7. rész. Hosszú történet.

***

Leo a mosdóból visszakísért Arthurhoz, aki már türelmetlenül várt rám. Közölte, hogy Tom ma nem hogy ingyen adagot kap, de ingyen meg kap engem is. Mikor megkérdeztem, miért nem egy másik lányt, azt felelte, mert Tom engem akar. Tehát vele ezt már megbeszélte volna? Tom megint le akar feküdni velem, mint egy ócska kurvával? Nem értem. Annyira máshogy viselkedik, annyira más fény van a szemében. Aggódott értem és tudni akarta a nevem.

Betartotta a pár percet és csak aztán jött ő is oda hozzánk. Ahogy leült, Arthur már közölte is vele előnyös ajánlatát. Tom rám nézett, de nem bírtam a szemébe nézni. Viszont ahogy meghallottam, hogy egész estére elszabadulhatok innen, nem láttam más kiutat. Tudtam, hogy kiolvassa a szememből, mire vágyom, így egyből igent mondott és közölte, hogy induljunk is most. Arthur még visszarántott és a fülembe súgta, hogy nem akar csalódni bennem, majd végre elengedett és már mentem is Tom után, egészen a kocsiig.

-          Hova szeretnél menni? – kérdezte, ahogy odaértünk.

-          Ezt hogy érted? – kérdeztem vissza értetlenül.

-          Mit szeretnél csinálni, hova szeretnél menni? – folytatta.

-          Mit csinálni? – kérdeztem vissza, most már abszolút összezavarodva.

-          Egy ideig még bírom, hogy mindenre visszakérdezel. Nekem nem kell az ingyen numera.

-          Akkor miért fogadtad el?

-          Miattad. Ha visszautasítom, az az állat azt hiszi, hogy miattad tettem. És akkor talán újra bánt majd téged. Másrészt, mert úgy néztél rám.

-          Nem akarlak bajba keverni. – hatódtam meg.

-          Nincs akkora baj, amiből ne vergődnék ki valahogy. Nyugi. Csak mond meg, hova szeretnél menni.

-          Mindegy. Csak el innen.

-          Gyere hozzám.

-          A lakásodba?

-          A házamba. – helyesbített kicsit nagyképűen, és ettől én elmosolyodtam magam.

Átsétált a kocsi jobb oldalára és ajtót nyitott nekem.

-          Várj. Mielőtt a kocsimba ültetlek és elviszlek a házamba, azért elmondhatnád az igazi neved.

-          Sajnálom. – kértem elnézést és csak remélni tudtam, hogy nem írtam le magam végleg ezzel a kis hazugsággal. – Victoria.

-          Tori, Ria, Victoria. – sorolta elismerően bólogatva.

-          És te tényleg Tom vagy?

-          Igen. – vágta rá és úgy éreztem, megleptem a kérdésemmel.

Kezet nyújtottam neki és bemutatkoztam most már a teljes nevemmel.

-          Victoria Taylor.

-          Tom Kaulitz.

-          Akkor most már beszállhatok? – kérdeztem türelmetlenül, mert már el akartam tűnni innen.

-          Minden további nélkül.

Nagyjából negyed órán át ültünk szótlanul egymás mellett mielőtt leparkoltunk egy nagy ház előtt. Egy hófehér kabrió Bmw mögött álltunk meg, amiből arra a következtetésre jutottam, hogy nem egyedül él itt. Valahogy ez a kocsi nem illik hozzá.

Ajtót nyitott nekem és kiszálltam.

-          Íme. – mutatott végig a házon.

-          De nem egyedül élsz itt, ugye?

-          Nem. Az öcsémmel, Billel.

-          Nem akarok zavarni.

-          Ne hülyéskedj, nem zavarsz senkit. Bill jó fej, majd meglátod.

-          Biztos?

-          Figyelj. – fordult felém. – Ha szeretnél máshova menni, csak szólj.

-          Nem. Jó itt. – vágtam rá.

Tudtam, itt nem keres senki, nem kell tartanom semmitől.

-          Akkor gyere. – indult el az ajtó felé. – Bill! – kiabált, ahogy belépett.

-          Na végre! Mi volt a… - kezdett aggodalmas érdeklődésbe, de félbe hagyta, mikor meglátott engem. – Sziasztok.

-          Bill, ő itt… - akart bemutatni, de kérdően nézett rám, most milyen nevet szeretnék használni.

-          Viki vagyok. – léptem oda a magas, fekete hajú sráchoz és kezet nyújtottam.

-          Bill. – fogott kezet velem. – Tom, beszélhetnénk?

-          Persze. – forgatta szemeit, majd rámnézett. – Egy perc és jövök. Foglalj helyet nyugodtan.

Elvonultak valahová, ahol én már nem hallhattam őket. Lefoglaltam magam, körbenéztem a háznak ebben a részében. A falon pár polcon, egy rakás díj volt. „Az év felfedezettje: Tokio Hotel” „Az év klipje: Tokio Hotel - Monsoon” „Az év előadója: Tokio Hotel” „Az év énekese: Bill Kaulitz”, és még ehhez hasonló darabok. Ezek a srácok valamikor egy híres együttest alkottak. A képek alapján, Tom volt a gitáros, a testvére, Bill pedig az énekes. Még két srác is van a fotókon, egy dobos és még egy gitáros.

-          Itt is vagyok. – jött vissza hozzám Tom. – Gyere, menjük a teraszra. Iszol valamit?

-          Köszönöm, nem.

-          Szólj, ha kérsz valamit, ne szégyenlősködj.

-          Rendben.

Hozott magának egy sört és kiültünk a teraszra. Bill nem csatlakozott, gondolom, nem tűntem neki túl szimpatikusnak.

-          Tom, én tényleg sajnálom azt a pofont.

-          Felejtsük el. Megérdemeltem.

-          Nem vagyok ám mindig ilyen hisztis.

-          Kérdezhetek valamit? – komolyodott meg egy pillanat alatt.

-          Attól függ, mit.

-          Te nem tűnsz idevalósinak.

-          Az akcentusom. – pirultam el.

-          Igen. Egyébként szexi. – oldotta a hangulatot egy lehengerlő mosollyal.

-          Kentuckyból származom.

-          Amerikai vagy?

-          Igen.

-          És mit keresel itt?

-          Ez egy hosszú történet. – szomorodtam el. – Nagyon hosszú.

-          És nem akarsz beszélni róla gondolom.

-          Egyelőre azt sem értem, miért érdekel téged annyira.

-          Nem tudom. Az életem elég egyhangú, és most üde színfoltja vagy.

-          Az én szánalmas életemmel szeretnéd lefoglalni magad?

-          Nem úgy értettem.

-          Nem szeretnélek belekeverni semmibe. Jobb, ha nem tudsz rólam semmit.

-          Nem önszántadból vagy itt? – folytatta az érdeklődést.

-          Szerintem ez elég egyértelmű. – mutattam a számon lévő sebre.

-          De itt velem. Dönthettél volna máshogy is. Tudod, hogy nem akarok szexelni veled. Mármint hogy ne akarnék, de ez most nem az a szituáció. Szóval mégis eljöttél, pedig tudtad, hogy én csak kimenekítettelek onnan.