20. Nehéz téged itt hagyni.

***

Eszem ágában nem volt otthon éreznem magam, hisz láttam, hogy itt sem vagyok szívesen látott vendég. Undorító. Én nem vagyok ilyen ember. Engem szeretni szoktak, velem jól kijön mindenki. De itt… itt ahol tudják kihez tartozom, már senkit nem érdekel, ki is vagyok valójában. Kivéve Tomot. De akkor sem akarom, hogy Tom mindenkivel összevesszen miattam. Hisz én még csak pár napja vagyok az életében, de ők már hosszú évek óta. Billel az egész élete közös, Georgal is gyerekkoruk óta jó barátok. És ő mégis megvéd, és mégis hallom, hogy kiabálnak.

Mikor kirontott a szobából, megfogta a kezem és a házból is hamar távoztunk, becsapva mögöttünk az ajtót.

-          Tom nem kell ezt csinálnod.

-          Mit? – hirtelen állt meg és egy mozdulattal magával szembe fordított. – Mégis mit? Ne kezd ezt te is! – úgy rám förmedt, hogy szinte fölbe gyökereztek a lábaim.

-          Ne vessz össze mindenkivel miattam. – szóltam halkabban, nem leplezve ijedtségemet.

Mióta itt vagyok, sosem volt jó vége, ha egy pasi kiabált velem.

-          Istenem, ne haragudj. – tette kezeit az arcomra és a szemembe nézett. – Sajnálom.

-          Vigyél vissza légy szíves a lakásba. – kértem.

-          Rendben, de még előbb beugrunk valahova.

-          Még egy emberhez, aki majd utál engem?

-          Ők engem utálnak.

-          Miattam.

-          Magam miatt. Majd mindenkit kibékítek, ha lesz időm, oké?

-          Oké.

-          Ne aggódj értem, megkértelek.

-          Igyekszem.

-          Gyere ide. – ölelt magához, én pedig befúrtam a fejem mellkasába ás átkaroltam a derekát.

Olyan jó érzés volt, hogy ő van nekem ebben az istenverte káoszban. Ő az egyetlen mentsváram. Nem tudom, mivel értem el, de ő van nekem és kiáll mellettem.

Még mielőtt hazavitt, félreálltunk egy sétányon, ahol kiszállt, majd negyed óra múlva újra visszatért.

Egy telefon volt a kezében, amit szétszedett, belerakott egy kártyát, bekapcsolt és beleírt valamit.

-          Ezt tedd el. – tartotta felém. – Ezen bármikor hívhatsz. Bármikor, mikor bajban vagy, vagy szükséged van rám.

-          És ha…

-          Ne mond, hogy nem tudod eldugni előle. Beírtam a számom, én nem hívlak, nehogy lebukj vele. De ígérd meg, hogy nem habozol felhívni engem akármikor, amikor csak úgy érzed.

-          Köszönöm.

-          Vagy csak csörgess meg, és egyből visszahívlak. – folytatta az opciók sorolását, én pedig mélyen meghatódva hálálkodtam újra.

-          Köszönöm. – öleltem át.

Nagyon rossz volt elválni tőle. Mennie kellett Arthurhoz, nekem pedig vissza a kalitkába, hogy mikor Leó megjön, én fent legyek egyedül a helyemen. Mikor a ház elé értünk, nagyjából fél órát maradtunk még a kocsiban. Hátramásztunk abban a hatalmas autóban, az ölébe ültem… csak úgy voltunk. Puszilgattuk egymást, pár érzéki csókot váltottunk és szavak nélkül próbáltam vele éreztetni, mit jelent ő nekem.

-          Menned kéne. – szóltam fájdalmasan, mikor az óra már nyolcat mutatott.

-          Nehéz téged itt hagyni.

-          Nehéz téged elengedni. – feleltem.

-          Akkor most ezredszerre is megígéred nekem, hogy felhívsz, bármi történik. Ne foglalkozz a következménnyel, csak hívj fel és én itt vagyok, vagy bárhol, ahol szükséged van rám.

-          Szerinted valaha lesz kiút ebből?

-          Muszáj lennie. Nézz rám. Megígértem.

-          És mit ígértél még?

-          Hogy beszélek Billel. – felelte szemeit forgatva.

-          Pontosan.

-          Ott van. – mutatott a nem messze velünk szemben leparkoló autóra, amiben Leó ült.

