18. rész. Egyelőre bírlak anyagilag.

-          Na jó. – fékezett hatalmasat, majd betolatott az egyik utcába, ami mellett az imént elhaladtunk, átvágott mindenen és visszafordult.

-          Mit csinálsz?

-          Odamegyek, szétverem a pofáját, odaadom neki a pénzét és szabad vagy.

Olyan ideges volt és olyan mereven kapaszkodott a kormányba, hogy azt hittem azonnal a kezében marad, kiszakadva a műszerfalból.

-          Nem teheted.

-          Miért? Miért nem?

-          Ennek több oka is van. Az egyik, hogy nem mehetsz oda a klubba és verheted őt szarrá a testőrei előtt. Az első pofonig nem jutnál el élve. A második, hogy ez az én dolgom és a harmadik, ami a te szempontodból a legfontosabb, hogy nem fizetheted te ki, amivel én tartozom.

Muszáj volt lebeszélnem erről, akármennyire is tudtam, milyen szarul érvelek.

-          Kérlek Tom. Ne csináld ezt.

Hirtelen félreállt és leállította a motort.

-          Megtenném érted, ugye tudod? – fordult felém, és a szemembe intézte ezeket a szavakat.

-          Igen, de nem teheted. Kérlek.

-          Nem fogom hagyni, megmondtam.

-          Nem játszhatod a hős megmentőt, aki szarik arra, hogy vele mi lesz.

-          Az utóbbi időben te vagy az egyetlen, ami tényleg érdekel. Úgyhogy szarok arra, hogy mi lesz velem.

-          De én nem. Mert ha te kinyíratod magad, abba beleőrülök és a helyzet nem változik, csupán annyit, hogy többször próbálok majd véget vetni szánalmas életemnek. Kérlek. Legalább ma hagyjuk ezt a témát. Ne akarj ma megmenteni, csak legyél velem, legyünk együtt és ne gondoljunk másra. Nem akarok attól rettegni, hogy mi lesz később, nem akarom elrontani azt, ami most van. Mert évek óta ez a legjobb dolog az életemben. Te vagy a legjobb dolog az életemben. Még azt sem sikerült teljesen elhinnem, hogy létezel, nem akarlak elveszíteni. Miattad nem adom fel, miattad van életkedvem újra még akkor is, ha csak pár napja ismerlek, én úgy érzem…

Egy csókkal szakította félbe érzelemkitörésemet. Mindkét kezét az arcomra téve húzott magához és megcsókolt.

-          … szeretlek. – fejeztem be a mondatot valamivel halkabban és bizonytalanabbul.

-          Én… - jött zavarba, és tudtam, keresi a szavakat, amivel majd nem bánt meg annyira.

-          Nem kell mondanod semmit. – tettem szája elé a mutatóujjam. – Csak kitört belőlem az érzelem. Nem akarlak elijeszteni, és ha akarod tegyünk úgy, mintha nem mondtam volna semmit.

-          Beszélhetek? – kérdezte és megfogta a kezem.

-          Persze.

-          Talán ez nem is szerelem, hisz csak pár napja ismerlek, és fogalmam sincs, hogy elég-e ennyi idő, hogy kialakuljon. Nem szoktam érzelmekről csevegni, az nem az én asztalom, viszont azt tudnod kell, hogy mikor velem vagy, olyan hevesen ver a szívem, mint soha azelőtt és mikor nem vagy velem, szakadatlanul te jársz a fejemben. Mióta felpofoztál egy gramm kólát sem szívtam fel, mert nincs rá szükségem. Te vagy a drog, ami segít felejteni, ami eltereli a gondolataimat arról, hogy vakvágányra futott az életem.

Gondolkodás nélkül vetettem rá magam. Kikapcsoltam az övem, hogy jobban hozzáférjek és minden szenvedélyem beleadva csókoltam meg. Eufórikus állapotba kerültem, fogalmam sincs hogyan, de egy pillanat alatt az ölébe másztam és csókoltam tovább. Mindkét kezével felsőm alá nyúlt és hátam felhevült bőrébe mélyesztette ujjait. Kezemmel lenyúltam és kitapogattam nadrágjának gombját, amit egyetlen erőteljes mozdulattal sikerült is kigombolnom.

Dörömbölést hallottam és azonnal az ablakhoz néztem. Egy egyenruhás rendőr állt ott gumibotjával kopogtatva.

Visszaügyetlenkedtem magam az anyósülésre, Tom pedig megnyomta a gombot és leengedte az ablakot.

-          Jó napot. – szólt ki elővéve magabiztosságát.

-          Nahát nahát. Egy újabb híresség, aki azt hiszi, bármit megtehet.

