17. rész. Sosem önszántamból.

Rég nem látott formámat hoztam. Kihozta belőlem a legjobbat, így fantasztikus együttlétünk alatt többször is csúcsra juttattam és én sem gyengén élveztem hatalmasat megkoronázva életem egyik legjobb szexét.

Elégedetten dőltem hanyatt mellette próbálva kiegyenlíteni a légzésem és helyre rázni zakatoló szívverésem.

Pár perc múlva ránéztem és bele akartam látni a fejébe. Tudni akartam mit gondol, mert valahogy olyan érzésem volt, valami nem stimmel.

-          Mire gondolsz? – fordultam felé és a füle mögé tűrtem egy arcába lógó tincset.

-          Nem akarod tudni.

-          Hagy döntsem el én.

-          Kettőnkre gondolok. – vágta rá egyből teljesítve kérésemet.

-          És mire jutottál?

-          Arra, hogy jó veled.

-          Hát reméltem, hogy ezután ezt fogod mondani. – próbáltam mosolyt csalni az arcára.

-          Nem csak így. Jó veled lenni.

-          Figyelj rám. Fogalmam sincs, hogyan fogom kivitelezni, de megígértem, hogy segítek.

-          De nekem haza kell mennem. Nekem Kentucky az otthonom.

-          Erre még ráérünk akkor gondolni. De addig is annyiszor fizetek érted Arthurnak, amennyiszer csak szeretnéd. Együtt kitalálunk valamit.

Gyönyörű szemei könnybe lábadtak, mint mindig, mikor éreztetem vele, hogy nincs egyedül, amíg én vagyok.

-          Már nem tudom, mi lenne velem nélküled. – mondta hirtelen a szemembe, amire én is egyből őszintén válaszoltam.

-          Valami hasonlót érzek én is.

-          Hol voltál eddig?

-          Azt hiszem téged kerestelek. Csak rossz helyen. – vallottam be és ezt valahogy furcsa mód belülről éreztem.

Ezt az érzést tudatni akartam vele. Olyan rég törődtem valakivel és viszonzásra is olyan rég találtam. Ez most jó. Ez most nagyon jó és nem adnám oda semmiért. Hirtelen jött ez az egész és iszonyú jó érzés.

-          Nem maradhatunk itt. Leó nem vigyáz rám, azt mondta, de Arthur lehet, hogy idejön leellenőrizni.

Igaza volt. Én pedig rájöttem egy másik talán fontos összefüggésre.

-          Feltűnő lenne, ha ma nem mennék, miután minden nap ott vagyok, mióta megláttalak. Úgyhogy beugrok majd egy italra hozzá és megköszönöm neki ezt az estét.

-          Köszönöm.

-          Mit?

-          Hogy ezt csinálod.

-          Mondtam. Nem akarom, hogy miattam bajba keveredj. Ha még egyszer hozzád ér, megölöm. – simítottam meg gyengéden azt a zúzódást a szeme alatt, ami miatt még most is égető vágyat érzek Arthur kicsinálásáért.

Megcsókolt. Újra azzal a hálás köszönet csókkal jutalmazott, pedig egyáltalán nem vártam el.

-          Fejben már meg is terveztem a mai napot. – közöltem vele témaváltás gyanánt.

-          Igen? És tudhatom én is? – kíváncsiskodott.

-          Elviszlek ebédelni az egyik kedvenc éttermembe.

-          Nem hiszem, hogy…

-          Nyugi. – szakítottam félbe, hisz már erre is gondoltam. – Egy másik városban van. És ott lakik a legjobb haverom, akihez beugrunk. Megmutatlak neki, hogy ne aggódjon a választásom miatta többet. Aztán otthagylak egy kicsit, míg visszajövök a klubba. Később visszamegyek érted, aztán idehozlak mielőtt még Leó nagyon keresne.

-          Azt hiszem ittlétem óta ez lesz a legjobb napom.

-          Lesz ennél még jobb is, előre szólok.

Tudtam, hogy be kell őt mutatnom Georgnak. Ő majd megérti egyből, mi történik velem. Ő talán majd hat Billre is, mert nekem nincs türelmem újabb csatákat vívni az öcsémmel.

Ha vége lesz ennek a napnak, nehéz lesz őt elengedni. Nehéz lesz megint úgy ott hagyni, hogy nem tudom majd, mi történik vele, nem tudom majd, hogy az a fasz zaklatja-e, és ez a legrosszabb az egészben. Ha tehetném, most magammal vinném hozzánk… de tudom, hogy ez nem ilyen egyszerű.

Egy gyors közös zuhanyzás után mindketten felöltöztünk és elindultunk. Viki alaposan körbenézett és lassan lépkedett ki a kapun. Odamentünk a kocsimhoz, ajtót nyitottam neki szokásomhoz híven, majd beszálltunk.

-          Ez meg mi? – láttam meg egy cetlit a szélvédőmön, majd kiszálltam, hogy megnézzem. – Kilencre itt vagyok. Leó. – olvastam fel Vikinek a tartalmát.

