Album kommentár dalról dalra
írta:  ray toro és frank iero

6., i don’t love you

- Ray -

Ez azon dalok egyike, amelyik önmagát írja meg. A versszak és a refrén múlt évben egy turnén született meg, így igen hamar egybe is állt, amikor elkezdtük az írást New York-ban. Az egész dal nagyon nyugtató, kezdve G vokáljától Frank kíséretéig, a legjobb mód, hogy leírjuk, hogy úgy folyik, akár a víz. Ez a dal egy nagyszerű példa Frank stílusára, ahol kísérő szólamokat sző bele a zenében lévő hézagokba. A lassabb tempó még több teret nyújtott neki, hogy ezzel eljátsszon. Megpróbáltuk visszaadni a CCR ’Who’ll Stop The Rain?’ és ’Have Yor Ever Seen The Rain?’-jének a hangulatát, szóval hozzáadtunk egy B3-at és egy Wurlitzer-t a hangzáshoz. Egy nagyon egyszerű szólót írtam ehhez a dalhoz, ami végül a kedvenc részem lett a lemezen. Van egy lágyabb, halk rész a szóló után, ami felkészít a nagy refrénre a dal végén. Gerard vokálja tényleg jól harmonizál a zenével, és a szöveg is annyira igaz és őszinte, hogy még akkoris megindít, ha nem akarod.

- Frank –

Ez a dal igen gyorsan elkészült, és nem is nagyon változott az első verzió óta, amit még NYC-ben írtunk. Ez a szám mindig is a szivem csücske volt. Az egész valami klasszikusra emlékeztet, például amit Otis Redding csinált volna. Ez mindenképpen az egyik kedvencem a lemezen... és nem hiszem, hogy a számoknál csak potyára játszok el részeket, szóval nesztek.

7., house of wolves

- Frank -

Ez a dal már nagyban az L.A-i felvételek alatt született. Az idő tájt volt egy nehéz szakasz az írásban. Személyes problémák adódtak, amitől mindenkinek elment a kedve a zenéléstől. Emlékszem, hogy azon gondolkoztam, hogy bassza meg, ez így nagyon nem jó. Kellett, hogy valakit megint megszálljon az ihlet, hogy aztán ez átragadjon a többiekre, már kezdtem ideges lenni. Szóval emlékszem, hogy leültem, és annyira akartam írni egy dalt, valami nagyon jót... ami egy hiba volt, mer’ amint úgy állok hozzá a dolgokhoz, hogy ó, most fogok írni egy dalt, semmi se jön össze. Szóval másnap megpróbáltam másképpen hozzáállni. Elővettem ezt a nagy piros akusztikus gitárt, amit Rob folyton a házban hagyott és elhatároztam, hogy olyan fajta dallammal fogok próbálkozni, ami az apukámnak is tetszene. És ami akkor született, az lett a ’House Of Wolves’ alapja. Megmutattam a srácoknak, és újra elkezdtünk dolgozni. Még most is elmosolyodom a tudattól, hogy egy, az apukámnak írott dal indította be újra az írást.

8., cancer

- Ray -

Emlékszem, amikor Gerard egyszer késő éjszaka jött hozzám ezzel a dallal, általában abban a napszakban születtek a legjobb részek. A lemez irányvételéről beszéltünk, az érzelmekről, amiket dalok váltanak ki belőled, és hogy még milyen érzelmek hiányoznak. „Van ez a dalom...” mondja. Még nem volt zene hozzá, csak a szöveg, és a dallam, ahogy énekelte. Elkezdte énekelni, és basszus, milyen jó volt. Megfogtam egy gitárt, és elkezdtük hozzá megírni az akkordokat, az alapján, hogy mi passzol leginkább a dallamhoz. Kihívás volt, mert olyan akkordokat kellett mellé írnom, amilyeneket normál esetben nem írnék. Az ujjaim úgy mozogtak, ahogy máskor nem. Egy óra vagy valamivel több után elégedettek voltunk azzal, amit írtunk, de már akkor tudtuk, hogy a dalhoz majd zongora is kell.

