22. rész. Mi ez a nagy érdeklődés?

Egyből beugrott, hogy kaptam tőle egy telefont és alaposan körbe nézve, elő is vettem. Egy rövid üzenetet tudtam bepötyögni csupán, nem mertem húzni az időt és növelni a lebukás veszélyét.

„Remélem jól van a kezed. Sajnálom…”

Hamar válaszolt is. „Meggyógyul. Csak azt kívántam, a pohár helyett bár az ő nyaka lenne a kezeim közt. Remélem minden rendben. Szép álmokat! Holnap látlak!”

Válaszolni már nem mertem. És helyesen tettem. Alig egy perc múlva Arthur szája ért a nyakamhoz.

-          Minek kellett mégis idejönnöm? – kérdeztem egyből.

-          Kíváncsi voltam, mit csinálsz a szabad napodon. Jó tudni, hogy egyből ugrasz, ahogy kell. És Tom is újra elégedett volt veled.

-          Akkor jó. Most már hazamehetek?

-          Igen. Leó mindjárt elvisz.

Úgy tűnt, tényleg elégedett velem. És ennek most először örültem is. Talán tényleg nem fog cseszegetni, talán tényleg letesz arról, hogy Tom meg én…

Jó volt újra a lakásban lenni, bármennyire is ismertem ennél sokkalta jobb helyeket számomra. Mégis végre megint magam lehettem és átgondolhattam mindent. Nem jutottam többre, mint eddig. Mostanra már olyannyira befészkelte magát Tom a gondolataimba, a szívembe és az életembe, hogy már átalakult némileg az értékrendem. Ezt teszi a szerelem. Kevés gondolkodás… kevesebb, mint kéne. Ha gondolkodnék, nem hagynám, hogy a közelemben legyen. De nem akarok gondolkodni, ha ez az egyetlen ésszerű megoldás.

-          Különös téged ilyennek látni. – jegyezte meg Leó, mielőtt kiszálltam a kocsijából.

-          Milyennek?

-          Boldog vagy.

-          Könyörgöm Leó, ne árulj el Arthurnak.

-          Nem foglak. De ha lebuktok, nem tudhatja meg, hogy én is segítettem nektek. Én nem tudtam semmit, oké?

-          Természetesen.

Egy órányi fürdőzés után rendet raktam a konyhába, kidobáltam a tegnap esti kajamaradékokat és ezúttal füves cigi, dugi kokain vagy tévénézés nélkül is sikerült nyugodtan elaludnom. És úgy éreztem, végre érdemes valamiért holnap felkelnem.

Korán fent voltam. Elmentem boltba reggelit venni, Leó még sehol nem volt. Vettem végre normális kaját. Mióta itt vagyok, még nem főztem. Azt, hogy vannak erre alkalmazható eszközök a konyhába, csak onnan tudom, mert a konyhában kerestem dugihelyet pénznek, drognak és megmaradt otthoni emlékeimnek. Igen. A pénztárcámat az összes papírommal elvette Arthur, de azt a két képet, amit mindig magamnál tartottam még otthon, azt nem. De eldugtam. Nem kell, hogy tudja, mi van rajta. Nem kell, hogy bárki tudja… elég ha nekem fáj, mikor ránézek.

Emlékeztem még kedvenc reggelim, az amerikai palacsinta receptjére, így minden hozzávalót meg vettem. Megtoldottam még juhar sziruppal és már siettem is haza főzni.

Jól esett. Kikapcsoló volt. Nem is tudom, miért nem tettem ezt eddig. Talán az önsajnálat a ludas. Az terelte el minden másról a figyelmem.

Sütöttem pár palacsintát, főztem tejes kávét és a teraszon reggeliztem.

Innen láttam is, mikor megérkezett Leó. Kiszállt a kocsiból és látszólag meglepődött, mikor felnézett. Mind a tíz ujját felmutatva jelezte, hogy tíz perc múlva legyek lent.

El is készültem gyorsan és fél óra múlva már a klubban voltunk. Ahogy beléptem, Tomot kerestem, habár tudtam, ilyenkor még nem lesz itt. Késő délután vagy inkább este szokott jönni.

-          Helló szépségem. – köszönt Arthur mielőtt még a hátsó helység ajtajához érhettem volna.

