésemet.

-          Leó! – intett át a terem másik végébe, mire marcona testőröm már ott is termett.

-          Tessék főnök.

-          Vigyél haza minket.

Szó nélkül indult meg a kijárat felé. Arthur kocsijával mentünk és én hátul ülve végig a kilincset bámultam. Csak meg kéne húzni. Csak meghúzom és kinyílik az ajtó. Most nem megyünk túl gyorsan, ha kiugranék, legfeljebb pár horzsolást szereznék, és el tudnék rohanni. De meddig jutnék? Ketten vannak. Ha még Arthur el sem indul utánam, hisz neki derogál mozogni, mivel arra fizeti másik őrzőmet, Leó tuti elkapna, és akkor rosszabbul járnék.

De nem akarom. Nem akarok vele lenni, nem akarom őt, nem akarok vele…

Hamar odaértünk, és ahogy felmentünk, ő becsapta magunk mögött az ajtót és nekem esett. A nyakamat harapdálta vadul, nem kímélve engem.

-          Ne. Hagyj. – próbáltam eltolni magamtól.

Elengedett. A nappaliba vettem az irányt, hogy leüljek és elszívjak egy cigit időhúzás gyanánt.

-          Hol van? – kérdezte megállva mellettem.

-          Mi? – néztem rá és beleszívtam a cigimbe.

-          A telefon.

Válaszra nem voltam képes. Lesokkolt, hogy tud róla.

-          Azt hittétek hülyére vesztek? Te meg a kis barátod. Megnéztem a különszoba kamera felvételét. Megszöktet? Na ne röhögtess!

Már lendült is a keze, ami egyenesen az arcomba csapódott. A cigi kirepült a számból és a földön landoltam.

-          Szerelmes vagy mi? – röhögött undorítóan, miközben én sajgó arcomon tartottam a kezem. – Állj fel! – ordított. – Azt mondtam, állj fel!

-          Kérlek. – suttogtam.

-          Na ide figyelj. – kapta el a felsőmet és felrántott a földről. – Hogy képzelted ezt?

-          Én…

-          Mit te? Büdös kurva! – üvöltött újra és most ököllel ütött.

A mögöttem lévő üvegasztal hangos csörömpöléssel tört darabokra rázuhanó testem alatt. Éreztem, ahogy felszakítja a bőrömet egy-egy darab éles fájdalmat idézve elő ezzel.

Nem bírtam mozdulni. Egyszerűen lebénult a testem.

-          Mássz ki onnan!

Képtelen voltam engedelmeskedni. Fogalmam sem volt, mi következik. Most megöl? Szarrá ver? Mindegy már, csak legyen vége.

Ahogy felnéztem rá, láttam, amint az övcsatját bontja ki, majd nadrágjának gombját is kioldja.

Tudtam, mi jön.

-          Majd én megmutatom neked, hogy kié vagy. Szépen felhívjuk utána a kis barátodat és vele is közöljük, mert úgy látom, nem nyilvánvaló.

Miközben szépen lassan, nyomatékosan sorolta összemosódó szavait, kihámozott az asztal kerete közül és a kanapéra lökött. Két kezével megfogva szakította rajtam ketté a felsőmet, és szinte belemélyesztette fogait jobb mellembe. Felsikítottam és zokogni kezdtem.

-          Kéérlek! – könyörögtem, de válaszul egy hatalmas pofon csattant az arcomon, amitől megszédültem.

Csengett a fülem és félájultan hevertem Arthur alatt. Így már nem volt nehéz lerángatnia rólam a szoknyámat, majd a bugyim. Éreztem mikor belém hatolt, de csak erőtlenül vergődtem meztelenül és kiszolgáltatottan.

A kép kezdett elsötétülni, nyögése egyre távolibbnak hatott. Hatalmas csattanást hallottam, majd hirtelen Arthur teste már nem nehezedett rám.

-          Rohadt szemét állat! – üvöltötte egy ismerős hang és minden szó után ökölcsapás hangja hallatszott.

Oldalra fordultam és megláttam Tomot, amint Arthur földön lévő teste fölött áll és csak üti és üti sorra egymás után.

-          Tom. – szóltam hozzá, de alig jött ki hang a torkomon.

Rám sem nézett, csak ütötte, majd rúgta, és újra ütötte a már tehetetlenné vált testet. Ordított és elszánt volt.

-          Tom. – próbáltam újra. – Tom! – vettem erőt magamon és egy hangosabbat kiáltottam.

Ekkor nézett rám, mint aki feleszmél a kábulatból. Arthurra nézett, még egy utolsót belerúgott, majd odasietett hozzám.

Felültetett, mindkét kezét az arcomra tette és szemkontaktusba próbált lépni velem.

-          Figyelj rám. Elviszlek innen most azonnal.

Hangtalan zokogásba kezdtem, és csak bólogatni tudtam mereven bámulva Arthur mozdulatlan testét. Tom nem várt tovább. A kanapén lévő takarót körém fonta, majd karjaiba vett és úgy ment ki velem az ajtón. Szinte rohanó léptekben igyekezett le a lépcsőn, aminek az alján egy emberbe futott.

-          Nagyon gyorsan vidd el innen. – ismertem fel Leó hangját.

Tom válasz nélkül sietett tovább.