Másnap megmutattuk Robnak és a többieknek, és mind imádták. Annyira különbözött mindentől, amit addig írtunk. Nagyon egyszerű volt, ami megengedte, hogy a fő dallam és a dalszöveg mind kellőképpen hassanak. Rob eszméletlen hangsorokat játszott mellé. Minden alkalommal, amikor hallom őket, valami összeszorul a gyomromban.

Bob egy nagyon egyszerű ütemet adott mellé, és a lehető legjobb pillanatban fokozza a feszültséget azzal, hogy némileg megváltoztatja ezt az ütemet. Ez azon pár dal közül az egyik, aminél a basszusgitárt is én írtam, és jó dolog volt olyan részeket írni, amik harmonizálnak a dallammal és a zongorával.

Bármilyen jó is volt a dal, nehéz volt megbarátkozni a témájával. Vajon túl felkavaró lesz az embereknek? Többet fog ártani, mint segíteni? Egy pár napig gyötört a gondolat, de végül egy ismerősöm, akire magára is hatással volt a betegség, meggyőzött, hogy ez a dal azok előtt tiszteleg, akik emiatt a kór miatt hunytak el, és segíteni fog a családtagjaiknak, hogy fel tudják dolgozni a tényt.

- Frank –

Ez a kedvenc dalom azok közül, amiket valaha is írtunk. Nem tudom csak úgy hallgatni. Minden egyes alkalommal mélyen átérzem, és meg kell próbálnom visszatartani a könnyeimet. Gerard éneke valószínűleg az egyik legjobb, amit valaha is hallottam. Erős, ugyanakkor törékeny, szomorú, megsebzett, őszinte. A kedvenc bandám tagja vagyok.

9., mama

- Ray -

Ez a dal lett a lemez legkísérletezőbb dala, ahol tényleg csak jól akartuk érezni magunkat, és annyira kreatívak akartunk lenni, amennyire az csak lehetséges. Ugyanakkor ennél nagyon filmszerűek is akartunk lenni, hogy a különböző részek különböző képeket idézzenek fel a halálról és a háborúról. A kórusokban az ütem szokásos régi orosz polka sztájl, de G éneke teszi az egészet újjá. A gitárrészt felvenni itt nagyon trükkös volt, mert azt szerettük volna, ha egy picit zajosnak és réginek hat, csakúgy, mintha egy száz évvel ezelőtt felvett gitárdallamot hallgatnál. Néhány próbálkozás után Robnak sikerült ezt elérni, belekeverve egy kis adagnyi szünetet plusz visszhangot.

Mivel a versszakok annyira másképp hangzanak, a refrénbe több rock-ot akartunk belevinni. Egy kis szünet után berobban a refrén és szárnyal is tovább. Frank remek részeket írt, amik hozzáadnak a refrén dark metal energiájához, Bob tamtamja pedig rátesz egy lapáttal, mintha a refrénnel egy teljesen más dalt kezdtél volna el hallgatni.

A második versszakban Gerard elszórakozik azzal, hogy több fajta hangon énekel (másik tisztelgés a The Wall előtt) amitől másabb lesz a már a dal elején hallott dallam. Az egyik verziónál néhány megkevert fúvós részt is hozzáadtunk ehhez a versszakhoz, de végül így már túl sok lett volna. Megtartottunk egy gitársort amit egy program segítségével írtam. Amikor ez bejön, úgy érzed magad, mintha eltévedtél volna, és bekerültél volna ’A Clockwork Orange’-be. Ez jó dolog, nem??? A második refrén után a versszakok egy keményebb változatát kezdjük el játszani. Frank egy nagyon jó részt írt, ami egy teljesen más érzést adott ennek a résznek, a dal még inkább magával ragad. És ezután jön a lemez legkeményebb része.