Egy üveg whiskey volt a kezében, odajött és egy puszit adott az arcomra.

-          Úgy tűnik, tényleg beváltál annak a Kaulitz gyereknek.

-          Mi van?

-          Gyere. Valaki téged keres.

-          Engem?

-          Bármit akar, én teljesítem a kívánságát, így te szépen követed minden utasításomat. – súgta a fülembe és megvárta, míg az ajtóban állandóan ácsorgó ajtónálló kinyitja az ajtót nekünk.

Mikor bementem, egyből a kanapéra néztem. És aki ott ült, arra egyáltalán nem számítottam.

-          Ő itt Ria. – mutatott be Arthur.

-          Szia Ria. Bill vagyok. – állt fel.

-          Szia. – köszöntem vissza nehezen leplezve meglepettségem.

Arthur a kanapéra mutatott, amire mind a hárman le is ültünk. Három pohárba töltött a kedvenc üveg whiskey-jéből és mindkettőnket megkínált.

Nem beszélgettünk, csupán a szokásos udvariassági köröket futották le. Bill az italt dicsérte és a helyet, Arthur pedig nyalt. Kifejezte örömét, hogy megismerheti Németország egyik méltán leghíresebb emberét.

Amint letettük a poharakat viszont, már tárgyra is tért.

-          Bill egy kis saját műsort szeretne. – nyomta a kezembe az egyik kisszoba kulcsait.

Szó nélkül vettem el tőle, felálltam és elindultam a szoba felé. Bill követett és csupán akkor szólalt meg, mikor már bezártam magunk mögött az ajtót.

***

„Meggyógyul. Csak azt kívántam, a pohár helyett bár az ő nyaka lenne a kezeim közt. Remélem minden rendben. Szép álmokat! Holnap látlak!”

Ezt írtam vissza neki, és nem számítottam válaszra. Tudtam hogy túl elővigyázatos ahhoz, hogy ott a bárban csak úgy sms-ezgessen velem.

Hosszú napom volt, nem kellett erőlködnöm, hogy el tudjak aludni. Viszont reggel már korán fent voltam. Megreggeliztem már mire Bill felébredt.

-          Jó reggelt.

-          Szia öcsi. Főztem kávét neked is.

-          Köszönöm. Furcsa téged korán reggel a konyhában látni.

-          Kialudtam magam.

-          És mi a terved mára?

-          Először beszélek Georgal, szerintem átmegyek hozzá. Elég bunkó voltam tegnap, de nagyon felidegesített. Aztán meglátogatom anyut, mert onnan is szó nélkül léptem le a múltkor. Később pedig lemegyek a klubba Vikihez.

-          Kérdezhetek valamit?

-          Nincs kedvem vitázni többet erről.

-          Nem fogunk.

-          Akkor kérdezz.

-          Ő mindig ott van?

-          Néha szabad napot kap, habár fogalmam sincs mi alapján vagy mikor.

-          És ez a pasas…

-          Arthur. – javítottam ki.

-          Na igen. Szóval ez az Arthur ott a főnök?

-          Igen. Ő adagolja az anyagot, övé az összes lány és minden testőr, aki körbefogja.

-          Értem. És még egy észrevétel.

-          Még pedig?

-          Mikor bemutattad Vikit, mintha elgondolkodtál volna, milyen nevet mondj nekem.

-          A klubban Riának hívják. De mi ez a nagy érdeklődés?

-          Csak kíváncsi voltam.

-          De mégis mire? Öcsi miért érdekel most hirtelen annyira?

-          Mert ha bajban vagy, szeretném tudni, hol és kivel keresselek.

-          Ne kezdjük előröl.

-          Nem kezdjük ne aggódj. És most megyek készülődni. Dolgozni kell mennem.

Nem értettem, mit akar, de az hogy az orrom alá dörgölte, neki dolgoznia kell, újra felidegesített.

De ezúttal nem foglalkoztam vele. Nem ronthatja el semmi a kedvem. Régóta keltem már ilyen jó kedvűen, régóta nem éreztem azt, amit ma. Hogy volt valakiért kikelnem az ágyból. Hogy volt konkrét célja az egész napomnak.