11. rész. Bárkivel elmentem volna.

Isteni érzés, mikor csak úgy vagy. Mikor lebegsz a nagy semmiben és nem gondolsz semmi rosszra. Sorra szívtam a cigarettákat és kapcsolgattam a tévét. Semmi más nem foglalkoztatott most, tudatosan kizártam minden érzést, mert ha hagytam volna eluralkodni magamon, úrrá lett volna rajtam a végső kétségbeesés.

Hamar eljött a reggel, ami még mindig ébren talált engem. Az órámra néztem és láttam, készülnöm kell. Új nap kezdődik… változás nélkül. Kinéztem az ablakomon, Leó ezúttal nem a kocsijában ült. Mellette állt és felfelé nézett. Az ablakom felé. Mikor észrevett, integetett nekem, én pedig visszahúztam a függönyt. Aggódott értem? Este kedves volt velem, én pedig lejárattam magam. De mit számít ez már? Az életemnél nagyobb tévedést nem tudnék mondani, és ebbe belefér egy hiszti, egy kiborulás a testőröm, a kalitkám zárához tartozó kulcs őrzője előtt.

Élettelenül elrágtam egy müzli szeletet, mivel a rágás is nehezemre esett jelen állapotomban, majd lezuhanyoztam, kisminkeltem magam, hogy eltakarjam még mindig különféle színekben pompázó arcomat, felöltöztem és vártam. Leóra vártam, aki hamarosan kopogással jelezte érkeztét és indulásom idejét.

Nem beszéltünk ezúttal sem. Rám nézett, végigmért, szinte próbált a fejembe látni, de én elfordultam, tekintetem az útra szegeztem és mereven bámultam magam elé, míg meg nem érkeztünk.

-          Minden rendben? – kérdezte, mikor kiszálltunk a kocsiból.

Csak bólintottam válaszként… egy igent. Hisz minden rendben, nem?

Arthur épp Mimit tapizta a kanapén, mikor beléptünk. Előbb Leóra nézett, aki egy bólogatással válaszolt fejben feltett kérdésére, majd rámmosolygott. Undorodtam attól a mosolytól, zsigereimben éreztem, mennyire gyűlölöm ezt az embert. Leváltottam Mimit. Ő végignyomta az éjszakát, most „haza” mehet „pihenni.”

-          Kajás vagyok. Leó hozz egy pár pizzát. – utasította testőrömet, amint leültem.

-          Szokásos? – kérdezte.

-          Igen. – felelte Arthur és felém fordult.

Félrehúzta vállamra omló hajam és belecsókolt a nyakamba. Elhúztam a testem és az asztalra nyúltam egy cigarettáért.

-          Meg vagy sértődve?

-          Csak hagyj békén.

Elment a füle mellett, reakció nélkül váltott témát.

-          Ez a Tom nagyon oda van érted.

Összerezzentem neve hallatán és még a hideg is kirázott arra gondolva, most mi következik. Nem magamat féltettem. Tomot.

-          Hogy érted? – folytattam a mozdulatsort, és rágyújtottam.

-          Nem sokáig habozott mikor meghallotta, hogy egész éjszakára az övé vagy.

-          Nem vagyok senkié.

-          Pedig úgy láttam, nem esik nehezedre elmenni vele.

Most már rettegtem, így gyorsan reagáltam egyenesen a szemébe, hogy lássa mennyire komolyan gondolom mondandómat.

-          Bárkivel elmentem volna, hogy ne kelljen itt lennem. Tom vagy hogy hívják csak egy drogos gazdag pöcs, aki lealjasodik a kurvázáshoz.

Arthur szája mosolyra húzódott. És csak egy rövid pillanat múlva jöttem rá, hogy miért.

-          Helló. – hallottam meg a hátam mögül Tom hangját.

***

A telefonom idegesítően hangos zenélésbe kezdett, amitől egyből felébredtem.

-          Mi az? – szóltam bele nem túl lelkesen, de a fáradtságon kívül még az is rájátszott, hogy fogalmam nem volt, ki keres.

-          Szevasz haver! Mi van, te még délben alszol?

-          Georg?

-          Ki más. Mi van veled?

-          Alig három órája feküdtem le aludni az van velem.

-          Ezer éve nem beszéltünk. Nem futunk össze? Elmehetnénk iszogatni vagy valami hasonló.

-          Bill mondta, hogy hívj fel, ugye?

-          Dehogy, haver! Miért hívott volna?

-          Haver. – szóltam rá, hogy végre véget vessek ennek a felesleges szövegelésnek.

-          Jó oké. Bill hívott, hogy nem vagy jó formában.

-          Gondolom, ő is így fogalmazott.

-          Majdnem. – vigyorgott a vonal másik végén.

-          Nincs szükségem oktatásra.

-          Nem is áll szándékomban. Felnőtt vagy már.

-          És mit mondott Bill?

-          Hogy rákattantál egy maffiózó kurvájának a megmentésére és újra drogozol.

-          Nos hát ez végülis így igaz, azt leszámítva, hogy ő nem…

-          Nem kurva. Igen, Bill szólt, hogy ne használjam ezt a kifejezést, mert berágsz rá. Na mesélj, milyen lány ez?

-          Gyönyörű, ártatlan és őszinte. Nem tudja ki vagyok, nem is érdekli. Viszont engem érdekel, hogy ő ki és segíteni akarok neki eltűnni innen.

-          Mióta ismered?

-          Régóta látom már őt rendszeresen, de a tényleges ismeretség pár napos.

-          Na jó haver, nekem most dolgom van, viszont ez a sztori baromira érdekelne, úgyhogy fussunk össze a közeljövőben. Mondjuk ma este.

-          Nem érek rá.

-          Vele találkozol?

-          Ez hosszú és bonyolult, de végülis igen.

-          Tom, ugye nem keveredsz túl nagy szarba?

-          Igyekszem.

-          Megéri?

-          Meg.

-          Akkor szólj, ha valamiben tudok segíteni.

-          Köszönöm. Bár Bill is így lenne vele.

-          Bill a testvéred. Még jó, hogy máshogy áll hozzá.

-          Mindegy. Majd hívlak.

-          Rendben. Vigyázz magadra.

-          Meg lesz. Csá. – tettem is le a telefont.

A házból igyekeztem úgy kisurranni, hogy lehetőség szerint ne kelljen anyuékkal leülni beszélgetni. Hazamentem, gyorsan lezuhanyoztam, átöltöztem és mentem is… Látni akartam, hogy jól van-e. Tudni akartam, hogy meg van és semmi baja.

Nagyon hamar odaértem, nem hiába vesz az ember ekkora teljesítménnyel bíró gépet a segge alá. Leparkoltam a szokott helyre és már láttam is Leót kilépni az épületből. Csak intettem neki és bementem.

Nem akartam berontani és egyből a nevét üvölteni, így lassan sétáltam a hátsó helység ajtaja felé és ráérősen nyitottam be. És ott ült. Háttal nekem, Arthurral beszélgetve.

-          Bárkivel elmentem volna, hogy ne kelljen itt lennem. Tom vagy hogy hívják csak egy drogos gazdag pöcs, aki lealjasodik a kurvázáshoz.

Arthur elvigyorogta magát, ő pedig elhallgatott, de nem fordult hátra.

-          Helló. – köszöntem hangosan.