5. rész. Nem tudtam, hogy fizettél.

Megkönnyebbültem a tudattól, hogy ma nem akar itt aludni. Feltápászkodtam nagy nehezen, habár még kicsit szédültem. A tükörben fogadott arcom nem túl bíztató látványa. De nem ez volt az első. És nagy valószínűséggel nem is az utolsó. Egy vattát bevizeztem és letöröltem szám alól a végigfolyt vért. Megmostam az arcomat, és óvatosan megtöröltem, mert már most éreztem, hogy a szemem alatt lévő ütés helye még napokig fájni fog.

Kimentem a fürdőből és újra bezártam az ajtót. Lekapcsoltam az összes lámpát és lefeküdtem a kanapéra. Bekapcsoltam a tévét és végigpásztáztam a szokásos adókon. Kevés amerikai adót lehet fogni itt Németországban, de amit tudtam, bekerestem és beállítottam. Jó néha híreket hallani onnan. Az otthonomról.

Sokáig fent voltam, nem jött álom a szememre. Pár órát tudtam csak aludni, mire a tetőtér ablakain égetően sütött be a nap. Felkeltem és már készítettem is a kávémat, ami majd az agyam is felébreszti. A hűtő ajtajában visszatükröződő képemet látva minden beugrott. Minden, ami tegnap történt. Az arcomhoz nyúltam, ami még most is lüktetett.

Nem voltam éhes és nem is tudtam mit kezdeni magammal. Felkaptam valami kényelmesebb göncöt, töltöttem két termoszba kávét, felvettem a napszemüvegem, és sétálni indultam. A ház előtt ott állt Leo autója. Ott aludt a vezető ülésen, én pedig bekopogtam. Felriadt, mint akit legmélyebb álmából riasztanak fel. Mikor meglátott, letekerte az ablakot, én pedig benyújtottam neki az egyik termoszt.

-          Jó reggelt. – köszöntem.

-          Kössz. – vette el tőlem. – Jó reggelt.

-          Sétálok egyet. – indultam is tovább.

-          Jól vagy? – kérdezte.

-          Persze. – feleltem beletörődve sorsomba és elsétáltam.

Vagy egy órát gyalogoltam, és újabb egy órát ücsörögtem egy padon, figyelve a szabadságukat töltő embereket. Felnőttek, szerelmes párok, szülők, gyerekek, kutyák.

Visszasétáltam a házhoz, ahol Leo falatozott a motorháztetőn ülve.

-          Nem vagy éhes?

-          Nem, köszönöm. – válaszoltam udvariaskodva és felmentem a lakásba.

Tettem-vettem, rendet raktam, ettem egy müzlit, beraktam az egyik kedvenc albumomat a lejátszóba és végre rágyújtottam. Tudtam már mi hiányzott a napomból.

Hat óra körül csengetett fel Leo és szólt, hogy indulnunk kell. Én már felöltözve ücsörögtem a bárszéken egy pohár ásványvizet kortyolgatva. Előtte hosszú perceket töltöttem az arcom lealapozásával. Messziről, rossz szemmel is jól látható nyoma maradt a tegnapi pofonnak. Nincs mit tenni, menni kell.

Beültem a kocsiba és egyenesen Arthurhoz mentünk. Egy szót sem szóltunk egymáshoz. Sosem mertem vele kontaktba lépni. Tudtam, ő Arthur csicskája, aki beszámolóval tartozik neki minden lépésemről. Féltem is tőle. Jó indulattal is százötven kiló lehetett és emellé vagy két méter magas. Ha tőle kaptam volna azt a pofont, már nem ülnék itt. Rendszerint csak úgy megvagyunk egymás mellett. Már egész megszoktam, hogy ő vigyáz rám. Na nem az én testi épségemre. Úgy vigyáz rám, hogy ne tudjak lelépni vagy kikerülni Arthur hatásköréből.

Már egész sokan voltak, mikor odaértünk. Egyenesen a hátsó helységbe vettük az irányt, ahol újból a szemébe kellett néznem annak az embernek, akitől undorodom, akitől kiráz a hideg, és aki azt tesz velem, amit csak akar.

-          Helló édes. – tette a tarkómra a kezét és a szokásos vadsággal csókolt meg.

-          Szia. – köszöntem, mikor végre elengedett.

-          Mimi, mutasd meg neki, hogy kell sminkelni. – csettintett Mimi felé, aki engedelmes pincsiként már rohant is teljesíteni a parancsot.

A mosdóba mentünk, ahol elővette a púderét és nem leplezve irántam érzett szánalmát, segített nekem több-kevesebb sikerrel. Mikor végre magamra hagyott, nem vágytam másra, csak egy erős italra.

A bárpulthoz ültem le és már kértem is magamnak egy koktélt. Ráérősen kortyolgattam és próbáltam úgy tartani a fejem, hogy ne lássa mindenki az arcomat. Jobbra néztem egy ismerős hangot felfedezve, mikor megláttam őt. A tegnapi srácot. Ott ült két székkel arrébb és észrevett. Menekülőre fogtam. Vissza a mosdóba.

Már majdnem elértem az ajtót, mikor utolért és elém állt.

-          Mi történt veled? – kérdezte idegesen.

-          Szerinted? Engedj tovább.

-          Nem.

-          Kérlek.

-          Megvert? Ő tette ugye?

-          Mit érdekel az téged? Megkaptad, amit akartál.

-          Én ezt nem akartam.

-          Sajnálom, hogy úgy viselkedtem tegnap, és remélem megbocsátasz, amiért felpofoztalak. Nem tudom, mi ütött belém, nem szabadott volna. – soroltam gépiesen a szavakat, de még csak nem is tettem úgy, mintha magamtól mondanám. – Ez pedig a tiéd. – kutattam a táskámban az ötvenesért. – Nem tudom mennyit fizettél, de szeretném visszaadni.

-          Nem kell. Az a te pénzed.

-          Nem! Nem az enyém! Nem kell! Fogalmam sem… mindegy. – löktem el a kezét, hogy be tudjak menni.

Ide is utánam jött. Gátlástalan.

-          Miről nem volt fogalmad?

-          Hagyjuk. Hagyj békén.

-          Nem. Mond tovább, tudni akarom.

-          Nem tudtam, hogy fizettél érte. Azt hittem, azért megyünk fel, hogy megmutassam az új árut, ahogy azt szoktuk.

-          Sajnálom. – nézett a szemembe.

Az övéiben őszinte megbánást láttam.

-          Ezt vedd el. – tartottam felé töretlenül a pénzt.

-          Nem kell ez a pénz.

-          Kérlek. És mond meg, mennyivel tartozom még.

-          Viccelsz? Te semmivel. Én tartozom neked. – utalt látványos sebeimre.

-          Nem kell a sajnálatod.

Kopogtak. Tudtam, hogy Leo az.

-          Maradj csendben. – suttogtam.

Féltem attól, mi történne, ha itt találnak minket.

-          Jövök, egy perc! – kiáltottam ki. – Várj pár percet, és csak azután gyere ki.

-          Ne…

-          Cssss. – tettem a mutatóujjam a szájára. – Kérlek.

Bólogatott, én pedig elengedtem és elindultam kifelé.

-          Még a nevedet sem tudom. – szólt halkan utánam.

-          Tori. – vágtam rá azt, ami eddig mindig bevált.

-          Tom vagyok. – felelte, én pedig még egyszer utoljára a szemébe néztem és kimentem.