Mindannak ellenére, amit tanítottak nekünk, én nem is találtam Amerikát olyan rossznak.
A testőrökkel való élményeink is alátámasztották ezt. Egyáltalán nem voltak szívtelenek, sőt nagyon előzékenyen viselkedtek. Amikor visszaküldtek a sorba, az azért volt, mert törődtek a biztonságunkra. Amellett, hogy nagyon elkötelezetten végezték a munkájukat, rendkívül kedvesek voltak hozzánk. Nagyon nezéz volt elhinnem, hogy amit a felnőttek tanítottak nekem igaz lenne: vagyis hogy az amerikaiak ellenségek, akikben nem szabad megbízni.
A New York-ban töltött idő alatt azt is megkérdőjeleztem, hogy a hotelszobáinkba lehallgató berendezéseket helyeztetett az amerikai kormány. Tényleg szükséges volt lehallgatni mindent amit mondtunk?
Egy napon, nem tudom mi ütött belém, de odamentem a telefonhoz (nem vettem fel a kagylót) csak azt mondtam: "Hé, csokit akarok!" Aztán odamentem a tükörhöz és így szóltam: "Fagyit akarok!" Aztán a vázához szaladtam és beleszóltam: "Banánt akarok!" Nagyon jól szórakoztam. Aztán valaki jött és szólt, hogy készülődjünk az esti előadásra és el is felejtettem az egészet.
Amikor visszaértünk a szállodába, benyitottam a szobámba és majdnem összeestem az ijedségtől. A testőröm is nagyon meglepődött.
Az asztalon csoki, fagylalt és banán volt.
Először azt hittem, ajándékot kaptunk a szponzorainktól-nemcsak én, hanem az összes csapattársam is. Persze az meg csak véletlen egybeesés volt, hogy pont azt kaptunk, amiket kértem. Minden szobába beszaladtam és kérdezgettem: "Hé, ti is kaptatok ajándékot?"
Nem kaptak.
Én voltam az egyetlen. Ezután az eset után kicsit óvatosabb lettem.
Az utolsó megálló volt az ameikai körutunk tetőfoka, Washington DC. Itt egy párat kiválasztottak közülünk és a Fehérház udvarán kellett bemutatót tartanunk. A bemutató után aztán bemutattak bennünket az amerikai méltóságoknak és közös fényképet is készítettek rólunk. Úgy emlékszem, Richard Nixon elnök az egyik lány csapattársam mellett állt, én pedig Henry Kissinger államtitkár mellett. Aztán egysezer csak Nixon felém fordult és azt mondta: "Lenyűgüző a tudása fiatalember! Ha felnő, nem lenne a testőröm?"
"Nem –feleltem –Én nem szeretnék egy személyt őrizni. Ha felnövök, az összes kínai honfitársamat szeretném védelmezni!"
Az emberek hirtelen elnémultak. Kínos csend következett. Senki nem számított rá, hogy ezt fogom válaszolni –még én magam sem.
Végül Kissinger törte meg a csendet: „Te jó ég, milyen fiatal és máris úgy beszél, mint egy diplomata!”
Pár nappal később befejeztük az amerikai körutunkat. A nagykövetségen vacsoráztunk, amikor valaki megmutatta nekünk, hogy a Fehérházban tett látogatásunkról szóló cikk a New York Times címlapjára került, fotóval együtt.
A kínai kormánynak persze semmi gondja nem volt a válasszal, amit Richard Nixon elnöknek adtam. Még meg is dicsértek érte.
Újra kitűnő teljesítményt nyújtottam: 100% | 
AJÁNLOM AZ OLDALT
THE SITE