Kábé hat gitár játssza egyszerre ugyanazt, más hangszínben. Az egyik kedvencem az, amit valószínű, hogy csak a delfinek, kutyák, vagy bálnák hallanának meg. De ott van, csak ahelyett hogy hallanád, inkább érzed. Ebben a szekcióban eredetileg lett volna egy csomó háborús zaj is, de a végén az egész túl zavaros lett volna, nem is lehetett volna hallani, hogy mit csinál a banda! Csak a légoltalmi szirénát hagytuk meg, Gerard végül ezt egy olyan dologgal tetőzte meg, amit csak egy megszállott üvöltéséhez tudok hasonlítani. Az egész beteg, mint az állat.

Az ezutáni visszafogottabb rész olyan, mint a vihar előtti csend, amikor a cucc tényleg átmegy őrültbe. Már ha a tény, hogy Liza Minelli énekel a dalban, nem eléggé őrült. Liza fucking Minelli. Hihetetlen volt, kedves, és a lehető leghiperszupernagyobb szívességet tette nekünk. New York-ból hívott és ott vette fel a részét, a saját ötleteit adta elő, és kisujjból kirázta az egészet. A megtiszteltetés, hogy hallgathattam, ahogy felénekel valamit az egyik dalunkhoz? Ööö, az életem egyik legjobb pillanata.

A csendes rész után jön a finálé. Annyi embert gyűjtöttünk össze, amennyit csak tudtunk, betuszkoltuk őket a hangfelvevő stúdióba, majd felénekeltettük a részt hamis részekkel meg amit csak el tudsz képzelni. A gitárok nyikorognak, a dob és a basszus dübörög, az egész teljes káosz. A dal végén egy rövid tisztelgés van a Metallica ’One’-ja előtt, a gépfegyverzajjal, a dobpergéssel, amit a hegedű követ és valami, ami tangóharmonikaként szól, de mégse az. Liza műve ez a hihetetlen dolog, amikor elkezdett nevetni, aztán hirtelen ez átment sírásba.... ez az egyik legnagyszerűbb spontán dolog. Hallgasd figyelmesen.

- Frank –

Ember, nem is tudom, hogy mit mondjak a ’Mama’-ról, ő a második kedvenc dalom a lemezen. Azt hiszem, hogy néhány változáson átment a kezdeti verziója óta, de ezek a változások mind természetesek voltak. A dal inkább magától kezdett el alakot ölteni, minthogy dolgoznunk kelljen rajta. A véleményeink mindig vegyesek voltak vele kapcsolatban... mindig is imádtuk, de azon tűnődtünk, hogy vajon majd a közönség is meg tudja-e emészteni. Megértik majd a történetet? Végig tudnak majd menni azon az úton, amire el szerettük volna őket vinni? Azt gondolnák, hogy megőrültünk? A válaszom az volt, hogy leszarom. Higgy nekem, ezt a lehető legjobb értelemben mondom. De ennek a dalnak értünk kellett megszületnie, csakis értünk. Ha túl sokat agyaltunk volna rajta, vagy megpróbáltuk volna felhígítani, csak elrontottuk volna. Végül is azt hiszem, hogy a legjobb döntést akkor hoztuk, amikor nem kötöttünk kompromisszumokat, hanem hagytuk, hogy a dal az legyen, ami lenni szeretne. És a végén az anyukáink együtt énekelhettek Liza Minelli-vel, és felfedeztem, hogy az anyukám úgy énekel, akárcsak egy cigány, ami a legmenőbb dolog a világon.

10., sleep

- Frank –

Nagyon szeretem ezt a dalt. Ez is később, L.A-ben született, kábé abban az időben, amikor a ’Famous Last Words’ is. Olyan mélyen érint, amikor tényleg elkezdődik, nagyon imádom azt a hangulatot, amit előidéz. A dal mögötti inspiráció néhány lúzer mozi, és egy megszállott ház a hollywood-i domboknál. Imádom azt a kazettára-rábeszélős cuccot, amit Gerard csinált, a frászt hozza rám.