-          Ezt nem értem. – nézett rám ártatlanul.

-          Pedig elég egyértelmű. Békén hagy téged, de este kilenckor itt akar téged látni egyedül. Kompromisszum. Jó arc ez a Leó.

-          Vagy csapda. Épp figyelnek minket, és ahogy elmegyek veled, Arthur ránkszáll és nekem annyi.

-          Vagy túl paranoiás vagy és Leó csupán egy napig a pártodat fogja.

-          Tetszik az optimizmusod.

-          Az az egyik védjegyem. – feleltem és beindítottam az autót.

Nagyjából egy óra volt az út addig az étteremig, ami már kellően biztonságos távolságra volt Arthurtól és elég közel Georghoz. Az úton volt időnk beszélgetni és én még kíváncsi voltam egy pár dologra. Minél több infót tudni akartam az ittlétéről, hátha valami majd megadja az ötletet, hogyan fogom megszabadítani innen.

-          Kérdezhetek valamit? – kezdtem bele pár perc múlva.

-          Persze.

-          Te végülis Arthur barátnője vagy, ugye?

-          Olyasmi. De Mimi lakik vele. Mimi már évek óta a barátnője, eleinte ő volt egyedül, míg Arthur el nem kezdte gyűjteni mellé a többit. Ő pedig tűri, mert szereti.

-          És te… szóval te és ő. – már nem tudtam, minek kezdtem bele, és rögtön tudtam, nem lehet jó vége.

-          Lefeküdtem-e vele?

-          Igen.

-          Sosem önszántamból. – felelte és hirtelen utáltam magam, amiért kihúztam belőle ezt a mondatot.

***

Együtt zuhanyoztunk, aztán öltöztünk fel és lementünk a kocsihoz, hogy végre elinduljunk innen. Tom ismét előzékenyen ajtót nyitott engem és megvárta, míg beszállok, majd megkerülve az autót, beült mellém.

-          Ez meg mi? – pattant ki a kocsiból és elvett egy cetlit a szélvédőről. – Kilencre itt vagyok. Leó. – olvasta fel.

-          Ezt nem értem.

-          Pedig elég egyértelmű. Békén hagy téged, de este kilenckor itt akar téged látni egyedül. Kompromisszum. Jó arc ez a Leó.

-          Vagy csapda. Épp figyelnek minket, és ahogy elmegyek veled, Arthur ránkszáll és nekem annyi. – már megint a rettegés lett úrrá rajtam.

-          Vagy túl paranoiás vagy és Leó csupán egy napig a pártodat fogja.

-          Tetszik az optimizmusod. – és ő már megint megnyugtatott.

-          Az az egyik védjegyem. – feleltem és beindította az autót.

Pár percnyi utazás után felém fordult és azt kérdezte:

-          Kérdezhetek valamit?

-          Persze.

-          Te végülis Arthur barátnője vagy, ugye?

Letaglózott a kérdése, de lepleztem és gyorsan, egyértelműen válaszoltam.

-          Olyasmi. De Mimi lakik vele. Mimi már évek óta a barátnője, eleinte ő volt egyedül, míg Arthur el nem kezdte gyűjteni mellé a többit. Ő pedig tűri, mert szereti.

-          És te… szóval te és ő.

Valahogy azt láttam rajta, hogy már megbánta és tudtam jól, mit akar kérdezni.

-          Lefeküdtem-e vele?

-          Igen.

-          Sosem önszántamból. – válaszoltam meg ezt is.

-          Sajnálom, nem akartam…

-          Nem baj. – vágtam közbe. Ne sajnáld, nem a te hibád.

-          Meg tudnám ölni a puszta kezemmel.

-          Én keveredtem bele ebben. Vagyis belekevertek, de az már mindegy.

-          Ezt hogy érted? – nézett rám, felkeltettem az érdeklődését.

-          Mikor idejöttem Amszterdamból, nem egyedül jöttem. Egy sráccal, akivel már otthon is ismertük egymást.

-          A rossz társaság. – emlékezett első beszélgetésünkből.

-          Igen. Segített párszor terjeszteni Arthurnak, csak a pénzt felejtette el odaadni neki. Arthur megfenyegette, majdnem meg is ölte a szemem láttára. Végül én lettem a cserealap. Ha engem itt hagy, ő távozhat épségben.

-          És ő itthagyott? – háborodott fel.

-          Szó nélkül. Először úgy voltam vele, mi baj lehet. Majd lelépek pár nap múlva és ennyi. Mikor rájöttem én naiv amerikai kislány, hogy is zajlik itt az élet az alvilágban, már késő volt. Leó mindenhova velem jött, Arthur rendszeresen erőszakolt meg és bántalmazott. A kokain volt az egyetlen dolog, ami valamelyest elviselhetővé tette számomra ezt a borzalmat addig, míg össze nem tudom gyűjteni azt a pénzt, amivel tartozom neki. Mármint amivel az a srác tartozik neki.