A csapatunkban nagyon ügyeltek a biztonságunkra.
A nevelőinket is beleszámítva 44-en utaztunk és még a 26 testőr a központi kormány hivatalától. Minden testőrnek kettőre közülünk kellett vigyáznia. Röviden: bárhová mentünk, mindenhová szigorú amerikai őrizet kísért bennünket. Senki nem tudta, mi történthet egy kínaival Amerikában, úgyhogy a járőrkocsik mindig a sarkunkban voltak. Mások talán idegesítőnek találhatták ezt, de én nagyon élveztem. Még soha nem voltam ilyen közel rendőrökhöz.

Ahogy egyre idősebb lettem, egyre nagyobb csibész lettem. A többiek közül sokan nagyon rakoncátlanok voltak, mielőtt a wushu iskolába kerültek volna, de itt fegyelmet tanultak és engedelmesebbek lettek. Nálam ez pont fordítva volt. Én nagyon alázatos kisfiú voltam, de ahogy nőttem, egyre játékosabbá váltam. És pimaszabbá. Tulajdonképpen amikor egy hónapra elutaztam otthonról, kezdtem megbátorodni és igyekeztem kielégíteni a kíváncsiságomat. Például teljesen elbűvöltek a fegyverek, amelyeket a rendőrök hortdak maguknál. Annak ellenére, hogy nem lett volna szabad beszédbe elegyedniük velünk, megkérdeztem tőlük, hogy megnézhetem-e a pisztolyukat vagy esetleg megfoghatom-e. Főleg arra emlékszem, hogy a saját testőrömmel űztem tréfát. Mivel a koromhoz képest elég alacsony voltam, csak a derekáig értem. Szokásommá vált, hogy az ingébe kapaszkodtam, amikor mentünk valahová. Ő előttem ment, én pedig szorosan mögötte. A magasságomnak köszönhetően, kitűnően hozzáfértem az övéhez, és így természetesen a pisztolytáskájához is. „Hé, haver!” –kiáltottam, amikor megérintettem a pisztolyt. Ő meg persze nagyon örült neki.

Azt hiszem, ezt elsütöttem legalább egyszer naponta.

Ilyen szép emlékeim vannak!

Még Kínában, az etikett órákon sokat gyakoroltuk az asztali illemszabályokat. Minden tányér körül volt véve egy csomó villával, kanállal és késsel. Minden egyes eszköznek megvolt a maga speciális funkciója és nekem meggyőződésem volt, hogy ha bármelyiket is helytelenül használnám, azzal szégyenbe hoznám a hazámat és akkor lőttek a jövőmnek. És őszintén szólva mindannyiunknak akadtak problémáink a kés és a villa használatával. „Csak el ne felejtsem az asztali szabályokat!” –mondogattam magamnak.

De hamarosan észrevettük, hogy a velünk szemben ülő testőreink sem használják mindig helyesen az evőeszközöket. Pontosabban a kezükbe vették a csirkecombot és úgy fogyasztották el. Ahelyett, hogy szép finomat felvágták volna a húst a késsel és a villával, csak megragadták a kezükkel és a szájukba tömték...mi meg csak bámultuk őket.

A rendszer, amelyre tanítottak minket, egyenesen a Buckhingam Palotából származott. Ezek olyan szabályok voltak, amelyeket akkor kell betarnanod, ha a királyi családdal vacsorázol...ott ez volt az előírás.
Ha az asztalnál ülsz, tartsd a lábaidat szorosan egymás mellett
Soha ne tedd a kezeid az asztalra, tarsd őket elegánsan az öledben
Ha kihozzák az ételt, ne mozogj! Csak ha a házigazda a kezébe veszi a kését és a villáját, akkor teheted meg te is.

Röviden: nagyon felkészülten érkeztünk Amerikába.

Aztán rájöttünk, hogy az összes étel előre ki volt készítve a hosszú asztalokra. Sőt, mi több megengedték, hogy felemeljük a tányérunkat és végigmenjünk az asztal előtt. Bármit a tányérunkra tehettünk és annyit, amennyit akartunk. Aztán visszamentünk a helyünkre, letettük a tányért és rögtön elkezdhettük az evést.

Jobbról hangos csörömpölést és csámcsogást hallottunk.

Balra nézve pedig össze-vissza dobált edényeket és keresztbe tett lábú embereket láttunk.

Minden asztali illemszabályt megszegtek...és senki nem törődött vele.

Jobban megkedveltük az amerikaiak étkezési szokásait, mert sokkal kényelmesebb volt. Bárhová néztünk, az emberek zavartalanul szürcsölték az ennivalót és helytelenül fogták a kanalat. Rájöttem, hogy amit eddig tanítottak nekünk, az teljesen fölösleges volt –ebben a közösségben nem kell alkalmaznunk. 11 évesen szembesültem ezekkel az eltérésekkel.
Az iskolában mindig erre oktattak minket: „Kína jó. Minden ami Kínában van, az jó.” És „A nyugati országok romlott társadalmak. Minden, ami amerikai, az gonosz.” Amikor azonban végigjártuk a nyugati tájakat, megtapasztaltunk, hogy valóban nagy különbségek vannak a két orszég között, de nem feltétlenül rossz értelemben. „Hú, nézzétek, mennyi autó! Nézzétek milyen magas épületek! Jé, az amerikaiaknak úszómedencéjük van az udvarukon!” –minden nap rengeteg meglepő dologgal találkoztunk.

Senki nem merte kimondani, hogy nagyon jól érzi itt magát, de mindenki ezt gondolta.