11., teenagers

- Frank –

Ó, jesszus, emlékszem a napra, amikor Gerard először elénekelte nekünk a dalt NYC-ben, az emberek azt gondolták, hogy megőrült, hah, szerintem néhányan még mindig azt gondolják. Na mindegy is, szerintem ez egy remek dal, nagyon szeretem a szövegét. Meg voltak a kétségeim azzal kapcsolatban, hogy a lemezre kerüljön-e, mert nem voltam benne biztos, hogy az emberek tényleg fognak-e arra koncentrálni, amit Gerard mondani akar (plusz, Hambone-nak nem tetszett a dal)... de azt hiszem, most itt lehetőségem van arra, hogy erről is beszéljek. Ha megérted és tetszik neked, jó, tökéletes. De ha nem érted, OLVASD EL A SZÖVEGET figyelmesen. (Hambone, te is meg fogod szeretni egyszer). Köszönöm, ennyi.

12., disenchanted

- Ray -

Mielőtt még L.A. –be értünk, ennek a dalnak ’Shut Up And Play’ volt a címe. Még az amerikai nagykoncert turnéra való felkészülés alatt írtuk, és elhatároztuk, hogy hozzáadjuk az előadandó dalok listájához. Mindig remek fogadtatása volt, és nagyon különbözött a többi dalunktól, ami mindig egy plusz. A stúdióban végül egy igen nagy változáson ment keresztül szövegileg, de a zene elég közel maradt az eredeti változathoz. Ez az első dal, amihez vonósrészeket szerettünk volna rakni, és nagyon szépen be is vált. Amit nagyon szeretek bennük, az az, hogy diszkrétek maradnak. Csak egy alig észrevehető réteget adnak, hacsak nem hallgatod különös figyelemmel a dalt. És ez az első olyan dalunk is, ahol az akusztikus gitár is megjelenik. Pengető nélkül kellett játszani, ami miatt nagyon ideges voltam. Amikor akusztikus részt veszel fel, minden egyes árnyalat megjelenik a zenében, ugyanakkor minden egyes apró hiba is. Ha figyelmesen hallgatod, hallani fogod, ahogy a szék nyikorog alattam, amikor azért mocorogtam, hogy kényelmesebben helyezkedhessek el. Egy csomószor újra kellett venni, amíg végre jól játszottam el a részt. Rob érdeme, hogy a dal ma olyan, amilyen. Minden egyes gitár, minden egyes réteg csak nagyobbá és nagyobbá tette. Ő egy zseni, ha gitárrészekről van szó, és ezt ez a dal is mutatja.

- Frank -

Ennek a dalnak az eredeti változatát akkor írtuk, amikor az amerikai nagyturnénkra kellett felkészülnünk. De már olyan régen volt az, hogy csak összeültünk és írtunk, hogy már nem bírtuk nélküle. Szóval az eredmény a dal lett, amit akkor még ’Shut Up And Play’-nek hívtak. De a turné végére és a Black Parade megírásának kezdetére szerintem már mindannyian túl voltunk rajta, szóval akkor befejeztük és más számokon kezdtünk el dolgozni. De a közeli barátok, kollégák, és Mikey Way nem nyugodtak addig, amíg újra elő nem vettük. Szóval elővettük, de az utolsó pillanatban, az azelőtti napon, mikor már el kellett kezdeni a stúdióban felvenni a dobokat. Gerardnak és Raynek volt egy ötlete, hogy hogyan lehetne változtatni a dalon, és a keverőszobában játszották el akusztikus gitáron, és tényleg gyönyörű volt. Még aznap változtattunk rajta pár dolgot, és fel is vettük. Ebben a dalban van az egyik kedvenc szövegrészletem: „I spent my high school career, spit on and shoved to agree, so I could watch all my heroes sell a car on TV”  (a középiskolás éveimet leköpdösve és háttérbe szorítva töltöttem, és nézhettem ahogy az összes hősöm kocsit ad el a tévében). Haha, tiszta, keserű gyöngyszem, ilyenkor szeretem azt mondani Gerardnak, hogy túladagolta a zseni pirulát.