Meglepett, hogy hírességnek nevezte, eddig nem is gondoltam rá, hogy ő itt Németországban ismert arc.

-          Szálljon ki a gépjárműből.

-          Csak begombolnám a nadrágom. – felelt Tom cinikusan és rámmosolygott.

Összeszedte magát, visszahúzta az ablakot, majd egy nagy sóhaj kíséretében kiszállt az autóból.

Nem hallottam, mit beszéltek, de pár perc múlva visszaszállt és beindította a motort. A rendőrre néztem, aki egy kisebb halom papírpénzt számolgatott, majd gyorsan inge belső zsebébe rakta.

-          Ezen a világon mindenki megvehető. – húzta mosolyra ajkait, majd megfordult az autóval az úton és megint az eredeti célunk felé vettük az irányt.

-          Fel kéne már írnom mennyivel tartozom.

-          Egyelőre még bírlak anyagilag. – tette a combomra a kezét.

-          Nem hiszem, hogy ez volt a terved, mikor megkerested a pénzed.

Nem tudom ugyan, hogy mi ütött belém, mikor az út szélén parkolva, egy autóban estem neki, de jó érzés ilyet csinálni. Jó érzés felhőtlenül és nem gondolkodva tölteni az időt valakivel, aki ennyire fantasztikus.

Mindenesetre jót nevettünk ezen a szitun, de Tom főleg azon amilyen fejet szerinte vágtam, mikor megláttam az ablakon kopogtató morcos rendőrt.

Isteni finomat ettem. Mióta itt vagyok még nem is voltam étteremben, és csak most jöttem rá, ez mennyire hiányzott. Mindent megettem, amit rendeltem és rendesen zavarba jöttem, mikor észrevettem, hogy Tom engem néz mosolygó szemeivel.

Az étteremből kilépve magához húzott és megcsókolt. Megfogta a kezem és úgy sétáltunk vissza az autóhoz a parkolóba.

Innen már csak pár perc volt a végleges uticél.

-          Kihez is jövünk? – kérdeztem.

-          Georg. Ő volt a bandában a basszeros. A legjobb barátom volt gyerekkorom óta.

-          Volt?

-          Egy kicsit eltávolodtunk, tudod, mióta Tom rehabra került és elcseszte mindenki életét. – ironizált szemeit forgatva. – De ettől még jó barát. A legjobb.

-          Ő is annyira fog nekem örülni, mint a testvéred?

-          Georg egy kicsit, hogy úgy mondjam felszínesebb. Úgyhogy ő első látásra kedvelni fog téged.

És megérkeztünk. Tom ajtót nyitott nekem, majd a bejárati ajtóhoz sétáltunk, ami kopogás nélkül nyílt ki hirtelen. Egy hosszú barna hajú, Tomnál valamivel alacsonyabb és kevésbé izmos srác jelent meg az ajtóban és szorosan ölelte magához Tomot.

-          Haver! – tolta kicsit el magától, és úgy tűnt, jól meg akarja nézni. – Rég láttalak.

-          Én is. – veregette meg a hátát Tom, majd felém fordult. – Ő Viki. Viki, ő Georg.

-          Viki. Szia. – fogadott derűsen, majd beinvitált bennünket. – Gyertek be.

Egy dolog egyből feltűnt. Mint Tomék házában, itt is a fal telis tele relikviákkal, emlékekkel zenei múltjukból.

-          Remélem időben szóltam, hogy jövünk.

-          Persze. Téged mindig szívesen látlak akármikor.

-          Figyelj, lenne egy kérésem.

-          Halljam.

-          Nemsokára el kell mennem elintézni valamit. Viki addig itt maradna veled. Jövök úgy két óra múlva nagyjából. Nyomom neki.

Zavarba jöttem. Valahogy cikinek és kiszolgáltatottnak éreztem ezt a helyzetet. Itt hagy megőrzésre egy embernél, akit nem is ismerek és ő is, ahogy kiderült, már rég nem találkoztak.

-          Alap haver, neked bármit. De nem akarod elmondani, mi dolgod?

-          Hát elég hosszú és bonyolult. – nézett rám.

-          Beszélhetnénk egy percet? – kérdezte Georg. – Négyszemközt. – tette hozzá, amitől ha lehet még szánalmasabbnak éreztem magam.

-          Nem baj ha… - fordult ismét felém Tom.

-          Nem. Dehogy. Persze. – soroltam.

-          Érezd otthon magad. Ital a hűtőben, pohár a jobb felső szekrényben. – mutatott Georg udvarias házigazdaként a konyha felé.

-          Köszönöm.