-          Korábban jött.

-          Megyek.

-          Vigyázz magadra.

-          Ne félts.

Egy utolsó szenvedélyes csókkal váltunk el, majd kiszálltam a kocsiból, ő pedig visszamászott a helyére.

Egyet dudált, majd egy utolsó szemezés után elhajtott.

-          Szia. – köszöntem Leónak, aki kiszállt a kocsijából és a motorháztetőnek támaszkodva várt rám.

-          Szia. Mégis vár rád Arthur.

-          Most?

-          Már egy órával ezelőtt is, de nem voltál itthon. Azt mondtam, aludtál, és még el kell készülnöd. Reméltem, hogy itt leszel hamarosan.

-          Miért csináltad ezt? Miért engedtél el egész napra? Miért hazudsz neki miattam?

-          Mert ennyit megérdemeltél. De figyelmeztetlek, ha Arthur megtudja, hogy a háta mögött ezzel a pasassal kavarsz, annak csúnya következményei lehetnek mindkettőtök számára.

-          Tudom, de…

-          Ne. Ez nem az én dolgom. Nem is szeretnék belefolyni. Remélem jól telt a napod, de most már menjünk, mert Arthur vár.

-          Köszönöm.

-          Nem kell.

Nem láttam érzelmet rajta most sem. A kőszívű marcona testőröm mellém állt, ha csak egy napra is, de mellém állt. Fogalmam sincs, hogy a jövőben hogyan fogja kezelni az ügyet, de remélem ugyanilyen pozitívan, mint ahogy azt ma tette.

Gyorsan felszaladtam és felöltöztem.

Mikor odaértünk, egyből megláttam az új lányt. Sírt. Ült abban a kis elszeparált fakkban, ahol a minap én beszélgettem Tommal, és potyogtak a könnyei.

-          Ő az új lány? – kérdeztem Leót, a lány felé mutatva.

-          Igen.

-          Odamegyek hozzá.

-          Rendben. Szólok Arthurnak, hogy itt vagy.

-          Köszönöm.

Lassan odasétáltam hozzá, hogy legyen ideje egy kicsit összeszedni magát. Mikor látta, hogy közeledek, gyorsan elfordult, nem nézett rám.

-          Szia. – ültem le vele szemben. – Viki vagyok. Itt van, aki Torinak, van, aki Riának hív.

Nem válaszolt, még csak rám se nézett.

-          Tudom, mit érzel. Hidd el. Én is voltam ebben a helyzetben. Félsz, mert nem tudod, hol vagy, nem tudod, kik ezek az emberek, és fogalmad sincs, mit fogsz itt csinálni. Mindenről csak sejtésed van, és rettegsz, hogy be is igazolódnak. De tudd, hogy rám számíthatsz.

-          Alexandra. – mutatkozott be végül.

-          Hosszú volt az első nap?

Csak bólogatott hatalmas csodaszép kék szemeiből pedig végre nem folyt patakokban a könnye. Egy szalvétát kivettem a tartóból és odaadtam neki.

-          Szedd össze magad. Itt nem tolerálja senki, ha érzelmet lát rajtad.

És ahogy kimondtam, megláttam őt. Tom épp kijött a hátsó helységből, megtörölte kicsit az orrát és leült a bárpulthoz. Szívott. Kokaint szívott és értem tette. Hogy ne bukjunk le. Most odamennék és magamhoz ölelném, de nem tehetem és ez szörnyű.

Aztán megjelent Arthur is, és ahogy kilépett az ajtón, engem keresett a tekintetével.

-          Mennem kell. – közöltem Alexandrával. – Később még beszélgetünk, ha szeretnél.

-          Köszönöm.

Felálltam és elindultam Arthur felé. Mikor észrevett, gusztustalanul végigmért és mikor odaértem, elkapta a derekamat és megcsókolt. Tomtól nem egész öt méterre ledugta a nyelvét a torkomon, és én úgy éreztem, ha lenne bármilyen fegyverem, most megölném.

Nem mertem Tomra nézni. Sejtettem, hogy mit gondolhat, mit érez most. Csak abban reménykedtem, hogy tudja, nem tehettem semmit ellene.

Mikor már úgy éreztem pár perc múlva, hogy nem feltűnő, oldalra néztem, ahol hűlt helyét találtam. Nem ült a pultnál, nem volt sehol.